Eckhart tolle kísérő

2,853 views
2,771 views

Published on

Published in: Spiritual, Education
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total views
2,853
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
10
Actions
Shares
0
Downloads
138
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Eckhart tolle kísérő

  1. 1. -1- Eckhart Tolle: Kísérő Felolvassa: Dr. Parádi József I. rész: Felszabadult életet élni A1 (25:58) Szinte paradoxonnak tűnhet, hogy ma este azzal fogjuk tölteni az időt, hogy megvizsgáljuk a tudat időn túli birodalmát. Azzal töltjük itt együtt az időt, hogy mélyen belemerülünk a jelen pillanatba, és megtapasztaljuk a tudat dimenzióját, amely akkor nyílik ki előttünk, amikor a figyelmünk teljes mértékben a mostra, a jelen pillanatra irányul. A tanításnak két szintje létezik – ha egyáltalán tanításnak nevezzük a tevékenységemet, bár ez nem igazán tanítás. Az egyik a szavak szintje. A másik pedig a szavak közötti csöndeké. Az emberek általában nem tulajdonítanak fontosságot a szavak közötti csöndes időközöknek, és a mi civilizációnkban valójában már nincsenek is igazából csöndek, csöndes időközök. A fejedben szinte folyamatos dialógus zajlik, hacsak tudatosan nem kezdesz találkozni magadban a csönddel. Mi történik, amikor a figyelmedet a szavak vagy a mondatok közötti űrre irányítod? A csöndes időközökre. Szinte azonnal valamilyen nyugalom jelenik meg benned. Mert csak ezen a nyugalmon keresztül tudod meghallani a csöndet. És csak így tudsz fölfigyelni a szavak közötti űr csöndjére. Na de mit jelent ez a nyugalom, ez a csönd? Ezek csak szavak. Használhatunk más szavakat is. Néha a jelenlét kifejezéssel írom körül azt a tudatállapotot, ami a bolygónkon most kezd kollektíven megjelenni. Bár pillanatnyilag még viszonylag kevés ember képes belépni ebbe az állapotba. Mégis létezik egy tudatállapot, ami manapság megjelenőben van, s ami nagyon különbözik attól a tudatállapottól, ami az emberiség történelmének eddig eltelt időszakában uralkodó volt. Ezzel a tudatállapottal nagyon sok tanító foglalkozott már a múltban, ám mindig félreértelmezték őket. A tanításaik eredeti tisztasága mindig elveszett, mert az emberi elme teljesen félreértelmezte és félreértette azokat. Szóval mit jelent ez a csönd? Az emberi elme azt mondja, hogy a csönd nem igazán érdekes. Ez a tudat olyan állapota, amely mentes a gondolatoktól, és amikor mégis teljesen éber vagy, teljesen jelen vagy, készenlétben állsz. Nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogsz gondolkodni. A gondolatok majd ismét megjelennek. De te akkor is ebben az állapotban gyökerezve létezel. Ahogy egyre jobban megtanulsz élni ebben a csöndben, úgy egyre teljesebben bontakozik ki számodra ez a tudatállapot. Miközben engem hallgattok itt, a személyes szinten túl valójában az történik, hogy ez a tudatállapot bontakozik ki bennetek is. Személyes szinten úgy tűnhet, hogy én hasznos dolgokat osztok meg veletek arról, hogy miként éljetek problémák, szenvedések, konfliktusok nélkül. Ezt a személyes szintet azonban valójában jócskán meghaladjuk. Annak a dolognak a lényegét, amiről beszélek, amire rá akarok mutatni, nem értheted meg az elméddel. Mert az az elmén túli valami. Az elme szóval a gondolati aktivitást jelölöm. A mentális zajt. A legtöbb ember ennek a folyamatos mentális zajnak a csapdájában él. Azzal azonosítja magát. Azt hiszi: „ez vagyok én”. Folyamatos monológ vagy párbeszéd zajlik az agyában.
  2. 2. -2- Már a kisgyermekek megkezdik ennek a kialakítását. Fokozatosan azonosulnak ezzel a mentális zajjal, és így aztán téves énkép bontakozik ki bennük. „Ez vagyok én.” És teljes mértékben ennek a csapdájába kerülnek, és kerülsz te is. A folyamatos, szakadatlan gondolkodás csapdájába. Az énképed ezekkel a gondolatokkal válik azonossá. Azt mondod: „az én problémáim, az én szenvedésem, én hol vagyok, mi lesz velem?” Egy mentális kép ez, az énnek az olyan érzékelése, amely soha sincs nyugalomban, soha sincs békében, sehol sem érzi otthon magát. Mindig valahova el akar jutni, de sohasem ér oda teljesen. Sokszor úgy tűnik, célba ért, aztán megint azt veszi észre, hogy „ó, nem, nem ott vagyok”. Megpróbál elérni valamilyen állapotot, valamilyen megkönnyebbülést, boldogságot, beteljesülést, kiteljesedést, tökéletességet. Mindegy, hogy miképp, csak elérni. A bankrabló is erre vágyik. Azért rabol bankot, hogy pénzt szerezzen, mert azt hiszi, hogy a pénz biztosítja a számára azt, hogy elevenebb, élőbb életet élhessen, hogy azt érezhesse, hogy énje mélyebben gyökerezik az életben. Ez pedig természetesen illúzió. De még a spirituális úton járók is, akik évekig gyakorolnak ilyen-olyan mentális technikákat, ők is el akarnak jutni valahova. A tökéletesség állapotába. A jövőbe. Ez az elme teremtette énérzékelés mindig a jövő fele nyújtózkodik, mert azt hiszi, hogy ott található számára az üdvözülés. „Valahol majd, a jövő egy pontján el fogom érni.” Akár azt jelenti az elérés, hogy gazdag leszek, akár azt, hogy spirituális mesterré vagy megvilágosulttá válok, alapvetően ugyanarról van szó. Mindkét esetben ugyanaz a mentális struktúra működik. Így aztán folyamatos nyugtalanságra vagyunk kárhoztatva. Sohasem teljesen jó az, ami van. „El kell jutnom valahová.” A jelen pillanat sohasem tökéletes. Vagy csak nagyon- nagyon ritkán. Amikor egy vágy beteljesül, akkor átéljük a megkönnyebbülésnek egy pillanatát, de utána rögtön már valami más cél merül fel. Figyeld meg ezt magadon! Ahogy nyugtalanságot érzel azzal kapcsolatban, ami van. A jelen pillanattal kapcsolatban. A régi fajta tudatosság része ez. Ami az emberi elme szükségszerű velejárója. Ezért bármit is teszel, amíg az elme szintjén maradsz, nem tudsz megszabadulni tőle. Aztán ez a mentális zaj fokozatosan önkiszolgálóvá válik. Egyszerűen azért van jelen, hogy erősítse önmagát. Önfenntartóvá válik. Mint egy ördögi kör, megerősíti önmagát. Amit itt csinálunk, az csupán annyi, hogy lehetővé tesszük a tudatosság egy mélyebb dimenziójának a megjelenését, mert az meg akar jelenni. Nélküle ugyanis nem sok esélyünk lenne. Nem tudod erőltetni a megjelenését, de lehetővé teheted, hogy az megjelenjen. Emberi lényként való beteljesülésednek éppen az a célja, hogy a tudatod felvirágozzék, hogy kilépj a kondicionált, beprogramozott énedből, a kondicionált, beprogramozott elmédből. Mentális zajod teljes egészét a múlt határozza meg. Kilépni kondicionált énérzékelésedből – ez a cél. Az „én múltam, az én történetem, az én…” fogságából. Abból, amikor az énedet, az identitástudatodat egyenlőnek véled a múltaddal, a történeteddel, és azt mondod, hogy ezek határoznak meg téged. Igen, ki lehet lépni ebből. És mi van ezen a múlt által meghatározott kicsi énen túl? Ez az énnek a korlátozott érzete, ami a múltból ered, és a jövőre van szüksége ahhoz, hogy beteljesedjék. Ugyanakkor retteg a jövőtől, mert a jövő megöli őt. Valójában tehát egy kétélű kardot használsz, amikor a jelenből folyamatosan a jövőbe menekülsz, és egy jövőbeni pillanathoz kötöd a beteljesülést. „Ha egyszer majd eljutok oda” – mondod. De ugyanakkor mély félelem tölt el, mert az van a fejedben, hogy a jövő el is pusztít. Így az emberek tehát a félelemnek és a vágynak kettős taszigálásában élnek. A legtöbb ember minden tette vagy félelemből, vagy vágyból származik. Mindannyian a jövőhöz kötődünk, ami szintén az emberi elme struktúrájába ágyazódik be. Érdekes megfigyelned ezt saját magadon. Akár csak azt, hogy ebben a pillanatban nem
  3. 3. -3- vagy igazán nyugodt. Vagy hogy két másodperccel ezelőtt éppen arra gondoltál, hogy mit eszel ma este vacsorára. Vagy azokra a problémákra, amelyek holnap várnak rád. Már önmagában ez a megfigyelés is egy másfajta tudatosság megjelenésének a kezdetét jelenti. Ha meg tudod figyelni, hogy mit csinál az elméd, az már nem az elmetevékenységed része. Nem mondasz róla véleményt, pusztán megfigyeled. Ez teszi lehetővé a nyugalom, a csönd megjelenését önmagadban. Ez a tudatosságnak az a dimenziója, amely mélyebb az elménél, és óriási, valójában mérhetetlen lehetőségeket, végtelen lehetőségeket foglal magába. Ha pedig egyszer ide bejutottál, akkor csodálkozni fogsz, hogy az emberiség évezredeket töltött el az énérzékelés korlátozott, rendkívül behatárolt formájában, amiben esendő, kis embernek látta magát, kiszolgáltatva a csöppnyi múltjának és jövőjének. Az énérzékelés ezen csapdájában élni azt jelenti, hogy illúzióban és börtönben élsz. Szóval csak figyelj! Akár ebben a pillanatban is. Nyugalom van benned? „Nyugalomban vagyok? Vagy van az énemnek egy része, ami valahol máshol akar lenni? A jövőbe vágyakozom? Vagy megpróbálok elmenekülni a jelen pillanattól?” Ez a régi fajta tudatosság lényege. Ezt az önmegfigyelést nevezzük néha figyelő tudatosságnak vagy tanúskodó jelenlétnek. Megfigyeled, hogy mit csinál az elméd, és így már nem vagy teljesen a csapdájában. És ez csak a kezdet. Aztán mélyebben, teljesebben kibontakozik, ahogy a csönd kiteljesedik benned. Ebbe most már belepillanthatsz, mert az elméd már nem mozog. Éber vagy, teljes mértékben jelen vagy. Teljesen nyitott a mostani pillanat életteliségére. A legtöbb ember egyáltalán nincs ennek a ténynek a tudatában. Annak, hogy az életenergia végtelen forrása rejtőzik egy, az elme számára lényegtelennek tűnő valamiben: a jelen pillanatban. Pedig az olyan, mint az atom, ami az anyag legkisebb részeként hatalmas energiát rejt magában, ha kinyílik. Az életenergia ez, ami az egész univerzumot fenntartja. Hozzáférhetsz ehhez az energiához ezen a kicsi kapun át, ami akkor nyílik ki számodra, amikor a figyelmedet a jelenre irányítod. Ez mindig azt jelenti, hogy nagyon éberré, nagyon jelenlévővé válsz. Ez a csönd. A csönd, az éberség, a jelenlét. Ezek mind egy és ugyanaz. De ne téveszd össze a csöndet azzal, amikor