D Dr Erdő János, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője, teológiai tanár és Kovács Lajos
püspök halála után az egyház püspöke volt. Teológusként tanárom és lelkészként egyházi
fölöttesem volt.
Döntő szava volt az egyházban, mely megfellebbezhetetlen volt. Az egyháznak élt, igazi szürke
eminenciás volt, kiben személyiség helyett is az egyház élt, tehát nem is volt igazi személyisége,
megölte az egyház. De ahol az egyházban a ranglétra csúcsán a személytelenség a meghatározó,
ott lennebb is az van. Ebből kifolyólag, az Erdélyi Unitárius Egyházban, a lelkészképzés is
teljesen személytelen, csak hivatalnokokat nevelnek. Ezért tudok igazat adni Kányádi Sándor
költőnek, aki egy beszélgetésünk alkalmával azt mondta, mint unitárius teológusnak, hogy az
unitárius lelkészek csak hivatalnokok.
De hát akkor, hogyan tölti be a lélekvezetői szerepet az unitárius egyház, mint legfőbb célt?
Sehogy!!! Az intézmény a lélek halála. Az intézmény a lelket öli meg. A lélek szabadsága az
intézménnyel nem fér össze, de még az unitáriussal sem bármennyire liberálisnak valja magát.
A vallás tévedés, hogy intézmény. A vallástól az intézményesség áll a legtávolabb. A vallás alapja
a lélek élő képei, amelyek csak a szabadságban életképesek. Az intézmény, mely tantételé teszi a
képeket, az lelki talajuktól szakítja el, vagy azért teszi tantételé, mert a képek elszakadtak a lelki
talajtól és fennmaradásukhoz muszáj az intézmény mesterségesen megőrző formájához
folyamodni. Az intézmény szerepe egy vallás esetében a mestersége konzerválás, a halott formák
mesterséges konzerválása. Ez a kereszténység esetében a kereszténységgel, mint egyházi
intézményes formával kezdődik és nyugaton a katolicizmus esetében a legerősebb, ott a
leghalottabbak a lélek képei. Az ortodoxia sokkal több vitalitást megőrzött a lélek képeit illetően.
A keresztény egyházak között az unitarizmus képes a legkevésbé betölteni a lélekvezetői szerepet
és leginkább az ortodox misztika. Miért? Ennek a gyökerét a katolicizmusban kell keresni, annak
racionalista, arisztoteleszi teológiájában. De mivel Arisztotelészt emlegettem, a gyökereket a
görögöknél kell keresni. A régi nagy vallások beavatási szertartásai, misztikái, az archaikus
görögség vallásai, beavatásai, filozófiái, azt célozták meg, hogy az ember harmonizálja elméjét a
lélekkel, annak képeivel, ez volt a régiek leki életének a célja. Európában a görögség második
korszakában, már Szókratesszal, a az elme kezd egyre jobban eltávolodni a lélektől, egyre jobban
önállósul, amely aztán, a Decarti gondolkodásban, gondolkodom tehát vagyok, kap teljes
polgárjogot az európai gondolkodásban.
Mi történt Európában a görögök második korszakától erre fele? Az ember kettéhasadása, lélekre
és elmére, úgy, hogy az igazi önálló realitás az elme lesz és a lélek felejtődik, megszűnik közvetlen
élmény lenni a ráció számára, pusztán az elme teoretikus tárgyává válik. A kettéhasadással az
ember megszűnik Totalitás lenni, megszűnik a láthatatlan és látható világ szerves egysége lenni.
A látható dominanciájával, ami ennek a hasadásnak a következménye, ahogy Horia Romam
Patapievici román filozófus írja, az ember elveszíti a láthatatlan iránti érzékét. Megszűntek a
lélek képei, egyszerre, a lélek látható és láthatatlan realitásai lenni. A képek megszűntek
láthatatlanra utaló jelek lenni. A képek, az önállósult elme, a kettéhasadt ember elméjének a
puszta tárgyai lettek, mint dolgok és nem szellemi, lelki valóságok. A lélek képei megszűntek
közvetlen élmények lenni, az elme révén közvetettekké váltak, egy racionalista filozófiai elmélet
révén magyarázottak lettek. A kép az alapvető természetétől fosztódott meg a közvetlenségtől, ami
a skolasztikában mélyült el és az unitarizmusban már szekularizálódott.
