Édesapám, szovátai, pontosabban szakadáti születésű volt. Gyerekkoromban, a
nyárivakáció egy részét, vagy két hetet Szakadátban töltöttünk. Szakadát egy
sokkal kellemesebb gyerekkori emlék, mint Gyergyóditró, ahol születtem.
Szovátán sokkal jobban éreztem magam, és az embereket közelebb éreztem
magamhoz, mint szülőfalumban Ditróban. Már magának az útnak egy része
csodálatos volt, ahogy Szovátára mentünk Ditróból. Kerülő úton mentünk, mivel
Édesanyámmal nem bírtuk az autóbuszt, amivel, sokkal rövidebb lett volna a
Bucsinon keresztül. Vonattal Marosvásárhelyre mentünk és onnan, az
úgynevezett „kicsi vonattal”, a Nyárád-mentén, mentünk Szovátára. Ez a
keskenynyomtávú vonat, ott haladtt el, Nagyszüleim kertje mellett.
Gyerekkoromban, amikor meghallottam, távolról, a gőzmozdony füttyét,
szaladtam, hogy lássam a pöfögő gőzmozdonyt, nagy látvány volt ez nekem.
Édesapám, vagy tizéves legénykeként, ennek a vasútnak a síneit robbantotta el,
a második nagy háború idején. Legénkorában Ő is ezzel a vonattal menegetett
haza legénykorában. Egy kis furfanggal a kertjüknél szállt le a vonatról. Annak
a gőzmozdonynak nagyon kicsi volt a sebbessége, Ő meg a hátsó vagon
kézifékjét még be is húzta, ami még lassította a vonatot, és Ő így szépen lelépett
a lassúló vonatról. A kertjükben bandukolva, nagyon élvezte, ahogy a masinista,
mozdonyfüttyel kérte a fék kiengedését. Csodálatos volt, amint említetem, útunk
második szakasza, a kicsivonattal, végig a Nyárád-mentén. Késő délután volt,
már majdnem estefele, amikor ez a kicsivonat, a napszentülte elötti, gyönyörű
napsütésben, végigdöcögött a Nyárád-menti falvak között. Kiültem a vonat
lépcsőjére, és ot hallgattam a falvak templomainak esti harangszavát. Mindig is
imádtam az esti harangszót, az éjszakába tovaszálló harangszót, a láthatatlanba
tovatűnő hangot, és végül az éjszakába vesző torony, mindig valami csodálatos
volt számomra. De ez a világ, már csak a lelkemben létezik, gyerekkorom
Szakadátja. Ritkán, amikor visszamegyek, a Nagybátyámhoz, Pistához, már
teljesen másvilág fogad. Este fele, már nem érzem a petroleum lámpák illatát,
lámpagyújtáskor, amit még a hatvanas években kisgyerekként éreztem. A néhai
csendes tanyavilág, mára kiépült, újgazdagok palotái tarkítják, ez a Szakadát
már nem az enyém. Az idő mindent megváltoztató erejét ott sem lehet
megállítani. Az idő lehet már betőltötte azon sáncokat is, amelyeket magyar
katonák ástak, az Első Világháború idején, hogy megállítsák az 1916-ban betörő
románokat, akiket a Szakadáttól nem messze lévő Bekecs-hegységben állítottak
meg, igaz nem végleg. Az idő eljár a sáncok fölött is. Ilyenkor a Prédikátor
könyve jut eszembe, hogy végül a felejtés mindent elnyel. Mivel e sáncok, a
Nagyszüleim lakásához nagyon közel voltak, nagyon gyakran kijártam, leültem
a sáncszélére, és elmerengtem a történelmen, többször magam elé képzeltem az
ottani ütközetet, a magyar katonák vitézségét. Nekem úgy tűnik, hogy a magyar
vitézség, valami nemzeti, tragikus, magányérzetet takar, ami itt Európában, csak
a magyarnak sajátja. Édesapám mesélte, hogy Ő még látta, gyerekkorában, a
megszalasztott román katonák bocskorait, a Bekecs hegységben. A csata óta, ott