elálmosodsz, és a fejedet álomra hajtva elcsöndesedsz. Vagy amikor megiszol néhány pohár alkoholtartalmú italt, elalélsz: „ööö…” Nem emlékszel a problémáidra, és így kicsit jobban érzed magad. Az emberek néha azért isznak, hogy kis időre megszabadulhassanak elméjük kínzásától, amely egyre csak sorolja a problémáikat. Vagyis, hogy megszabaduljanak a problémás énérzékeléstől, az énjüktől. Szóval isznak, és néhány percig így legalább nem emlékeznek a problémáikra. Persze a dolognak ára van. Mert a tudatosság egy alacsonyabb szintjére jutnak így. Szóval lejjebb jutsz, a növényi szint fele. Amit mi szeretnénk tenni itt, az nem ebbe az irányba visz. A növényi életben amúgy hihetetlen szépség és életteliség van. És a növények sok szempontból megvilágosultabbak, mint az emberek, mert a világukat nem problémákkal népesítik be. Ennek az asztalon álló virágnak nincsenek problémái. Még az sem jelent neki problémát, amikor elérkezik a halála ideje. Akkor csak egyszerűen meghal. Ugyanakkor ebben a növényben életteliség van. Ő is a tudatosság kifejeződése, csakúgy, mint ti. Mi tehát valójában a gondolkodáson túlra lépünk, egy fölébredettebb, éberebb, jelenlévőbb állapot fele haladunk. Hozzá képest a gondolkodás állapota tulajdonképpen álomszerű állapot. Ha a gondolataidba merülsz, a mentális karattyolásba, akkor csak érintőlegesen vagy tudatában a környezetednek. Lehet, hogy éppen egy erdőben sétálsz, káprázatosan szép környezetben, mégis a problémáidon gondolkozol. „Ezek a problémáim, mi lesz velem?” Így
  4. 4. -4- aztán nem vagy ott, nem vagy jelen. Ha ekkor hirtelen valami olyan történik, ami sokkolóan hat rád – „ó!” –, akkor kizökkensz ebből az állapotból, és hirtelen olyan létállapotba jutsz, amelyben éber és teljesen jelenlévő vagy. Ha például hirtelen szembetalálkozol egy medvével, azonnal kilépsz a gondolkodó állapotodból, a problémáidból. Ott a medve. Ez már nem egy probléma, ez egy szituáció, ami valószínűleg valamilyen azonnali cselekvést tesz szükségessé. Vagy elszaladsz, vagy kiabálsz, bármit. Nagy a különbség e két állapot között. Ilyen jellegű állapot néha előadódik az emberekkel bizonyos szituációkban. Vezetsz. Hirtelen valami baj történik, és tudod, hogy a baleset egy-két másodperc múlva menthetetlenül bekövetkezik. Két órája vezetsz már, belemerülve a problémáid, a stressz világába. „Ezt meg azt kell tenni.” És egyszerre hirtelen mindez félresöprődik. Ez egy példa arra, amikor az a tudatállapot, amiről beszélek, valamilyen véletlen révén megjelenik. Nagyon sok ember meséli el, hogy tudták, hogy a baleset elkerülhetetlenül bekövetkezik kettő, három vagy öt másodpercen belül, és hirtelen extrém nyugalmat, derűt éreztek. Teljesen jelen voltak, teljesen éberré váltak, minden félelmük eltűnt. Túlélték a balesetet, és mindegyikük arról számolt be, hogy meglepő volt ez a nyugalom és derű, hiszen rendkívül veszélyes szituációt éltek át. Sok példa létezik erre. Számtalan ilyen beszámolót lehet hallani. Ez a tudatállapot tehát néha megjelenhet, ám véletlenszerűen, és csak rövid időre. Egyesek veszélyes tevékenység révén igyekeznek elérni, hogy átélhessék azt. Mert számukra a gondolataik terhétől való megszabadulásnak az az egyetlen módja. A személyiségük, az énjük terhétől való megszabadulásnak. A problémás énjük azon terhétől való megszabadulásnak, amelyről azt hiszik, hogy az az ő valóságuk. Amikor ugyanis egy meredek sziklafalon kapaszkodnak föl a hegyen, akkor képtelenség arra az énjükre gondolniuk. Jelen kell lenniük, a teljes éberség állapotában, a mostban. Amikor azonban lejönnek, és beülnek az autójukba, akkor ismét visszalépnek a problémák világába. Ennek alapján azt hiszik, hogy csak annak a tevékenységnek a kapcsán tapasztalhatják meg újra azt az áhított állapotot. Pedig nem igaz. Választhatod ezt a tudatállapotot. Most, rögtön. Amit most elmondok, az talán nem mindenki számára alkalmazható. A tény azonban, hogy hallgatod a szavaimat, azt jelzi, hogy elegendő tudatosság van már benned ahhoz, hogy a problémagyártó elmédtől mentes tudatállapot mellett dönts. És amikor belépsz a mostba, rájössz, hogy a jelen pillanatban sosincs probléma. Lehet, hogy van valamilyen helyzet, amivel foglalkoznod kell. Ám az soha sem probléma. Bármi, ami belép a jelenedbe, szükségessé teheti, hogy cselekedj. Hogy ezt vagy azt tedd, és akkor azt meg is teszed. A cselekvés a jelenlétnek ebből a tudatállapotából születik. De gondolatban ilyen-olyan szituációkon rágódni? Az énérzékelésedet, önmagadat helyzetekhez kötni? És folyamatosan gondolati köröket járni éjszaka álmatlanul heverve az ágyban? És bárhova mész, nem tudod leállítani ezt a zajgépet a fejedben, mert elfelejtetted, hogy hol is van a kikapcsoló gombja. Ez bizony gyötrelem. A legcsodálatosabb, hogy abban az állapotban, amit én jelenlétnek nevezek, egyszerűen nem léteznek problémák. Léteznek talán feladatok, kihívások, de azok sohasem válnak problémákká. Minden itt ülő valamilyen élethelyzetben él. Ezek nyilván nem egyformák. Egyes élethelyzetek viszonylag jók és kényelmesek, míg mások talán problematikusak. Talán pénzhiánnyal kell szembenézned, talán egészségügyi gonddal, talán magánéleti vagy munkával kapcsolatos nehézséggel. Továbbá számtalan fiktív, teljességében kitalált problémával, amit az elméd generált. „Mi lesz akkor, ha ez vagy az történik, elveszítem ezt, és nem kapom meg azt, vagy X elhagy?” Ezek a problémák tehát teljes mértékben fiktívek. A folyamatos mentális zaj termékei. Mindez a normális életvitelnek a gyökeres ellentéte. Amikor úgy érzed, hogy már képtelen vagy megbirkózni a problémáiddal, összecsapnak a fejed fölött a hullámok, és reggelente úgy ébredsz, hogy „jaj, nem bírok ki még egy napot!” Egyetlen ember sem ilyen életre teremtetett. Hogy reggel azzal keljen valaki,
  5. 5. -5- hogy „nem bírok elviselni még egy napot!” A természetben nincs ilyen. A virág például egyszerűen kinyílik, amikor a nap feljön, mert reagál a napsütésre. És nincs olyan virág, ami azt mondaná, hogy „nem bírok ki még egy napot!” Nincs olyan állat, amelyik azt mondaná, hogy „nem bírok ki még egy napot!” Kivételt talán azok az állatok képeznek, amelyek nagyon szenvednek amiatt, amit az emberek művelnek velük. A vadon élő állatok között azonban ez ismeretlen. Az állat fölébred, a növény, a virág fölébred, és azonnal az életteliség állapotába kerül. Láthatod, ha megnézed őket. Jézus gyakran beszélt erről. Azt mondta: „Nézzétek a virágokat!” És amikor azt mondta, hogy „nézzétek a virágokat!”, szó szerint értette azt. Azt akarja, hogy valóban nézd és lásd a hihetetlen szépséget és elevenséget. És ha elég figyelmesen és mélyen nézed a virágokat, akkor rájössz, hogy ők valójában ünneplik az életet. És ilyennek kellene lenni az életünknek. Az emberi lét is az élet ünneplésére teremtetett. Bár egészen más módon kell ünnepelnünk azt, mint a virágoknak. Az emberek is az isteni tudatosság kifejeződései. A2 (27:28) Mi pedig rávetítjük a világszemléletünket a természetre is. Tehát bármilyen is a világszemléleted, kivetíted azt. Sokan például azt mondják manapság, hogy az egész természet nem más, mint a túlélésért folytatott küzdelem. Mert a saját életük az. Mert a saját elméjük az. Ha mentes lennél a gondolatrendszertől, mi szerint minden lény a túlélésért folytat küzdelmet, akkor észrevennéd, hogy a természet az idő legnagyobb részében ünnepli az életet. A küzdelem csak rövid időszakra jelenik meg. Az állatok idejük legnagyobb részében nyugodtan élnek. Igen. Amikor éhesek, talán gyilkolnak, de ez nagyon rövid időszak, ha azt az egész létezésük időtartamával vetjük össze. Az ember tehát a problémák terhét cipeli, s a teher maga az elme. Az életkor előrehaladtával a teher egyre súlyosabbá válik. A súly többnyire nő. A múlt belül egyre nehezebbé és nehezebbé válik. A múlt egyre súlyosabbá váló terhét cipeled. De még a fiatalok is terhet cipelnek. Vállukra a jövő súlya nehezedik. És elméd zaja miatt már nem érzed a lényed legmélyén lévő elevenséget. A mentális zaj befedi az élet hihetetlenül mély életteliségét és vitalitását, ami maga az élet. Azt azonban eltakarja előled az elméd zaja: brrr…, brrr…, brrr…, brrr… Jézus beszélt erről. Azt mondta: „Azt akarom, hogy életetek legyen, és gazdagabb életetek. Azt akarom, hogy gazdagabb életetek legyen.” Nem arra gondolt, hogy fogyasztási cikkekben gazdagabb. Nem több bevásárlóközpontra gondolt. Nem az élet dolgairól beszélt. Magáról az életről beszélt. Magának az életnek az elevenségéről. És az egyetlen hely, ahol kapcsoltban lehetsz ezzel, az a mentális zaj mögött meghúzódó csönd. Vibrálóan életteli csönd. Jelenlét van a mentális zaj mögött. Mivel a csönd az intenzív elevenség érzése is, ezért ez az a hely, ahol valami sokkal hatalmasabb dologgal kapcsolódsz össze, mint a kicsiny éned. Amikor megérinted az életteliségnek ezt a hihetetlen érzését, ezt egyetlen ponton, a mostban teheted meg. Mérhetetlenül hatalmas életet találsz ott. És ahogy hozzáférsz, abból annál több és több áramlik az életedbe. Az összekapcsolódottság állapotát már nemcsak futó pillanatokra éled át, hanem egyre hosszabb időszakokra is. Azt, amit én olykor a léttel való összekapcsolódottságnak nevezek, ahol jó érzés élni. Jó érzés élni. Ezek a legegyszerűbb szavak, amikkel leírhatom ezt. Még egy gyermek is megérti őket. Jó érzés élni. Ám ebből a jóságból, ami maga az élet, dolgok emelkednek ki. Ebből a vibrálóan életteli csöndből, ami a lényed lényegében található, dolgok emelkednek elő. Abból váratlanul