A nyugati skolasztika a kettéhasadt ember teológiája, kinek már csak az elméje az igazi realitás és
annak tartalmai. Az unitarizmus természetes következménye, folyamánya a skolasztika
racionalizmusának, ha még ennek nincs is tudatában. A nyugati katolicizmus, a skolasztika
önön racionalizmusának itta mega levét, az fordult ellene.

Már említettem, hogy a régiek célja a lélek és elme harmonizálása volt, mint az Istentapasztalat
feltétele. A nyugati kereszténység, a katolicizmus teológiája épp ennek az alapfeltételnek
ellenében cselekedett, tehát az Istentapasztalat alapját tagadta meg. A skolasztika számára az
Istenismeret megragadás, tehát birtoklás, ami ellentétes a nagy vallási hagyományokkal. A nagy
vallási hagyományok számára az Istenismeret szeretetteljes egyesülés és nem racionalista
birtokló megragadás. Az Ószövetség kiábrázolás tilalma épp ettől óvott.
A nyugati skolasztika, a nyugati keresztény teológia gyakorlatilag ateizmus. Nem az az ateizmus,
amikor tagadjuk Isten létét, vagy nem csak az, hanem az is, amikor az Istenről való beszéd
mögött nincs Istenélmény, Istentapasztalat. Amikor az Istenről szóló beszéd válik az Istenhez
jutás akadályává. Ez még súlyosabb ateizmus, mint a nyílt tagadás. Erről Jézus is beszélt, hogy
épp a papok a legnagyobb akadályai az Istenhez jutásnak.
Itt érdemes megemlítenem, hogy a görög atyákra alapozó keleti kereszténység, misztikájában
megőrizte a szív és elme harmóniájára való törekvést, mint misztikus célt, ami az Istenélmény
feltétele. És a keleti ortodoxia nem követi el a racionalizmus hibáját, amit a katolicizmus
elkövetett, az ortodoxiában nem pusztán a ráció dolga az Istenismeret, hanem szeretetteljes
egyesülés.
A XVI. századi antitrinitarizmus és az abból születő unitarizmus, a hitviták, természetes
következményei voltak a skolasztika racionalizmusának. Amikor a léleknek egy képe, ebben az
estben a Szentháromság, már csak az elme puszta tárgya és nem a lélek közvetlenül megélt képe,
akkor vita tárgya lesz, magyarázzák és végül tagadják.
Sokan, nagyon bután a Szentháromságot, puszta hamisítás eredményének tartják. A
Szentháromság az egy Istenkép, mely a kollektiv tudattalanból merült fe abban az időben és csak
ezzel magyarázható, hogy annyira dominánssá lett. Nagyon kevesen látják, inkább az ortodox
teológusok, hogy a Szentháromságos Istenképnek a görög filozófiai racionalizáció ártott meg, a
kép épp ezzel veszítette el lelki alapú vitalitását.
Nyugaton két folyamat ment végbe a Szentháromság esetében és nagyon gyorsan: felmerült a
szentháromságos Istenkép a kollektív tudattalanból, ami látensen ott volt az emberi lélekben, sőt
az addigi vallásokban különböző formákban jelen is volt, de nem ennyire dominánsan, de rögtön
ezzel ellentétes folyamatként bekövetkezett a kép halála is a racionalizáció következtében,
nyugaton. A szentháromság javára történő tényleges hamisítások, azok már a racionalizáció
következményei, már a haldokló képet mentő szándékok. Az antitrinitarizmus és az unitarizmus,
nem valamilyen igaz tanítás győzelme, ahogy ők szeretik bemutatni, hanem a szentháromságnak
mint istenképnek a halála.