már nagy fák nőttek. Most már csak gondolatban járok oda, a múlandóságon
elmélkedve, a történelmen elmélkedve, hogy az eljár minden fölöt, ezeréves
országokat elseperve. A végtelen időben, ezer év, még egy villanás sincs. Sokan

öröknek hitték a Nagy-Magyarországot. A románok, himnuszukban, erdélyi
létüket hiszik öröknek. Egyik nacionalizmus sem számol az idővel, a
múlandósággal, hogy annak nincs örök. Hiuság a múlandóhoz kötött nemzeti lét,
a bölcsesség hiánya. Nem olyan rég, Szakadátban bandukolva, néztem a
világháborús sáncok közelében épült újgazdag palotákat, különös ellentét:
eltűnőben lévő múlt, amikor még volt betyárbecsület, amikor voltak még igazi
arisztokraták, és a jelen, a felkapszkodott senkik. Azokban a sáncokban egy
világ ért véget, egy világot temetett el a lassan beomló föld. És megjelent a
görcsösen kapaszkodó hígság. De ezen is rajta van a Prédikátor könyvének
ítélete. Aztán meg megint nagyot fordult a történelem kereke. Jött Horthi Miklós
a fehér lován. Nem olyan rég, a nyáron, autóstoppal utaztunk Kézdivásárhely
fele, a Feleségemmel. Kökösnél, egy Jászvásári kamionsoför vett fel. Hát miről
beszélgethet az ember, egy román kamionsoförrel, nem másegyébről, mint
politikáról. Kérdeztem a soförtöl, tudja-e, hogy Erdély északi részét másodjára
kormányozza tengerész, és felvilágosításként tettem hozza, hogy első volt Horthi,
és most Basescu. A válasz meglepő volt. Egyet legyintett, és csendesen csak
annyit mondott, „majd mind eltünnek”. Na de ott maradtam el, hogy jött
Horthi. Édesapám, nagyon szívesen mesélte, a világháborús gyerekkori
élményeit, volt bőven abból. Mesélt egy magyarországi magyar tisztecskéről, aki
lemaradt a visszavonuló magyar hadseregtől, és ott téblábolt Szakadátban,
gyönyörű, piros tiszti csaizmájában feszítve. Az emberek mondták neki, hogy
húzza le, és ne feszítsen a piros csizmában, mert jön az orosz és lehúzza. De ö
nagyon büszke volt, nem hallgatott az emberekre. Jött az orosz, és egyből minn
akadt meg az orosz katonák szeme, a gyönyörű tiszti csizmákon. Le is húzták
nyomban a lábairól. Szégyenében, azon éjszakán nyomtalanul el is tünt. Még egy
történetre emlékszem, amit Édesapám mesélt, magyarországi magyar tisztekről,
és ök nagyképűségéről. Ezt maga Édesapám látta. Román parasztokat tereltek
össze a magyar katonák. A magyarországi magyar tisztek csúfot üztek a nemzeti
viseletben lévő román parasztokkal. A magyar mindig is lenézte a románt a
kieresztős ingéért. A magyar tisztek, a román parasztok ingjének, az övön aluli
részét, levágták, és röhögték vitézi tettüket. Néhány erdélyi magyar tiszt
kifejezte nemtetszését, akik belátták idejekorán, hogy ez vesztett háború.
Mondták a román parasztokkal csúfolkodó pökhendi magyarországi tiszteknek,
hogy ennek a csúfságnak, majd az itteni magyarok fogják meginni a levét, és
nem azok, akik elkövetik. Természetes a jövevény tisztek, nem hallgattak a bőlcs
szóra. Utólag elgondolkodtam, hogy azon parasztok, valamelyik leszármazottja
nem volt-e ott, Marosvásárhelyt, azon a titkosszolgálat gerjesztette
tömegverekedésen, 199O véres márciusában, amikor Sütőnek kiverték fél
szemét. És a Prédikátor mindenre kimondta az ítéletét.
Nagy Attila Puli, Kökös