  6. 6. -6- gondolatok bukkanhatnak elő, ám ezek már kreatív, új gondolatok. Nem a régi, tíz- vagy húszéves gondolataid gramofonlemezei. Abból fölismerések, ráébredések bukkannak elő, mert az minden kreativitásnak a forrása. Tehát magát az életet érinted meg. Nem a manifesztálódott, megnyilvánult életet, ami gondolatként, valamilyen dologként, bolygóként, galaxisként vagy fűszálként nyilvánul meg. A valamivé válás előtti állapotban lévő életet érinted meg. Annak eredeti formamentességében. Azt a forma nélküli életet, ami te magad is vagy, ami az esszenciád. Az ehhez kapcsolódás azt jelenti, hogy megszabadulsz a világtól, a világ dolgaihoz való kötődéstől, a görcsös kapaszkodástól, függéstől, vágyódástól. És fantasztikus módon elkezded érezni magadat. Hirtelen rájössz, milyen értékes vagy mint élet. Teljesen mindegy, hogy a külső szinten értékes vagy értéktelen személy vagy. Tehát hogy a világ értékes figuraként tart számon, vagy olyan emberként, aki úgymond semmire se vitte. Ennek semmi köze annak az önmagadban lévő helynek a megtalálásához, ahol szabaddá válsz ezektől a külsődleges értékítéletektől. És többé már nem hiszel annak, amit a világ mond rólad. Mert végtére is a világ beteg. És ha hiszel neki, akkor abban hiszel, amit egy őrült világ mond neked. Ha kételkedsz abban, hogy a világ őrült, csak végy kezedbe egy történelemkönyvet, vagy hallgasd meg a napi híreket. Lehet, hogy nem 100%-ig őrült, mondjuk csak 90%-ig. Szóval egy őrült világnak engeded meg, hogy azt mondja, értékes vagy, és hiszel is neki. És aztán néhány év múlva ugyanez a világ azt mondja majd neked, hogy már nem vagy fontos. Elveszíted a pozíciódat, és már más az igazgatótanács elnöke, nem te. Pedig te azt hitted, hogy ez a te identitásod, az elnökség. Aztán még az American Express platina hitelkártyádat is vissza kell adnod. Ez pedig fájdalmas, ha az identitásodat részben ahhoz kötötted. Igen, tudom, másnak ez nevetséges lehet, de az illetőnek nagyon fájdalmas. „Úristen, újra egy senki vagyok! Pedig azt hittem, hogy vagyok valaki. Hogyan élhetek platinakártya nélkül?!” Sok ember meg azonnal elhiszi, ha azt mondják neki: „Jelentéktelen figura vagy, mert semmire se vitted.” Mire ő: „Jaj, igen, elszúrtam. De hát az élet igazságtalanul bánt velem. Kiestem a sors kegyeiből. Sohasem adódott lehetőségem.” Vagy azt mondja: „Adódott lehetőségem, de nem éltem vele.” Az elmebeteg világ azt mondja neked, hogy nem vagy fontos, hogy senki vagy. Nézd csak meg, hogy kit tekint ez a világ jelentős embernek! Színészeket, énekeseket, politikusokat. A legtöbbjük a boldogság álarca mögött elképesztően boldogtalan. Mégis ők a világ bálványai. Tehát az önértékelésednek többé már nem kell ezekhez a dolgokhoz kötődnie. És ez nagyszerű felszabadulás. Teljes mértékben érdektelenné válik számodra, hogy a világ mit mond rólad. Mert életteliséged olyan mély, hogy tudod, hogy azt senki sem veheti el tőled. És senki megerősítésére nincs szükséged ahhoz, hogy tudd: az életed hihetetlenül értékes. És nincs szükséged senkire, aki azt mondja neked, hogy te elég jó vagy. Ha már magával az életnek a jóságával állsz kapcsolatban. Addig azonban nagyon hasznos lehet, ha rövid, programozó mondatocskákat használsz, amelyek azt mondják, hogy te elég jó vagy. Ezen azonban túllépsz, amikor önmagadon belül kerülsz kapcsolatba magának az életnek a jóságával. Attól kezdve már nincs szükséged mentális fogalmakra, hogy tudd, ki vagy te. Erre célzott Jézus, amikor azt mondta, hogy „legyőztem a világot”. Pedig nem volt semmi földi hatalma. Az életteliségnek ez a mélysége tehát itt van benned most, ebben a pillanatban. Ám nyitottnak kell lenned rá. Az ebbe való belépés egyik remek pontja – és sokatok már él is ezzel a lehetőséggel –, ha érzitek azt az elevenséget, ami a jelen pillanatban testetek minden sejtjében ott van. Minden sejted vibrál az élettől. Érezd ezt! Hogy milyen kapcsolatban lenni
  7. 7. -7- ezzel az életteliséggel. Észre fogod venni, amikor a figyelmed a testedbe irányul. A test belső energiamezejébe. Ez utóbbit én néha belső testnek nevezem. De nevezhetjük örömtestnek is. Hiszen abban az életteliségben hatalmas öröm található. Amikor a figyelmed erre irányul, akkor a zaj hirtelen elül a fejedben, mert a figyelmed a fejed helyett a létedbe lépett be. És ekkor gyökeret versz a mostban. A létezésben. Ez majdnem olyan, mintha az egész tested hirtelen életre kelne. Erről beszélt Jézus, amikor azt mondta: „Egész tested fénnyel telik meg.” Ez a tudatosság fénye. És ezt követően a tudatosságodból még nagyon sok marad arra, hogy érzékeld a világot, ahogy ott ülsz, és érzed magadban létezésed vibráló életteliségét. Gyökeret versz a mostban. Ezen a gyökéren keresztül élsz. Ez a bejárat, ez a kapu. Gyökeret versz a létben. Minden az isteni tudatosság valamilyen formában történő megnyilvánulása. Minden szerv, minden sejt, minden DNS-lánc és így tovább olyan hatalmas intelligenciával rendelkezik, ami az emberi elme számára egyszerűen fölfoghatatlan. Még ezer év múlva is kutatni fogjuk, miként is működik az emberi test. Oly egyszerű kapcsolatba lépni az emberi elménél hatalmasabb intelligenciával. Egyszerűen érezd a belső tested életteliségét! És hamarosan egy olyan ponthoz érsz el, ahol örömet érzel. Magának az életnek az örömét. Ez pedig nem attól függ, hogy éppen milyen körülmények között élsz. Mert a körülmények jönnek és mennek. Lehet, hogy az adott pillanatban azok éppen negatívak. Lehet, hogy az adott pillanatban éppen pozitívak. Ritkán maradnak tartósan ugyanolyanok. Ha most pozitívak, kellemesek, lehet, hogy jövőre negatívak, kellemetlenek lesznek. Kint a külvilágban állandó hullámzás figyelhető meg. De létezik egy olyan hely, amely mentes ettől. Börtönben ülőktől kapok leveleket, akik azt írják, hogy gyakorolják és megélik ezt. Intenzív örömöt és életteliséget találnak annak ellenére, hogy a külső, fizikai körülményeik szörnyűek. Ezeket a külső körülményeket nevezem én a te élethelyzetednek. Ha az élethelyzeted jó vagy rossz, az nem számít. Változó. Elveszítesz dolgokat, nyersz dolgokat. Az élethelyzeted állandóan fluktuál, változik. Még a legnagyobb sikert elért ember élete is az idő múlásával megváltozik. Beköszönt az öregség, elvész a szépség vagy elvész a gazdagság. Vagy elvész a mozgásképesség. A külső szinten semmi sem marad állandó. Erre jött rá Buddha. A külső szinten minden változik. De van egy hely, ahol szabad vagy ezektől a dolgoktól. Ahol ezek a szempontok már nem érintenek, nem befolyásolnak a hogylétedben. Ahol szabaddá válsz a világtól. A körülmények ott nem számítanak. Ha éppen hajléktalan vagy, akkor gondolhatod azt, hogy „rendben, először is az az első feladat, hogy otthont szerezzek, aztán majd gyakorolom ezt az önmagamba mélyedést. A mélyen a mostba lépést.” Az elme beidegződöttsége, kondicionáltsága miatt a következő félelem él benne: „Ha most mélyen a mostba merülök, akkor beleragadok abba. Ami pillanatnyilag az életemet jellemzi, és amit egyáltalán nem kedvelek.” Ez az ellenállás rafinált, huncut formája. „Nem szeretem az életkörülményeimet – mondja az elme – ezért nem lépek a mostba, mert nem akarok ebben a jelenben lenni. A jövőbe akarok menni. És ha már eljutottam a jövőbe, akkor majd elmerülök a mostba. Talán az American Express platinakártya juttat majd el a mostba.” A varázslat titka pedig persze éppen az, hogy most tedd meg! Bármilyen körülmények között élsz is, azok nem indokolják, hogy ne tedd. És a kedvezőtlen körülményekből, például a hajléktalanságból, sőt akár a börtönbe zártságból, a pénztelenségből vagy akár a testi betegségből a leggyorsabban kivezető út: belépni a jelen pillanatba. És összekapcsolódni azzal a határtalan életteliséggel, ami ott van. És várja, hogy megérintsd. Vár rád, hogy érintsd meg. És aztán az a határtalan életteliség nemcsak akkor létezik a számodra, amikor csöndben ülsz a szobádban. Az nem csupán egy meditációs gyakorlat. Az egy életmód.
  8. 8. -8- Kezdesz az összekapcsolódottság állapotában élni. És észreveszed, hogy hirtelen sokkal kreatívabb lettél. Több felismerés és meglátás születik benned arra vonatkozólag, hogy az adott helyzetben mit tegyél. Fölébredsz, és hirtelen tudod: „igen, ezt és ezt kell tennem”. Mert ezek a gondolatok már ebből az állapotból születtek. Maga az élet kezd rajtad keresztül élni és rajtad átfolyni. A kicsi énedre, amelyik a megélhetésért és a sikerért küzd, valójában már nincs többé szükséged. Maga az élet kezd átfolyni rajtad. És sokkal jobban csinálja, mint ahogy azt te valaha is tenni tudnád. A te szó alatt a fejedben lakó, kitalált, fiktív, kicsiny énedet értem. Te ugyanis valójában, végső soron élet vagy. És aztán nagyon gyorsan az életkörülményeid is javulni kezdenek, mert minden pillanatodban az ott lévő életteliség mély érzetét viszed. És teljesen tisztelni tudod az adott pillanatot. Ez azt jelenti, hogy minden tettedbe és minden beszélgetésedbe egyfajta mély odafigyelés és jelenlét áramlik. Amikor teljesen ott vagy, akkor teljes figyelmedet adod. Bármi is legyen éppen a tennivalód. De ha elméd még unalmasnak is találja a szóban forgó munkát, és emiatt ki akarsz belőle szállni, a leggyorsabb kivezető út ebből – meglehet, évek óta töprengsz már, hogy miként szállj ki belőle –, ha egy másfajta tudatossági állapotot viszel bele a tevékenységedbe. Teendőd legapróbb részleteire is odafigyelsz. És gondosan végzed azokat. Ennek az lesz a következménye, hogy a mosttal szembeni ellenállásod hirtelen szertefoszlik. Márpedig a mosttal szembeni ellenállás a beidegződésekkel teli, kondicionált emberi elmének kulcsfontosságú jellemzője. Az elme így vagy úgy folyamatosan harcol a jelen pillanattal. „Nem, nem akarok itt lenni. Valahol máshol kellene lennem.” Amikor a mosttal szembeni ellenállás megszűnik, az élet szabadon tud átáramolni rajtad. Ekkor a problémák eltűnnek. És persze semmi sem alakul problémává. Kihívások továbbra is érkeznek, de te már a mostban tartózkodva reagálsz rájuk. A jelenlétnek és az elevenségnek ebből az érzéséből már látod, hogy mit tehetsz az adott helyzetben. Megnyugszol, és a cselekvés már ebből az