Nagyon nagy butaságra vall, amimkor valakik arról vitatkoznak, hogy melyik az egyedül igaz
Isten kép. A lélek különböző korokban és különböző fajoknál, népeknél különböző képpen fejezi
ki önmagát, de a különböző képek mind a lélek képei és nincsenek igaz és hamis képek. Nem az a
kérdés, hogy az Isten egy vagy sok, hanem az, hogy a képek csak a Láthatatlanra mutató jelek, de
nem a végső valóság, lelki realitások, de nem végső valóság. Tehát a végső valóság apofatikus,
megismerhetetlen racionálisan, túl van a ráción, csak a szeretetteljes egyesülés számára elérhető,
mint ahogy az ortodox hagyomány tanítja.
Nagyon nagy tévedés, hogy a XVI. századi hitviták az Istenről szólnak. A hitviták, rejtetten, az
ember belső diszharmóniájáról szóltak, a hitvitázók, a Dávid Ferencek, lelki diszharmóniájukat
vetítették ki a viták során. A lelki diszharmóniára utal a vitatkozó felek nyelvezetének
agresszivitása, ami a dokumentumokban fennmaradt.

Amit már a régiek tudtak, a nagy vallási hagyományok misztikái, hogy az emberi teljesség, lelki
egészség feltétele az elme és a lélek harmóniája, az elme és a lélek képeinek, közvetlen
harmonikus egysége. A vita akkor keletkezik a lélek képeiről, amikor azok megszűntek
közvetlenül megélt valóságok lenni, már csak az elme tartalmai, amiről lehet vitatkozni. De a vita
arra is utal, hogy a személyiségnek megszűnt a belső harmóniája a képek és az elme harmóniája.
Tehát, aki a képekről vitatkozik, tagadja, az lelkének egy részét tagadja, ami az emberi
diszharmónia jele, az emberi személyiség kettéhasadásának a jele. A reformáció korának
hitvitázói, a Dávid Ferenc, az európai kettéhasadt ember megtestesítői, a lélekre és elmére
kettéhasadt ember nyilvánul meg hitvitáikban. Dávid Ferenc annak a racionalizmusnak a
gyermeke, egyenes következménye, mellyel aztán oly hevesen vitatkozik a skolasztikáé. Ugyan az
a kettéhasadt ember, mint akikkel vitatkozik.
Az antitrinitarizmus és az azt követő unitarizmus, (Itt zárójelben jegyzem meg, hogy Dávid
Ferenc csak antitrinitárius volt és nem volt unitárius, mint ahogy szeretik ezt bemutatni az
unitáriusok. Tanítása, művei alapján, még a szentháromság csökevényes formáját őrzik, mint az
antitrinitáriusoknál. Az antitrinitáriusok arról ismerhetőek fel, hogy náluk nem világos, hogy
végül is eljutottak-e a tiszta egyistenhitig, vagy nem. Balázs Ferenc, néhai mészkői unitárius
lelkész, meg is állapította Dávid Ferencről, hogy nem világos nála, a művei alapján, hogy
eljutott-e Jézus tiszta emberségéig. Tehát az antitrinitáriusok homálya Dávidnál is megtalálható,
a szentháromságot, Jézus emberségét illetően, ami az antitrinitáriusok jellemzője, vagyis Dávid
antitrinitárius volt és nem unitárius.) egy istenkép problematikusságáról szól. Az istenkép mindig
belső, lelki realitás. Annak a válsága, az ember belső lelki válságára utal. A reformáció kora
ennek a belső lelki válságnak a kora. Az unitarizmus, csak egy Istenkép válságának termék és
nem egy önálló identitással rendelkező, pozitiv szellemi, lelki valóság. Az unitarizmusban ölti a
legszélsőségesebb formát az európai vallásos ember személyiségének a kettéhasadása. Az
unitárius éli meg legszélsőségesebben, pusztán csak elméjében vallásosságát, így vallásossága, a
vallási köntösbe burkolt ateizmus legszélsőségesebb formája. Az unitarizmus már nem is vallás,
hanem ideológia, vallásnak becézve.
Az unitarizmus akkor lett volna megoldás, ha épp arra mutatott volna rá, hogy az ember
kettéhasadt és az embernek az eredeti állapotát vissza kellene állítani, az elme lélek harmóniáját.
És rávilágított volna arra, hogy nem az a gond, hogy igaz egy kép vagy nem, hanem az, hogy a
kép már nem megélt lelki valóság. Az unitarizmus nem egy pozitiv egyistenhit győzelme volt,
hanem egy kép halálát fejezték ki önkéntelenül, a szentháromságos istenkép haláláról beszél az
unitarizmus, ami a görög racionalizáció, a skolasztika racionalizmusa következménye volt.
Az unitarizmus legnagyobb önellentmondása épp ott érhető tetten, amikor azt állítják, hogy Jézus
tiszta tanítását ők tanítják. Hát az evangéliumi mítosz, Jézus élete épp arról szól, amit az
unitarizmus a leginkább tagad az elme és lélek harmóniájáról. Jézus a pusztában a lélek és elme
harmóniájának első fokát valósítja meg, szembesül tudattalanjával, önön árnyékával. A
kereszthalál az önző én halála. A lélek és elme diszharmóniájának forrása az önző én, az
illuzórikus én. De hűen önmagához, az unitarizmus az evangéliumokban épp a lélek
legalapvetőbb képeit nem veszi észre, mint például a kereszt, hát akkor, hogy mondhatja magát,
hogy ő, az unitarizmus, Jézus igaz tanítása letéteményese?!
De a képeken túl, a lélek és elme harmóniája mögött, mindig egy sokkal mélyebb válság húzódik
meg, a látható és Láthatatlan világ diszharmóniája. Ha az ember, önmagát, mint olyan totalitást
éli meg, mely a látható és Láthatatlan harmóniájára épül, akkor harmonikus lesz Istenképe is.
Nem vitatkozik, hogy Isten kép vagy Semmi, hogy melyik fejezi ki jobban a végső valóságot,
hanem tudja, hogy mindkettő igaz. Hanem egyformán állítja az ortodoxiához hasonlóan, hogy
Isten egyformán apofatikus és katafatikus valóság.

A nyugati ember kettéhasadásának következménye a végzetes kifele fordulás az anyagba a
kézzelfoghatóba, a racionálisba, a konkrétba. A kifele fordult nyugati elveszítette teljesen a
Láthatatlan iránti érzékét, ami a tényleges ateizmus, a deklarált csak ennek a külső kifejezése. De
ez azt is jelenti, hogy személyiségének legfontosabb részéről, épp ami Isten, végtelen nincs
tudomása. Az ateizmus a személyiség egy részének tagadása és ez a legfontosabb és nem a
rajtunk kívül élő Isten tagadása, ami az ateisták részérő teoretikus. Az ateizmus is a személyiség
belső problémája, a belső emberi diszharmónia szülötte. Az ateizmus is az ember, mint totalitás
megszűnésének a következménye, tehát emberi diszharmónia, a látható és Láthatatlan világ
diszharmóniájának következménye.
A kifele forduló ember, kinek lényének láthatatlan része, ami maga a Végtelen, nem megélt
valóság, az ateista, hiába, hogy ő hívőnek mondja magát. A Láthatatlan részünk, csak a csendben
realitás. Az unitarizmus ezt nem ismeri, tehát neki nem realitás az ember mint totalitás. Tehát
nyugodtam mondhatjuk, hogy az unitarizmus az ateizmus burkolt formája, mert a személyiség
nem megélt, mint totalitás, a személyiség láthatatlan felét nem éli meg mint végtelent. Az
unitáriusnak nincs érzéke a láthatatlanhoz, mert csak az elméjében él. És ezt ők maguk
bizonyítják, mert azt állítják, hogy a mérce a ráció és nem a lélek.
A kifele forduló ember alkotása az intézmény. Az intézmény azon ember alkotása kinek nincs
érzéke a Láthatatlanhoz, akinek a végső realitás a látható. Az egyházi intézmény a vallási
köntösbe bújt ateizmus egyik formája. Az unitárius egyház logikus, hogy nem tud eleget tenni a
lelki szerepnek, amikor a lélek diszharmóniájának szülötte.
Az igazi vallás célja a visszatérés az egyesülés a végtelennel, a szív és az elme harmóniája révén.
Hát az unitarizmus mindezektől távol áll, sőt mint intézmény a vallás igazi céljaival ellentétesen
cselekszik, sőt akadály az igazi kereső számára.