állapotból történik meg. Nincs tovább agonizálás. „Jaj, szegény én! Mi lesz a problémáimmal?” És sohasem azzal ébredsz már reggel, hogy „nem bírok elviselni még egy napot!” Ez borzasztó állapot, mégis rengetegen ebben élnek. Föl fogsz ébredni, kinyitod a szemed, de az agyad nem kezd majd azonnal a problémáiddal foglalkozni. Vagyis nem rakja rád azonnal a terheit, mondván: „nem bírok elviselni még egy napot!” Fölébredsz, és azonnal kapcsolatba lépsz azzal az elevenséggel, ami átitatja minden sejtedet, és tartod is ezt az állapotot. „Jó érzés élni!” Miért érzed úgy, hogy jó élni? Mert az elméd még nem lépett működésbe. És nem kezdett el emlékeztetni a problémáidra. Mert az elme mögött mindig jó érzés lapul. Az élet mindig vitálisan eleven és gyönyörű, és így az élet folyamatos ünnepléssé válik. Nem pedig kényszeres vággyá, hogy eljussak egy jövőbeni időpontba, hogy akkor majd boldog legyek, vagy hogy valakivé váljak, hogy vigyem valamire. A csoda éppen abban rejlik, hogy ebben az állapotban az életedben minden könnyedebben zajlik. Ráadásul valószínűleg még sikeresebb is leszel, bár nem ez a lényeg. Mert bármit is csinálsz ebben az állapotodban, azt nagyobb gondossággal, sőt szeretettel teszed. Tiszteled a mostot. Magát az életet tiszteled. Magának az életnek tárod ki a karjaidat. Ez a szeretet. Ez az a mély gondoskodásérzés, amit annak adsz, ami vagy aki éppen fölbukkan a mostban. Igen. Ha ilyen tudatállapotban vagy, ugyan miként is tudna az élet nem együttműködni veled? Viszont hogyan tudna együttműködni veled, ha folyamatosan azt mondogatod: „nem akarok itt lenni, valahol máshol akarok lenni”. Vagy netán még azt is, hogy „valaki más akarok lenni”. Ez zártság, amiben ellenállsz a mostnak, letagadod a jelent, elszaladsz a mostból. „Bármit, csak ezt ne!” – mondja az elme. És aztán megtörténik az átváltás. Tisztelni kezded az életet, és akkor az élet már segíteni tud neked. Már évekig próbált segíteni, de nem jutott el hozzád. A Nap megpróbálja
  9. 9. -9- rád ontani a fényét. Nem vagy olyan nagy és erős, hogy még az életet is távol tarthatod magadtól. Nem határolódhatsz el az élettől. Ha a szoba ablakain leengeded a rolót, akkor a fény nem érhet el. Boldogan bejönne, de ha leereszted a rolót… A napfénynek mindegy. Ő szeretne bejönni. Szóval ez a jelen pillanattal szembeni ellenállás-nélküliség állapota. A tudatosság legcsodálatosabb átalakulása vár rád, amint belépsz ebbe az állapotba. S ahogy a csöndről beszélve erre már rámutattam: ha nem állsz ellen annak, ami van, akkor a szüntelen mentális zaj lelassul, lecsöndesedik, hatalmas szakadék jelenik meg annak folyamában. A szüntelen mentális zaj ugyanis mentális ellenállás. Megnyitod hát magad, mindig épp csak a jelen pillanatnak. Ez a végső spirituális gyakorlat. Nincs ennél egyszerűbb. Mégis nagyon nehéznek tűnik, mert az elme máshoz szokott. Kondicionáltsága másra készteti. És az az erő és elevenségérzet, ami ott van. Elkezded rábízni magad erre az érzésre. Erről szól a bizalom szó. Bízni az életben. Nagyon nehéz rávenni magadat arra, hogy bízzál, amikor az ősállapotod a félelem. Az elmével azonosult, általánosan jellemző emberi állapotban az ősállapot a félelem. Márpedig a félelem és a bizalom nem létezhet együtt. A bizalom egyszerűen a félelem hiánya. Ezért nem tudod a bizalmat kialakítani magadban. Még a pozitív állítások, a programozó mondatok sem segítenek. Mondogathatod magadban, és a fürdőszobatükörre is felírhatod például azt, hogy „bízom az életben. Bízom abban, hogy az élet támogat.” Ez azonban nem lesz elegendő. A pozitív állításokon túlra kell jutnod. S akkor a bizalom magától, természetes módon megjelenik. Akkor már nincs szükséged programozó mondatokra, mert ott vagy, ahol annak a valósága. A pozitív állítások talán egy átmeneti állapotot jelentenek, azt, amikor még nem jutottál el a dolog valóságához. Például azt mondogatod, hogy „gazdag vagyok”. Ha azonban már 50 millió dollárod van a bankban, akkor letörölheted ezt a programozó mondatot a fürdőszobatükörről. Ez magától értetődő. Tudod, hogy már gazdag vagy. Többé már nincs szükséged arra, hogy ezt mondogasd. Bill Gatesnek nem olvashatunk pozitív állításait a fürdőszobája tükrén. Ám ez csak a külső gazdagság. Ez még nem védi meg őt. Még a rendelkezésére álló vagyonnal sem tud lelki békét vásárolni magának. És ez csak egy példa arra, hogy amikor a realitás nyilvánvaló és ott van, akkor már nincs szükséged az útjelző táblákra. Minden pozitív állítás ugyanis egyfajta útjelző tábla, ami mutatja számodra a helyes irányt. Ám elérsz egy olyan pontra, ahol már nincs szükséged az útjelző táblákra. Mert megérkeztél. Amikor a belső testedben élsz, és megérzed – először csak finoman, aztán egyre erősebben – az erőt, az életteliséget, a nyugalmat, és ezek mögött a hatalmas energiát, akkor átéled a bizalom érzésének a valóságát. B1 (23:07) És akkor átéled a fölismerést: „A legalapvetőbb szinten valójában ez vagyok én. Nem a fejemben élő kis én.” És ez a hatalmas valami él és cselekszik rajtad keresztül. Ez az erő él benned. És amikor ekként ismered magadat, ezzel azonosulsz, az a bizalom. Ekkor hirtelen a bizalom válik természetes állapotoddá. Az már nem valami olyan, amiről ki kéne találnod, hogy minként tudod elérni. A bizalom a természetes állapotod lesz, így maga a bizalom fogalma is eltűnik. Mert az már olyan természetessé válik, hogy még csak szó sem kell hozzá. Sok fogalom eltűnik, amikor megjelenik az a realitás, amelyre az adott szó utal. Annak a mentális koncepciójára többé már nincs szükség.
  10. 10. - 10 - Ritkán beszélek a szeretetről. A jelenlét állapotában az is természetes módon megjelenik. És akkor már nem kell ezt a fogalmat a fejedben tartani, és magadban azt mondogatni, hogy „szerető ember vagyok, szerető ember vagyok”. Nincs már erre szükség. Néha meglepődöm, amikor valaki elmond valamit, és én jelenlétben meghallgatom, jelen vagyok a számára, és utána így szól: „Ó, te olyan türelmes vagy!” Valóban? Nem tudtam, hogy türelmes lennék. Sohasem türelemként gondoltam rá. Sohasem jutott eszembe, hogy én türelmes lennék. Egyáltalában nem élt a fejemben ez a fogalom, mert a türelem szó még mindig azt jelenti, hogy keményen próbálsz jelen lenni. A türelmességben van valami erőfeszítés. Amikor azonban valódi türelem él benned, akkor még csak nem is tudod, hogy türelmes vagy. Egyszerűen csak jelen vagy. A türelem valami olyan, hogy félig ott vagy, félig nem. Gyakorolod a türelmet. „Oké, türelmes leszek még egy fél óráig, de akkor aztán elég!” Csodálatos ezért, ha ezekre a fogalmakra már nincs igazán szükséged. Létezik azonban egy olyan időszak, amikor hasznosak lehetnek. Van egy olyan fázis, amikor a programozó mondatoknak, a pozitív állításoknak helyük van a fürdőszoba tükrén. De eljön az idő, amikor már túllépsz rajtuk. Ha el akarsz jutni Rómába, akkor nem fogsz évekig a Rómát jelző útszéli tábla előtt állni, és bámulni azt, nézni, hogy Róma abban az irányban található. Egyesek irányjelzőtáblákat gyűjtenek. Egy rakásnyival rendelkeznek, és azokat hasonlítgatják össze. Az ezt mondta, ez amazt, ezen tradíció szerint így áll a helyzet, amaz szerint úgy. Ha irányjelzőtábla-gyűjtővé váltál, akkor bizony nehéz őket elengedned. Hiszen a becses gyűjteményedet kéne föladnod. Bizonyos értelemben minden tanítás irányjelző tábla. És arra sincs szükséged, hogy valamilyen tanítás valamely formájával azonosulj. A lelkiség útján bizony csapdák lapulnak. Azonosulsz egy tanítással, egy formával, és azt mondod: „én buddhista vagyok”. A másik így szól: „én szufi vagyok”. A harmadik: „én zen buddhista vagyok”. Te pedig teravada. Márpedig a zen felülmúlja a teravadát. Tehát megint képek jönnek be, és ha azonosulsz velük, akkor azok akadályokká válhatnak. A spirituális úton az ego bármelyik szakaszon belopakodhat. Ekkor az ego azt jelenti, hogy ismét egy új kép keletkezett az elmédben arról, hogy ki is vagy te. Ez valami finom apróság, amit megfigyelhetsz önmagadban. Úgy hívják: összehasonlítás. Az ego szereti hasonlítgatni magát. Az összehasonlítás az ego eszköze. Az ego finoman másokhoz hasonlítgatja magát. És valahányszor az ego kisebbrendűséget vagy magasabbrendűséget érez, akkor fölkel a másik ember ellen. Azt mondja: „Oké. Lehet, hogy nem vagyok olyan jó, mint az az ember, vagy olyan okos, olyan spirituális, mint az az ember.” Ez az ego. Vagy azt érzed, hogy „én spirituálisabb vagyok, mint az az ember. Én már hosszabb ideje gyakorlok.”. Vagy: „az én tradícióm jobb, mint azé az emberé”. Ez azt jelzi, hogy a mások fölé emelkedő, fennhéjázó ego kapcsolódott be. Még abban az önmagadról alkotott véleményben is, hogy te spirituális vagy, benne van az ego. Megpróbálni a fejedben lévő képnek megfelelően élni, megpróbálni spirituálisnak lenni, magadat spirituálisnak látni, ez egy másik egocsapda. És akkor csökken a tudatosságod szintje. Az ego ugyanis azt jelenti, hogy újra visszatért a tudattalanság. És a meditációs gyakorlataid ellenére, ha a fejedben a spirituális ember képe él magadról, akkor számtalan bensődből jelentkező dolgot le kell tagadnod magad előtt. Ha ugyanis ezeket nyíltan szemügyre vennéd, akkor azok azt jeleznék, hogy ó nem, nem is vagy te olyan nagyon spirituális. Ezeket félre kell tolnod. Ha harag vagy bármi más ébred benned, olyan valami, ami nincs összhangban az énképeddel, akkor azt félretolod. És ezek az apró mozzanatok szépen összeadódnak benned, mint a vízforralóban a hőenergia. Olyanná válsz, mint a kukta, amiben a gőz egyre nagyobb nyomást hoz létre. Aztán hirtelen kirobbansz, vagy a depresszió hulláma önt el. Például sok keresztyén próbálja úgy alakítani az életét, hogy az összhangban álljon a jó keresztyénről kialakított gondolati képével. Keményen próbálják, és bármi, ami nem fér bele ebbe a képbe, azt félre kell tolniuk.