Ezek után érthető, hogy Erdőnek miért nem volt igazi személyisége, az egyház maga semmisítette
meg.
Amikor unitárius teológus lettem, Erdőt mint nagy fejet az egekig magasztalták, állítólagos nagy
tudása miatt jezsuitának becézték. Ebből annyi volt az igaz, hogy jezsuita gimnáziumban járt. De
a katolikus teológián szerzett ismereteim alapján, mert ott sokkal magasabb szintű képzésben volt
részem, mint az unitáriusoknál, egy idő után Erdőben sehogy nem tudtam felfedezni a jezsuitát,
sőt azt láttam, hogy a tudása nagyon alacsony szintű, ha összehasonlítottam a katolikus teologiai
tanáraimmal.
Na de Erdőt nem csak nem valós magas szintű tudása miatt nevezték jezsuitának, hanem
merevsége miatt. Hát ez az unitárius teológusok bunkóságát is mutatta, hogy azt sem tudták,
hogy mi fán teremnek a jezsuiták. A jezsuiták épp, hogy nem voltak merevek, hanem annak az
ellentétei voltak nagyon rugalmasak, ezt bizonyítja távol-keleti tevékenységük, szimpátiájuk a
távol-keleti meditációs technikák iránt.
A teológusokat csodálattal töltötte el, hogy a könyvtár ajtója előtt, ahol délutánonként dolgozott
Erdő, egy helyt ki volt kopva a beton, mert Erdő, amikor nyitotta az ajtót, mindig oda lépett,
negyven éve keresztül. Ez egy csodálatos pontosság volt a teológusok szemében, amit a
személyiség értékének tulajdonítottak be. A forma ott fontos, ahol nincs a Láthatatlan iránti
érzék.
Na de az Erdő János főjegyző urunk butaságának voltak konkrét megnyilvánulási formái is, ami
nem vált az Erdélyi Unitárius Egyház dicsőségére. Amikor lelkész voltam, betoppantam, az egyik
kollégához Kolozsvárt, akinek a felesége az egyetemen tanított. A feleség elmesélte, hogy Erdőt

meghívták az egyetemre egy tudományos konferenciára. Az előadásokat meg könyv formájában
kiadták. Az Erdőét kihagyták, mert a tudományos színvonala nulla volt.
Egy másik esetnek meg én voltam szem és fültanúja. Amikor lelkész voltam, meghívottja voltam
Pécs városának, a Pécsi Disputa emlékünnepélyére. Ott Erdő is tartott előadást, mert
tudományos konferenciával is elő volt kötve. A konferencián azt hittem, hogy elsüjedek a
szégyentől az Erdő János előadása miatt. Erdő egy lapos előadást tartott az unitárius
felsőbbrendűségről. A több százéves elnyomás, védekezés, rögeszmévé lett az unitáriusoknál és ez
akadályozta meg őket, hogy egy saját szellemi identitású egyházzá nőjék ki magukat, minden
fenn említett kritika ellenére.
Na ez az Erdő volt az Erdélyi Unitárius Egyház legokosabb embere, hát akkor milyen lehetett a
többi. Kivétel egy ember, aki most nem tanár.
Márkó Laci a szentivánlaborfalvi unitárius tiszteletes asszony férje az unitpap honlapon azt írta a
memoárjaimmal kapcsolatban, hogy én arra utazok rá, arra a titokra, hogy a papok is emberek
és ezzel járatom le az unitárius papságot. Hát a fenti, Erdő butasága, az az Erdélyi Unitárius
Egyház alacsony szellemi színvonalára utal, mert ugye ő volt a legokosabb. De ugye el lehet
gondolni, hogy ha Erdő volt ott a legokosabb az unitárius teológiai tanárok között, akkor ott
milyen színvonalú lelkészképzés folyhatott. Ez nem magyarázható emberi gyengeséggel, hanem
az unitárius egyház szellemi impotenciájával. Ezért szoktam azt mondani, hogy a tudást a
katolikusoktól kaptam és az unitáriusoktól csak a diplomát.
Nagy Attila Puli