  11. 11. - 11 - Persze ezeket nem lehet örökre félretolni. Elérkezik ugyanis egy pillanat, amikor újra színre lép a tudattalan, és elborít a harag, a szorongás, a depresszió vagy a rossz hangulat. Ez a kondicionáltság. A beidegződöttség. Szabadulj meg attól az igényedtől, hogy gondolati képek mondják meg neked, ki is vagy te. Nincs rá szükséged. Ezért mondtam, hogy tanulj az állatoktól. Az állatoknak nincs énképük. Ők önmaguk. Természetesen és spontán módon cselekszenek, pontosabban az élet cselekszik általuk. Persze a konkrét formájuknak megvannak a maguk korlátai. Mégis sokkal szorosabban kapcsolódnak a forráshoz, mint az emberek, mármint a szokványos állapotú emberek. Ezért olyan hasznos megfigyelni az állatokat. Ők nem az énképüknek megfelelően alakítják az életüket. Ők egyszerűen önmaguk. Természetes állapotukban léteznek. Mi éppen ehhez az állapothoz térünk vissza. Indiában használják néha ezt a kifejezést, és arra a természetes állapotra utalnak, amit az emberek sok-sok éve elveszítettek. Csodálatos hát, hogy végre visszatérhetsz abba. Tehát egyszerűen csak figyeld meg, ha valamilyen új énkép alakul ki benned, vagy ha valamelyik régi énképed visszatért. Légy résen, ha összehasonlításon kapod magadat! Az összehasonlítás az ego eszköztárába tartozó szerszám. Egy kicsit jobbnak vagy éppen rosszabbnak érzed magadat, mint XY-t. Ekkor az ego beszél. A „jobb, mint…” vagy a „rosszabb, mint…” az ego nyelve. Az énképen keresztül élés egy másik jele a védekezés. Védekezni kezdesz, ha valaki megkérdőjelezi a hitedet, valamely állításodat. Vagy kétségbe von valami olyant, amit te az énképeddel kapcsolsz össze. Figyeld meg hát a benned jelentkező védekezést! Ugyanis valójában mindig egy képet védsz, ha védekezel. Mert aki te igazából vagy, annak nincs szüksége védelemre. Az annyira erős, hogy megtámadhatatlan. Az messze túl van mindazon, amit bármi módon is megítélni vagy megtámadni lehetne. Annak semmiféle védelemre nincs szüksége. Ha megfigyeled magad, akkor már nem is vergődsz ennek a tudattalan reakciónak a csapdájában. Amikor észreveszed, hogy egy kép jelent meg az elmédben, és te azonosultál ezzel a képpel, akkor azt mondod: „ó, ni csak! A kondicionált elmém már megint belépett!” És hirtelen tudatára ébredsz. Megfigyeled, ahogy védekezővé váltál azzal az álláspontoddal kapcsolatban, amit kialakítottál. Még akkor is, ha az valamilyen spirituális téma. Az én mentális pozíció. „Az én álláspontom.” Azonosultál egy állásponttal, ami azt jelenti, hogy egy kép formálódott elmédben az énedről, és azt meg kell védeni. Ezért mondja a Csodák könyve – amelyben sok csodálatos mondat olvasható –, hogy valahányszor védekezni kezdesz, tudd, hogy egy illúzióval azonosultál. A tény fölismerése azonban már nem része az illúziónak. Ez benne a gyönyörű. Abban a pillanatban, ahogy rájössz, hogy azonosultál egy illúzióval, ez a tudás már nem az illúzió. Fölismerted az illúziót, és ebben a tudásban mentes vagy az illúziótól. Minél több ilyen illúziót fedezel föl magadban, annál jobb. Mert minden alkalommal, amikor észreveszed egy elmeműködési minta bekapcsolódását például egy énképet, védekezést, ragaszkodást, csüngést –, akkor abban a pillanatban, amint a minta létének tudatára ébredsz, a fölismerésed tudása már nem része a mintának. Ezért olyan csodálatos ez. Minél többet észreveszel abból, ami tudattalan benned, annál jobb. A minta bekapcsolódása nem azt jelenti, hogy kudarcot vallottál. A dolog észrevétele a lényeg. A fölismerése. Az illúzió illúzióvoltának a fölismerése már nem illúzió. Észrevetted. Az észrevevés már nem a kondicionált elme műve. Az észrevevés a kondicionálatlan részed cselekedete. Ez a részed az, amely lát. Csak lát. Tehát csodálatos helyzetben vagy, hiszen bármi is jelenik meg benned, annak megengedheted, hogy megjelenjen. Ha ezt a munkát végzed – ha egyáltalán munkának akarod ezt nevezni –, akkor semmit sem kell letagadnod. Semmi olyant nem kell letagadnod,
  12. 12. - 12 - amit viszont letagadni kényszerülnél, ha egy énképen keresztül élnél. Ami nincs összhangban az énképeddel, az letagadtatik. Ebben a munkában azonban bármi is jön elő, azt hagyod előjönni. Érzelmi minták és elmeminták merülnek fel, ám amint fölbukkannak, fölismered őket. Amikor azt mondom, hogy engedd meg, hogy bármi, ami meg akar jelenni, megjelenjen, akkor talán azt kérdezed: „De hát nem így él minden ember?” Nem. Nem így. A megengedés tudatosságot előfeltételez. A tudatosság pedig már nem része a kondicionált elmének. Amikor azt mondom, hogy megengedni, akkor abban benne foglaltatik, hogy jelen van az a részed, amelyik megfigyeli a kibontakozó mintát. Az, ami a fejedben vagy kívül viselkedési mintaként jelenik meg, miközben beszélgetsz valakivel. Csak figyelj! Minél többet látsz meg, annál nagyobb mértékben növekszik a tudatosságod. Minél több tudattalanmintát fedezel föl magadban, annál nagyobb mértékben nő a tudatosságod. Így már nem jelenik meg többé, hogy azt mondassa veled: „ó, nem kéne ezt éreznem. Nem kéne ennek a gondolatnak fölbukkannia a fejemben. Nem kéne.” Ilyenek nem jelennek meg többé. A belső állapotok megengedése egy csodálatos felszabadító gyakorlat. És ennek hatására megérted, hogy nem is létezik olyan belső állapot, ami te lennél. Nincs olyan kondicionált állapot, aki valójában te lennél. Ezért teheted meg szabadon, hogy felbukkanásukat megengedd. Máskülönben, ha például harag ébred benned, és te azonosulsz azzal, akkor azt mondod, hogy „na nem, ezt nem szabad! Én már hosszú évek óta spirituális úton járok, és még mindig haragra lobbanok. Nem, ezt nem lenne szabad!” Ekkor igyekeznél azt elnyomni vagy letagadni, és azt mondanád: „Nem, nem vagyok dühös. Én sohasem vagyok dühös. Ne vádolj engem azzal, hogy dühös vagyok! Te vagy dühös!” Jellegzetes egomegnyilvánulás. „Még hogy én tudattalan lennék! Te vagy a tudattalan!” És figyeld meg, hogy milyen mechanikus a védekezés! Figyeld meg annak a mechanikus természetét, kondicionáltságát! Szinte óraműszerűen, csaknem automatikusan jelenik meg. Valaki megnyomja a gombot, és jön a reakció. És akik jobban megismernek egy idő után, ha valamilyen reakciót akarnak, csak megnyomják a gombot. Az egész teljesen robotszerű. Mondok egy példát. Néhány hónapja a vancouveri Stanly parkban sétáltam a tavacska partján. Mindig figyelem a környezetemet, mert rengeteget lehet tanulni egyszerűen az emberek megfigyeléséből. De az állatoktól természetesen sokkal többet. A rendellenes működésről azonban az emberek megfigyelése árul el igen sokat. Az egyik nap egy idős úr kenyérdarabkákkal etette a kacsákat. Amikor két 16 év körüli tinédzser gurult mellé kerékpáron. Valamilyen környezetvédelmi szervezet önkéntesei lehettek. Megszólították a kacsákat etető férfit: „Tudja, uram, hogy a kacsák kenyérrel való etetése történetesen rosszat tesz nekik? A kenyér ugyanis megtölti a gyomrukat, viszont nem biztosít számukra elegendő tápanyagot.” A férfi így válaszolt: „Igen, tudom.” Majd etette tovább a kacsákat. A fiatalok mondtak még valamit, mire a férfi részéről megjelent a védekezés. Vagyis beismerte, hogy tudja, a kenyér káros a kacsáknak, az etetésük azonban valami miatt örömet szerzett neki. Talán ez az életében az egyetlen interakciója más élőlénnyel, hogy eteti a kacsákat. A kacsák etetésének öröme így nála nagyobb súllyal esett latba, mint annak a tudása, hogy az etetés káros a kacsáknak. Végül így szólt: „Nyugi, értem, nem vagyok hülye. Senki sem fogja nekem előírni, hogy mit tegyek és mit ne. Nem vagyok hülye.” Az ego reakciója tehát óraműszerűen jelentkezett. Elkezdett dühösen beszélni, elkezdett védekezni. Nem volt sok értelme a szavainak, hiszen képtelenség megvédeni egy olyan viselkedést, amiről épp az imént vallottad be, hogy tudod, hogy hibás. Az ego azonban nem törődik ilyen aprósággal. Az automatikus védekező mechanizmus bekapcsolódását lehetett megfigyelni. És még percekig beszélt, s a védekezése közben egyre mérgesebb lett. Mit is védett? Az álláspontját. Egy mentális képet. Az egoját. Végül a fiatalok – akik talán jelenlévőbbek voltak, legalábbis elég jelenlétben lévőnek tűntek, bár talán csak jól képezték ki
  13. 13. - 13 - őket – így feleltek: „Köszönjük, hogy meghallgatott minket. Viszontlátásra.” A férfi tovább sétált. Körülbelül 50 méterrel arrébb ismét elkezdte etetni a kacsákat. Lássuk ezek után, vajon mi történt volna, ha jelenlétet visz az adott pillanatba. Játsszuk el újra az eseményeket! Eteti a kacsákat, a fiatalok megjelennek, és azt mondják: „Tudja, hogy ez árt a kacsáknak?” A férfi első mondata talán még igaz volt: „Igen, tudom.” Utána azonban mondhatta volna, hogy „tudom, hogy önöknek tökéletesen igazuk van. De a kacsák etetése akkora örömet jelent a számomra, hogy eddig nem tudtam lemondani róla. Úgy érzem, hogy etetnem kell őket. De igazuk van. Most ezt én abbahagyom.” Vagy mondhatta volna: „Csak odaadom ezt a maradékot, ami még nálam van, de tudom, hogy önöknek teljesen igazuk van. Annyira szeretem a kacsákat, és az etetésük akkora öröm a számomra.” Így jelent volna meg az igazi ereje. S ekkor az egoja a következőképpen reagált volna: „Nem, ezt nem lehet. Így megsemmisülsz. Ez gyengeség. Védd meg magad!” Ha azonban őszintén elmondja azt az igazat, és nem érezte volna annak szükségét, hogy megpróbáljon megvédeni egy képet, akkor az igazi erő jelent volna meg benne. A valódi ereje került volna a felszínre. Az ego szempontjából ez védtelenné válásnak tűnik, pedig egyáltalán nem az. Valódi erő. Az egész beszélgetés minősége teljesen más lett volna. Igazi kommunikáció alakulhatott volna ki három emberi lény: a két fiatal és az idős férfi között. Talán még a szeretet is megjelenhetett volna. Csodálatos találkozássá válhatott volna ez a beszélgetés, az ego azonban nem engedte ezt meg. Védenie kellett önmagát. Az emberek gyakran esnek ebbe a csapdába. És ez csupán egy apró példa. Most képzeld el, hogy valaki az egész életét így éli le! És a legtöbb ember bizony így éli le. Talán mindenki, aki itt ül a teremben, kicsit ismeri ezt a jelenséget a saját életéből. Talán nem is olyan kicsit. Ám az ittlévők közül senki sincs benne teljesen ezen egominták csapdájában. Mert nektek már van legalább néhány olyan területetek, ahol az egotokon túllépve szabaddá váltatok. Elkezdtetek megnyílni. Különben nem ülnétek itt. Az egotok nem engedte volna meg, hogy eljöjjetek ide. Vagy ha mégis, akkor az eddig hallottak annyira fájdalmasak lettek volna az egoitoknak, hogy mostanra már hazamentetek volna. Ami igazán érdekes, hogy ha jelenlétbe kapcsolsz, és megfigyeled a védekezést, akkor azt mondod: „ó, Istenem, hát itt van”. És akkor a megfigyelés egyszerű aktusán keresztül néhányszor már túllépsz rajta. Mert ott van az erő. Ahol többé már nem védekezel. És akkor hirtelen megtörténik a váltás. Az elméd pedig folyton azt szajkózza majd: „Vigyázz, veszély van! Védd meg magad!” Tehát abból tanulsz, ha megfigyelsz más embereket, és persze saját magadat is. II. rész: Mit tegyünk a fájdalomtesttel? B2 (24:54) Ha a spirituális tanítás illetve a tanító valódi, akkor azt mondja, hogy „észreveszed-e, hogy többé már nem kell szenvedned? Torkig vagy-e már eléggé a szenvedéssel, vagy szeretnél még ragaszkodni hozzá?” Mindannyian, akik ma eljöttetek ide, szenvedtetek már eleget. Máskülönben nem lennétek itt. Bizonyos értelemben tehát a szenvedésed csodálatos dolog, mert miatta jutottál el a fejlődésedben eddig a pontig. Én magamról tudom, hogy nem ülnék itt, ha nem lettek volna életemben borzalmas szenvedések és fájdalmak.
  14. 14. - 14 - Tehát a szenvedés hozott el ide. Az üzenet pedig a következő: Nincs szükséged további szenvedésre, ha úgy döntesz, hogy belépsz a tudatosság új állapotába! Ha a mennyek országát választod. Nem kell az életnek beráncigálnia, berugdosnia téged a mennyországba. Az fájdalmas. Velem ugyan azt tette, de most az a feladatom, hogy elmondjam: nem kell megvárnotok, hogy veletek is ez történjen. Válasszátok az új állapotot! Képesek vagytok rá. Nem mondanám ezt mindenkinek, de nem is mindenki jött el ide. A tény, hogy itt vagy, azt jelzi, hogy a tudatosságod megfelelő szintre jutott már ahhoz, hogy megértsd, amikor azt mondom, hogy választhatod azt az állapotot, amely mentes a szenvedéstől. Választhatsz olyan állapotot, amelyben többé már lehetetlen szenvedni. Ahol nem lép fel boldogtalanság. Nem olyan állapotról beszélek, amelyben bezárod magad, és azt mondod: „engem többé már semmi sem érinthet meg”. És falakkal veszed körül magadat. Szó sincs ilyenről. Mert ha körülbástyáznád magad, akkor a gyönyörű és jó dolgok sem érintenének meg. Nem erről beszélek, hanem a teljes nyitottság állapotáról. Az olyan intenzív jelenlét állapotáról, amelyben a boldogtalanság már sehol sem akaszkodhat rád. A boldogtalanság ugyanis csak az elme alkotta énérzetre kapaszkodhat rá. A kis énre, aki folyton a múltba és a jövőbe rohangál. És folyamatosan figyelmen kívül hagyja a jelent. Fölfedezed, hogy a mostban nincsenek problémák. Nincs boldogtalanság. A múltban és a jövőben élő boldogtalan én föloldódik, amint jelenlévővé válsz. Ez a tanítás. Ez ugyanaz az üzenet, amit 2600 éve Buddha mondott el. És csak néhányan értették meg. Majd elkezdődtek a félremagyarázások. Bekapcsolódott ugyanis az elme, és azt mondta: „oké, akkor dolgozzuk ki szépen, mit is jelent ez valójában. Hogyan tudjuk kategorizálni? Miként építhetünk föl ebből egy rendszert?” És így a gyönyörű tanításra ólomsúlyú mentális struktúra épült. Mindig ez történik. Az elme megpróbál behatolni, és így az eredeti tanítás tisztaságára és egyszerűségére a vallás nehéz súlya rakódik. Mi pedig épp az eredeti tanítás egyszerűségéhez térünk vissza. Meg lehet szabadulni a fájdalomtól. Ennek az első lépése az, hogy megérted: miért jelenik meg fájdalom? Azért, mert az adott pillanatban nem vagy jelen. Azért, mert belül elszaladsz az elől, ami van, harcolsz vele, letagadod, elmenekülsz előle. Így jelenik meg a fájdalom. Mindig így van. Ha elfogadod azt, ami van, akkor az újfajta tudatosság állapota azon nyomban megjelenik. Képtelenség ezért a pillanatnyi valóság elfogadását különválasztani a gondolat nélküli éberség új állapotától. Amint tökéletesen elfogadod azt, ami éppen van, azonnal megjelenik a gondolat nélküli éberség állapota. Az elme minden tevékenysége alapvetően arra irányul, hogy ellenálljon annak, ami van. Létének alapját a jelennel szembeni folyamatos ellenállás teremti meg. A pillanatnyi valóság letagadása és a régi fajta tudatosság tehát összetartozik. Ezért mi azt gyakoroljuk, hogy ne álljunk ellen annak, ami van. És így hozzáférjünk az élet erejéhez. Azonban ez még nem szabadít meg feltétlenül és azon nyomban minden fájdalomtól és szenvedéstől, mert az emberek már évezredek óta fájdalomban élnek. A fájdalomnak energiamezeje van, amit minden ember megörököl egyszerűen azzal, hogy beleszületik ebbe a megvilágosulatlan, fájdalommal teli emberi állapotba. Egy őrült állapotba. Ebbe születtél bele, ezért mindenkihez hasonlóan te is osztozol ezen emberi fájdalmon. Amint beleszületsz ebbe a világba, máris magadra vetted a fájdalom terhét. Ezért a gyakorlatunknak és a felismerésünknek ez rendkívül fontos része. Tehát nem valami könnyű és olcsó dologról beszélek, hogy oké, mostantól kezdve mindnyájan boldogok lehetünk. Ennél mélyebb ügyről van szó. És nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy egyfajta energiamezőként ott él benned az elhunyt emberek fájdalmának a
  15. 15. - 15 - maradéka. Személyes szinten, energiamaradékként ott él benned a gyermekkorod fájdalma is. Különböző fájdalmas dolgok történtek vele a gyermekkorodban és persze azt megelőzően is. De beszéljünk egyelőre csak a jelenlegi létezési formádról. Arról a fájdalomról, amit a gyermekkorodból és az azt követő évekből cipelsz magaddal. Ezek nem tűnnek el teljesen. Fájdalom- és energiamező-maradékot hagynak hátra. Végső soron minden energia. Ezek az energiamezők pedig összeadódnak, mert azonos frekvencián rezegnek. Az érzelmi fájdalom így egyetlen energiatömeggé áll össze. Olyan becsomósodott energiatömeggé, amely nem áramlik szabadon. Olyan energiává, amit én fájdalomtestnek nevezek. S amit az emberek belül hordoznak. A fájdalom egyfajta energiamezőjeként. Ha nem ismered ezt föl, ha nem ismered meg a fájdalomtest működését, akkor bármennyi spirituális gyakorlatot végezhetsz, az újra és újra kibabrál veled. És emiatt újra és újra elveszíted a tudatosságodat. Ezért most erről akarok beszélni. A szünet után majd kérdésekre válaszolok, és örülnék, ha főleg arról kérdeznétek, hogy miként kezeld a fájdalomtestedet, és hogyan vigyél bele jelenlétet. Először is tudatosítom magamban, hogy létezik bennem a fájdalomnak egy energiamezeje. Ami például zaklatottságként, haragként, depresszióként, feszültségként vagy félelemként manifesztálódik. Bármilyen formában is jelenik meg, az nem kellemes, hanem fájdalmas érzés. Ez a múltbeli fájdalmak maradéka. Ám az időbeli távolság ellenére még mindig nagyon eleven. Magadban hordod belül, csak éppen nem mindig vagy ennek tudatában. Erről írtam röviden a könyvem egyik fejezetében, most kicsit részletesebben fogok foglalkozni a jelenséggel, ami azzal jár, hogy nagyobb jelenlétet viszünk a fájdalomtestbe. A fájdalomtest néha alszik. Máskor pedig ébren van, tehát aktív. Akkor válik aktívvá, akkor érzed a fájdalomtestedet hirtelen nagyon intenzíven, amikor az újabb fájdalomélményekből kezd mintegy táplálkozni. Ez újra és újra megtörténik. Mert a fájdalomtestnek, mint egy kis lénynek, rendszeresen ennie kell. További fájdalmas élményekre van szüksége. Ez történik, amikor valami viszonylag jelentéktelen történés hihetetlenül heves, fájdalmas reakciót vált ki belőled. Valami apró bosszúság ér, vagy valaki mond valamit, vagy a társad tesz vagy mond valamit, vagy akár csak az történik, hogy valami eszedbe jut, és az hirtelen mély, érzelmi fájdalmat vált ki belőled. Ebben a pillanatban a fájdalomtest, ez az energiamező felébred alvó állapotából. Készen áll arra, hogy újabb fájdalmat kebelezzen magába. Ezt nem magyaráztam el elég világosan az első könyvemben, majd a másodikban megteszem. A fájdalomtest kétféle módon tudja mindezt megtenni. További fájdalomélményekből táplálkozik, mert csak ezen tud élni. Hiszen a fájdalomtest fájdalomenergiából áll. Azt mondja: „Kérlek, áruld el, hol juthatnék még fájdalomhoz.” Ha készen áll arra, hogy aktivizálódjon, akkor a gondolataidból táplálkozik. Uralma alá vonja a gondolkodásodat. Befurakodik az elmébe. Ami nem más, mint a gondolati tevékenységed. És így az ráhangolódik a fájdalomtestedre. Ettől kezdve minden gondolatod destruktív és fájdalmas lesz. Amit a fájdalomtested persze imád. Boldogan magába habzsolja minden romboló és mélyen negatív gondolatod energiáját. Bezabálja, és attól érzi jól magát. Eszik. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez az emberi fájdalom addiktív természete. Igen. Függőségről van szó. Mert a fájdalomtest szereti a fájdalmát. Amikor a fájdalomtest átvette benned az irányítást, és sikerült elhitetnie veled, hogy ő vagy te, akkor az egész gondolkodásod teljesen ráhangolódik a fájdalomtestedre. Az pedig táplálkozik belőle. Abban a pillanatban fájdalmat akarsz. Mert abban a pillanatban a fájdalomtest vagy. És ha ekkor azt mondom neked, hogy lehetséges olyan élet, ami mentes a fájdalomtól, akkor te fejbe
  16. 16. - 16 - csapsz. Mert ezt akkor a fájdalomtestnek mondanám, és a fájdalomtest ily módon reagálna a szavaimra. A fájdalomtestnek tehát szüksége van arra, hogy időszakosan újra és újra életre keljen. Mindenki átélte már ezt a párkapcsolatában. Megtalálod az ideális társadat, aztán néhány hét múlva egy másik, addig számodra teljesen ismeretlen oldala mutatkozik meg. Időnként szinte kis szörnyeteggé válik. Akkor ezt mondod magadnak: „Te jó ég! Elképesztően hatalmas hibát követtem el!” Nem. Nem követtél el hibát. Mindenkinek van fájdalomteste. Beleértve téged is. De önmagad esetében kicsit nehezebb észrevenni, amikor belőled bújik elő a kis szörnyeteg. Tehát a fájdalomtest használja a gondolkodásodat. A negatív és destruktív gondolataidon él. Hogy egy konkrét fájdalomtestnél meddig tart az evés, az személyenként erősen változó. Létezik olyan fájdalomtest, amelyik nagyon gyorsan táplálkozik. Talán csak egy-két óráig. Más fájdalomtestek hetekig vagy akár hónapokig is. Ez szélsőségnek számít. A legextrémebb esetekben pedig a fájdalomtest folyamatosan működik. Szinte nincs is szunnyadó állapota. Állandóan táplálkozik, és folyamatosan aktív. De ez valóban ritka jelenség. Ritkán azonban ilyen is előfordul. Akadnak olyan emberek, akiknek a szemébe nézve úgy érzed, hogy a fájdalomtestük néz vissza rád. S csak egy jelre vár, hogy arra fájdalommal tudjon válaszolni. Az ilyen emberek akarják, hogy haragudj rájuk. Akarják, hogy megtámadd őket. Ők teljes mértékben a fájdalomtestük rabjai. Az első szint tehát az, amikor a fájdalomtest a gondolkodásodból táplálkozik. A második szinten a fájdalomtest már más emberek érzelmi fájdalmából is táplálkozik, ami rád reagálva bennük ébred. Tehát már nemcsak a gondolkodásodat használja, hanem elsősorban mások reakcióit. A kapcsolatokban, amikor a fájdalomtest készen áll arra, hogy színre lépjen és táplálkozzon, akkor ennek megfelelő reakciót provokál ki a partnerből. Megnyomja a megfelelő gombot, mert fájdalomra éhes. A fájdalomtest imádja a színházat. Ezért nélkülözhetetlen eleme a legtöbb kapcsolatnak a dráma. A fájdalomtestnek szüksége van a táplálásra. Hirtelen megjelenik. A legkisebb kiváltó ingerre bekapcsol. A másik ember reakciójából is táplálkozik, és itt kezdődik a kapcsolatban a dráma. Azt mondja: „Még több fájdalmat akarok!” És mivel az elme már ráhangolódott a fájdalomtestedre, ezért csodálatos észérveket tud találni. Kiegészítésként heves vitákat és kiabáló versenyt ad a jelenethez. Erre a másik személy fájdalomteste is fölébred, és a kettő már egymást táplálja, nyam- nyam, amíg az etetés ideje véget nem ér. Ezt követően a két fájdalomtest pihenni tér, emészti a benyelt falatokat. Utána a kapcsolat egy ideig ismét harmonikus. Azután a ciklus ismét kezdődik elölről. A fájdalomtest tehát a gondolatokból és a többiek reakcióiból táplálkozik. Korábban említettem a boldogtalan ént. Azt a mentális mintát, amivel sok ember azonosul, s ami egy boldogtalan énérzékelés. Ha a fájdalomtest aktivizálódik, akkor ez a mentális minta fölerősödik. Ilyenkor megnő annak a boldogtalan énnek az energiája, amelyik már eddig is azt mondogatta, hogy az élet nem elég jó, hogy úgysem sikerül semmi, hogy lemaradtál az életről stb. Belép a fájdalomtest ebbe az elmemintába, és megsokszorozza annak az energiáját. Megtízszerezi, meghússzorozza, megszázszorozza. Más szóval: amikor a fájdalomtest fölébred, és az érzelem beáramlik ebbe a mentális mintába, akkor a boldogtalan énérzékelés rendkívüli mértékben fölerősödik, és imádja a boldogtalanságát. Ugyanis épp abból áll. Ez azonban nem egy benned élő idegen test. Semmi sem létezik, ami ne életenergia lenne. Még a fájdalomtest is életenergia. Csak olyan életenergia, amelyik nem áramlik szabadon. Valahol elakad. Márpedig, ha az energia elakad, és nem tud szabadon áramolni,
  17. 17. - 17 - akkor fájdalom jelenik meg. Olyan ez, mint egy folyó. Ha a folyó vize nem tud szabadon folyni, akkor a víz fölgyülemlik, és nő a víznyomás. A fájdalomtest azonban valójában csodálatos életenergia. A víz továbbra is gyönyörű, ám benne belül nyomás halmozódott fel. Hát ez a fájdalomtest. Viszont ahogy jelenlétet viszel a fájdalomtestbe, az már nem tud átverni téged, nem tud rávenni, hogy teljesen azonosítsad magad ővele. Közületek már sokan gyakorolják ezt. Fájdalom jelentkezik, a fájdalomtest megjelenik, és akkor rájössz, hogy ez a fájdalomtested. Ez a szabadulás kezdete. A felismerés. Amikor jön, valami kis kiváltó inger, finom provokáció vagy akár csak egy gondolat hatására, akkor valamilyen formában mély fájdalom jelenik meg. Egyeseknél ez igen aktív, agresszív fájdalom. Másoknál a fájdalom passzív formában mutatkozik meg. „Én, szegény szerencsétlen!” Ez az áldozat fájdalma. Teljesen mindegy, hogy melyik forma jelentkezik. Különböző embereknél különböző jellege van a fájdalomtestnek. Lehet zavartság, nehézségérzés, feszültség vagy beszorultságérzés. Nem az számít, hogy milyen. Ahogy megjelenik, rá fogsz ismerni. Figyelő jelenléttel fogadod. Azt mondod: „Hoppá. Itt jön a fájdalomtestem.” Érzed az energiamezejét a testedben. Gyakran a hasban, a napfonatnál, vagy a gyomrod területén. Néha valami borzasztó súlyként a hasadban. Egyesek egy bennük tátongó nagy szakadékszerű lyukként érzékelik. Vagy intenzív haragként. De bármi legyen is, figyeld! Ezért segít sokat, hogy most itt ülsz. Mert a figyelő jelenlét, ami része ennek az új tudatosság állapotának, nagy erőt kap egyszerűen attól, hogy ebben az energiamezőben tartózkodsz. Ott lesz tehát a figyelő őr, aki szemmel tartja a fájdalmat, hogy az többé már ne használhassa az elmédet. Nem táplálkozhat már a gondolkodásodból, mert közvetlenül figyeled. Nem tud besurranni az elmédbe, és ott boldogtalan énné válni. Így a fájdalomból csupán kavargó vagy nehéz energiamező marad vissza. Így már a fájdalom nem válhat boldogtalan énné. Nem úgy érzékeled önmagadat, mint egy boldogtalan lényt. Ez a fájdalom végének a kezdete. A teendőnk azonban az, hogy létezni engedjük azt, ami van. És ez arra az időszakra is vonatkozik, amíg a fájdalomtest ott van benned. A benned lüktető fájdalomnak is meg kell engedni, hogy legyen. Ez egy rendkívül nagy erejű gyakorlat. Tehát nem azt mondom, hogy nem harcolunk a fájdalommal, hanem azt, hogy még csak megszabadulni sem próbálunk tőle. Tudatosságot viszel bele, ami a pillanatnyi valóság elfogadásának egy rendkívül együttérző állapota. Ez egy nagyon erőteljes állapot. Azt is jelenti ez, hogy olyan lényként vagy jelen, aki képes megengedni. Te vagy az, aki meg tudja engedni, hogy fájjon. Tudod, hogy most nem te teremted ezt a fájdalmat, mert te azt gyakorolod, hogy elfogadd azt, ami éppen van. Tehát nem olyan fájdalomról van szó, amit te hozol létre. Ez egy régi fájdalom. Te az elfogadást adod a régi fájdalomhoz. Ez csodálatos állapot. És ez az erőteljes gyakorlat nem csak arra vonatkozik, ami kívül történik veled, tehát elfogadod a pillanatot úgy, ahogy van, hanem magába foglalja a fájdalomtestben lévő fájdalom elfogadását is. Megfigyeled, érzed, megengeded azt. Tehát jelenlétet viszel bele. A jelenlét találkozik a fájdalomtesttel. Itt van a fájdalomtest, és ott jön a jelenlét csöndes tere. Te pedig fenntartod a jelenlét állapotát, miközben a felkavarodás megtörténik. Így a fájdalomtest már nem tudja ismét feltölteni önmagát. Mert a fájdalomtest és a gondolati aktivitásod közötti kapcsolatot elvágtad. Nem táplálják már a gondolataid. Csak figyeled őt. Az elkapására és a megfigyelésére az a legjobb időpont, amikor éppen fölébred benned. Amikor először észreveszed, hogy kezd megjelenni. Akkor azonnal nagyon éberré
  18. 18. - 18 - válsz minden sejteddel, és érzed őt. Itt van. És éber maradsz. Jelen maradsz. És tovább figyeled. Ez a fájdalom transzmutációjának, átalakulásának a kezdete. Minél többször megfigyeled, annál kevésbé tud táplálkozni. Valahányszor megfigyelőként vagy jelen, az veszít az energiatöltéséből. Nem jut új energiához. Valójában az történik, hogy a fájdalomtest energiát veszít. Ám a benne csapdába esett, fájdalomtestté vált életenergia egyúttal a valódi éned életteliségének a részévé válik. C1 (28:29) Rengeteg embernél az életenergia nagy része a fájdalomtestben, csapdába zárva található. Kevéssé férnek hozzá az életteliségükhöz. Mert annak legnagyobb részét leköti a fájdalmuk. Az teljességében egy nagy, boldogtalan én csapdájába zárva található. És semmi sem áramlik bennük. Egyáltalán nincs áramlás. Csak egy hatalmas összehúzódottság. Sok ember egyszerűen csak egy óriási görcs. Egy nagy csomó. Döbbenetes. Az egos állapot egy hatalmas görcs. Semmi sem áramlik. Ám amikor az energia kiszabadul a fájdalomtestből, hihetetlen mértékben megnő a vitalitás, az életteliség, és természetesen eltűnik a fájdalom. Nem fog mindjárt az első alkalommal eltűnni. Sokszor kell a folyamatot végigcsinálnod. Sokszor megpróbál majd újra és újra megjelenni. És meg is jelenik. Sokszor alulmaradsz vele szemben. Ez rendjén való. Mindez része a folyamatnak. Adódnak alkalmak, amikor ismét elborít. És csak utána döbbensz rá. „Ó, hát itt volt! Én meg teljesen lemaradtam róla.” Lehet, hogy háromórás jelenet zajlott le közted és a partnered között, és csak utána jössz rá: „ó, hiszen ez a fájdalomtest volt! Teljesen lemaradtam róla.” Nyugi. Nem baj. A következő alkalommal talán majd elcsíped, és időben fölismered őt. A jó hír az, hogy ebben a jelenlétgyakorlatban a fájdalomtest tulajdonképpen a szövetségeseddé válik. Nélküle ugyanis csak nagyon kevés ember érezne kellő késztetést arra, hogy a tudatosság új állapotába lépjen be. Amíg nem tudsz róla, addig a fájdalomtest minden alkalommal behúz a csőbe. És a tudatosságodat minden esetben elveszíted. Mostantól azonban, hogy ezt már tudod, valahányszor felüti a fejét, te már be tudod őt vonni a jelenlétgyakorlatodba. Így hát minél többször aktiválódik, annál jobb. Örülj neki! Ha erős fájdalomtested van, szerencsés vagy. Segít a gyakorlásban. Nagy tanítóddá válhat. Spirituális gyakorlatod legerőteljesebb része tehát a fájdalomtesttel való foglalkozásod. Megtapasztalod majd, hogy milyen gyorsan megtörténik a transzmutáció. Amikor fölismered, hogy a fájdalomtested nem a boldogtalan éned, hanem egyszerűen csak fájdalom. Nem kellemes, de meg tudod engedni, hogy legyen. És a jelenlét hihetetlen mértékben fölerősödik, valahányszor a fájdalomtestedre tudod azt irányítani. Ha nagyon tömör vagy súlyos fájdalomtested van, akkor neked intenzívebb jelenlétre lesz szükséged. Még nem sokan szabadultak meg teljesen a fájdalomtestüktől, de néhányan már azért igen. És a számuk egyre növekszik. A legtöbb ismerősöm, aki csaknem valamennyi fájdalmától megszabadult, olyan ember, aki nagyon masszív fájdalomtesttel rendelkezett, és ezért erősebb késztetést érzett a megszabadulásra, mint a többiek. A keleti terminológia említi a karmát. A karma végső soron, valójában az összes múltbéli kondicionáltságot jelenti, beleértve a múltbéli fájdalmat is. Amelyről tévesen azt hiszed, hogy az te magad vagy. A karma azt jelenti, hogy minden múltbéli programozottságoddal azonosulsz. És arra ítéltettél, hogy ezt a múltbéli kondicionáltságodat újra és újra átéld és megjelenítsd.
  19. 19. - 19 - A fájdalomtest tehát a karma egy fontos aspektusa. És amiről itt beszélek, az az, hogy miként lépjünk túl azon a tudattalanságon, ami a karma. Lényegében arról beszélek, hogy miként oldjuk föl a karmánkat. Máskülönben a karma sohasem érne véget, hiszen az folyton újrateremti önmagát. Ezért szokták gyakran kerékhez hasonlítani. Folyamatosan megújítja önmagát. Én a fájdalom és a szenvedés végéről beszélek. Használd a párkapcsolatodat a gyakorlásodban! És tudd, hogy bárkit is választasz partnerednek, annak lesz fájdalomteste. Ne keresd az ideális, fájdalomtest nélküli társat! És örülj neki, hogy nincs is ilyen. Használd a kapcsolatodat, mert sokkal-sokkal könnyebb saját fájdalomtested tudatára ébredni párkapcsolatban, mint egyedül élve. Hatalmas lehetőség a gyakorlásra. Ha mindketten értitek a fájdalomtest működését, hogy miként is zajlik a folyamat, akkor megállapodhattok, hogy segítetek egymásnak, ha azt látjátok, hogy a másikban fölébredt a fájdalomtest. Ha ez megtörténik, akkor a pár nem aktiválódott fájdalomtestű tagja nagyon-nagyon jelen marad ahelyett, hogy belemenne a reagálós játszmába. Maradj nagyon- nagyon jelen! És ha a partneredet teljesen eluralja a fájdalomteste, akkor maradj annyira jelen, hogy azt is megengedd neki, hogy őt eluralja a fájdalomteste. Anélkül, hogy reagálnál rá. Vagy hogy azt gondolnád róla, hogy az a fájdalomtest, akit éppen látsz és hallasz, azonos lenne a társad valódi személyével. Csak megengedni. Ez a titok. Ha a partnered nem akar együttműködni veled, akkor csináld magadért. Nagyszerű, hogyha együttműködik veled, de egy ember megszabadulásához végső soron csak egy ember kell. Sok nőnél akkor jelenik meg a fájdalomtest, amikor közeledik a menstruáció ideje, mert a kollektív női fájdalomtest rendkívül erős. A fájdalomtest egyik aspektusa a kollektív emberi fájdalom. Kollektív lehet például annak a nemzetnek a fájdalma, amelyhez tartozol. Egyes országok fájdalma súlyosabb, mint másoké. Az új világ viszonylag kisebb súlyú fájdalommal rendelkezik az óvilággal képest, mert Európa és Ázsia nagyobb múltú, márpedig a múlt súlya és fájdalma nagyon is jelen lévő, valóságos tényező. Néhány országban csak leszállsz a repülőről, és ha elég érzékeny vagy, máris megérzed a kollektív fájdalomtest energiamezejét. „Uhhh…” Például Kelet-Európában. Sok országban érezheted ezt rögtön az első lépésekkor. Németországban azonnal érzed. Ahogy kilépek a gépből: „Uhhh…” Oroszországban: „Uhhh…” Minden személy, aki ott él, része ennek a kollektív fájdalomtestnek. Szóval ez nem csak személyes dolog. A fájdalomtest sohasem csak a te személyes problémád. Az emberi lét tartozéka. A te részesedésed az emberi állapotból, és nem személyes ügy csupán. Nincsenek kizárólag személyes problémák. Életed minden fájdalma része annak az emberi állapotban, ami ilyen-olyan formában éppen megnyilvánul. A kollektív fájdalomtest egyik aspektusa tehát az adott ország fájdalomteste. Az Egyesült Államoknak is van fájdalomteste, de ott kisebb karma halmozódott fel, mint Európában, és különösképpen mint egyes európai országokban. Még olyan, viszonylag rövid ideig tartó esemény, mint például a vietnámi háború is, hozzáad egy kicsit a kollektív fájdalomtesthez. Az 50 ezer amerikai férfi halála egy távoli országban. A szenátus akkori elnöke az önéletrajzában így fogalmazott: „Hát igen. Visszatekintve ez valószínűleg hiba volt.” Íme az emberi őrültség egyik megnyilvánulása. Tudom, hogy ülnek itt olyanok, akik megjárták Vietnámot. Mert menniük kellett, és ott szenvedtek. Ez van. Most viszont már dolgozhatsz ezzel a fájdalmaddal. Ahogy kollektív női fájdalomtest, úgy kollektív férfi fájdalomtest is létezik. A női fájdalomtest, amelyből minden nő kiveszi a részét, azzal a borzasztó fájdalommal kapcsolatos, amivel a nők évezredekig tartó rabszolgaként és értéktelen birtoktárgyként való
  20. 20. - 20 - kezelése járt. Azt megelőzően akadt ugyan olyan időszak is, amikor a nők az őket megillető jogokkal rendelkeztek, de a legtöbb országban sajnos évezredekig a nők a patriarchális, az elme dominálta tudatosságállapot áldozatai voltak. Ez pedig különösen érezhetővé válik, amikor a menstruációs időszak, a nőiesség biológiai szintű megnyilvánulása elkezdődik. Az ekkor jelentkező intenzív fájdalom automatikusan fölébreszti a női fájdalomtestet. A régi, tradicionális buddhista tanítások szerint a nők sohasem tudnak megvilágosodni, mert minden menstruáláskor elvesztik a tudatosságukat. Így tehát ki kell őket ebből zárni – mondták. Ezt meg is tették, ami viszont a buddhista tanokat egyre élettelenebbé és egyre elmedomináltabbá tette. Nos, az állításnak történetesen épp az ellenkezője az igaz. Ha a nők tudják, hogy ebben az időszakban a fájdalomtestük különösen hajlamos aktiválódni, és akkor képesek jelenlévővé válni, akkor ily módon ők igen gyorsan megszabadulhatnak a fájdalomtestüktől. Vigyél jelenlétet a fájdalomtestbe! És légy nagyon éber! Különösen, amikor a menstruáció idején aktiválódik a fájdalomtested. Figyeld meg a fájdalom ébredését! Figyeld meg, és hagyd, hogy legyen! Légy együttérző vele! Mert a megengedés épp ezt jelenti. Légy az az együttérző lény, aki megengedi a fájdalomnak, hogy legyen! És aki képes tartósan elviselni a felkavartságot. A jelenlét állapota mindig a szelíd átölelése annak, ami van. Finom lágyságot viszünk abba, ami van. És ez a lágyság hatalmas erejű. Lágyságot belevive átöleljük a pillanatnyi valóságot, és fenntartjuk az ölelést. Jelen maradsz. Fenntartod a fájdalmat. És figyeled a zűrzavart. Fenntartod. Jelenlétérzésed nagyon-nagyon gyorsan sokkal de sokkal erősebbé válik, ahogy tartod a fájdalmat. És a fájdalom lassan alábbhagy. Ez azonban már nem számít. Mert a fájdalom elfogadása már olyan teljes benned, hogy a pillanatot nem teszed már a fájdalom megszüntetésének az eszközévé. Tehát nem arról van szó, hogy „elfogadom, csak hogy minél előbb véget érjen már ez a fájdalom!” A fájdalmat tökéletesen elfogadod. És ebben rejlik az igazi spirituális erőd. A teljes elfogadásban. Persze ezúttal már nem azonosultál a fájdalommal. Az nem vált a boldogtalan éneddé. Teljesen ott vagy. Teljesen jelen vagy vele. Teljesen elfogadod, hogy a fájdalomtest ott vibrál benned. És azt is, hogy menstruációkor talán meglehetősen hosszú ideig kell majd tartanod a fájdalmat. Akár néhány napig is. És közben jelenlétet viszel bele. Természetesen előfordulhat, hogy közben időnként alulmaradsz. Amikor észreveszed, újra jelenlévővé válsz vele szemben. Az alulmaradsz szón azt értem, hogy előfordulhat, hogy a fájdalomtest sikerrel hatol be az elmédbe, és ott újra átveszi gondolkodásod irányítását. Ám egyszer csak észbe kapsz, és újra tartod. A fájdalom tehát fantasztikus tanítóddá válik. És valahányszor ez megtörténik, jelenlétet viszel bele. Mindig több nő jelentkezik a tudatossággal foglalkozó csoportokba, mint férfi. A nők gyorsabban fognak előrehaladni, mint a férfiak. Mindenhol ezt tapasztalom. És ennek részben az az oka, hogy immár képesek lesznek használni azt a fájdalomtestüket, ami eddig óriási akadály volt a számukra. Hatalmas segítséggé válik, amint jelenlétet viszel bele. A férfiak még mindig sokkal kevésbé vannak kapcsolatban a testükkel. A nők is persze az elméjükben élnek, de a férfiak sokkal mélyebben körülbástyázták magukat az elmestruktúráikkal. Persze nekik is van fájdalomtestük, de a férfiakra elsődlegesen az jellemző, hogy a fejükkel azonosítják magukat. A nőkre pedig elődlegesen az jellemző, hogy ők a fájdalomtestükkel azonosulnak. Ezek persze csak tendenciák. Csodálatos gyakorlat ez. A szünet után szeretném megkérni a jelenlévők közül azokat, akik olvasták a könyvemet, hogy mondják el, hogy haladnak. Milyen akadályokkal találtad magad szembe? Hol kezd nehézzé válni a dolog? De kérdezhettek bármi más, a témával kapcsolatos dolgot is.
  21. 21. - 21 - A vázolt gyakorlat olyan egyszerű, olyan csodálatos és olyan erőteljes, hogy döbbenetes, hogy ilyen sok időbe tellett az emberiségnek eljutni eddig a pontig. Az átalakulás mostantól kezdve azonban már nagyon gyorsan megtörténhet. Tedd hát a fájdalomtestedet a szövetségeseddé! A fájdalomtest nem az ellenséged. Abban a pillanatban, hogy ellenségednek tekinted, megjelennek a régi elmeminták. Amik még a fájdalomtestből is újra problémát csinálnak. „Hogyan tudok megszabadulni tőle?” Ne azzal foglalkozz, hogy megszabadulj tőle! Csak figyeld! Az elintézi. Csak figyeld és tartsd! Először szinte elborít a fájdalom, de minél inkább jelenlétet viszel bele, annál inkább észreveszed, hogy mekkora ereje van a jelenlétednek. Azt is megérted, hogy a fájdalmad végül is csak hullámfodrozódás annak a hatalmas, szinte végtelen dolognak a felszínén, aki te valójában vagy. Végső soron minden emberi forma csupán olyan felszíni fodrozódás vagy hullámocska, amelyik óriási hullámnak igyekszik látszani. S amint fölismered lényed hatalmasságát, szinte végtelenségét, a fájdalom viharsebesen csöppnyire zsugorodik, és kiderül, hogy korábban csak óriásira fújta föl magát. Ez a megszabadulás gyakorlata. Nem igényel sok időt. Néha megkérdezik tőlem: „Aztán mennyi ideig kell csinálnom?” Ezt embere válogatja részben attól függően, hogy az illetőnek mennyire tömör a fájdalomteste. De nem számít, mert maga a gyakorlat csodálatos. Találkoztam olyanokkal, akiknek extrém erős volt a fájdalomtestük, és körülbelül két év gyakorlatozással 80-90%-kal csökkentették azt. Ismétlem: ők különlegesen tömör fájdalomtesttel rendelkeztek. Tehát lehetséges a megszabadulás. Nem arról van szó, hogy egy életen át kell gyakorlatoznod. Tehát nem az a helyzet, mint némely spirituális tanítónál, aki azt mondja: „Még öt életnyi időt kell rászánnod a dologra.” Vagy azt: „A következő életedben sikerülni fog.” Vagy azt: „Húsz év múlva fölszabadítalak, miután ideadtad nekem az összes pénzedet.” Most Eckhart Tolle előadásának kérdés­felelet része következik: Amíg a mikrofon odaér a kérdezőhöz, csak legyünk jelen! Ne várjunk semmi történést! Kíváncsi vagyok, vajon hogyan kezeled azt a helyzetet, amikor két ember fájdalomteste összecsap. Adva van a feleségem, akit történetesen nagyon szeretek. A dühöngő fájdalomtestem és a „tele van a hócipőm”-testem, amelyik időnként visszavág. Kíváncsi vagyok, hogyan kéne ezt kezelnem. Használd a kapcsolatodat a gyakorlásod központi elemeként. Mint már tudod, a fájdalomtested nincs folyamatosan jelen. Időnként fölébred. Vagy benned, vagy a társadban. Légy ott, amikor fölébred. Figyeld a folyamat kezdetét, ahogy a fájdalom megjelenik. Nem javasolnám ezt, ha nem tudnám, hogy megvan benned a szükséges jelenlét, ami ahhoz kell, hogy figyelő tanúként szemléld a történéseket. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod tenni, hiszen arra is képes vagy, hogy már három órája itt ülj, és hallgass engem. Elegendő jelenléttel rendelkezel ahhoz, hogy tanúként megfigyeld, ahogy a fájdalom megjelenik. Ha a fájdalmat a megjelenése korai stádiumában tudod elkapni, akkor könnyebb lesz jelen lenned, és az nem veszi át fölötted az irányítást. A fájdalomtest néha nagyon gyorsan jelenik meg. Ez olyan fájdalomtestekre jellemző, amelyeknek az energiamezejét alapvetően a harag alkotja. A harag tüzes jellegű valami. A haragos fájdalomtest – szemben a súlyos, depresszív fájdalomtesttel – szinte alig ad időt a
  22. 22. - 22 - megfigyelésre. Úgy jelenik meg, mint egy robbanás. Egy másodperc alatt fölveszi teljes méretét. Ha tehát harag jellegű fájdalomtestről van szó, akkor bizony igen nehéz megfigyelned a kialakulását, mert az robbanásszerű. Másféle fájdalomtestnél, például félelemmel teli fájdalomtest esetén könnyebb a megfigyelés, könnyebben észleled, ahogy megpróbál az elmédbe terelni. Tehát légy jelen a folyamat elején. A partner óriási segítséget nyújthat, ugyanis előfordulhat, hogy a fájdalomtest kibontakozásának már az elején azonosulsz vele, és elkezdesz vitatkozni. A vitát ekkor persze már a magyarázatok és az érvek hátterében meghúzódó fájdalomtest táplálja energiával. A társad eközben jelen lehet, sőt fokozhatja is jelenléte intenzitását, és figyeli a fájdalomtested erőre kapását. Ha nem vagy képes megfigyelni saját fájdalomtestedet – ami eleinte olykor bizony előfordulhat –, a partnered megteheti ezt helyetted. Ilyen gyönyörűen működhet a kapcsolat. A társad lesz a figyelő tanú. Ha adott esetben ez neked nem megy. Ez rendkívüli erejű gyakorlat lehet. És aztán mi történik? Ha én együtt vagyok valakivel, akkor észreveszem, ha a fájdalomteste fölébredt, és már kúszik is az elméjébe azt akarva, hogy én reagáljak rá. Lépj ilyenkor az intenzív jelenlét állapotába, ami egyúttal az igen nagyfokú nyitottság állapota is. Azonnal azt fogod érezni, hogy a tested minden sejtje élettel vibrál. Ezt követően fenntartod a teljes nyitottságnak és jelenlétnek ezt az állapotát, és megfigyeled, ahogy a társad fölébredt fájdalomteste átvonul az elméjén. Aztán mindenféle trükköt megpróbál majd, csak hogy tudattalan reakciót váltson ki belőled. A fájdalomtestek rendkívül rafináltak. A te partnered is megpróbál majd minden trükköt. A fájdalomteste végigzongorázza azokat a gombjaidat, amelyek megnyomására a múltban tudattalanná váltál. Épp a megfelelő szavakat mondja majd, amelyekről tudja, hogy azok tudattalanná tesznek, és érzelmi reakciót váltanak ki belőled. Te azonban jelen maradsz. Tedd meg őérte, ha elveszíti önmagát a fájdalomtestben. Fenntartod a jelenlétet, és figyeled, ahogy a fájdalomtest mindent bevet, csak hogy téged tudattalanná tegyen. A jelenlét minden esetben egy energiamezőt sugároz köréd. Ha tehát valakivel vagy, akkor ha intenzív jelenlétben maradsz, jelenlét sugárzik ki belőled. A fájdalomtest számára rendkívül nehéz hosszú ideig aktívnak maradni a jelenlét energiamezejében. Még akkor is, ha az egy másik személyből származik. Lehet, hogy a fájdalomtest fizikailag eltávolodik. Az illető például kirohan a szobából. Vagy beugrik a kocsijába, és elhajt. Vagy pedig az történik, hogy a fájdalomtest általi elragadottság kellős közepén az illető egyszer csak magára talál. Ez valami egészen varázslatos jelenség. Hirtelen tudatos jelenlét jelenik meg, amivel képes rálátni a tomboló fájdalomra. Akár egy kiabálás kellős közepén is megtörténhet ez. Kiabálsz a társaddal, és egy pillanatban hirtelen fölbukkan benned a jelenlét. Olyan érzés ez, mintha színész lennél a színpadon. Aki megfeledkezett arról, hogy ő csak egy rendkívül szenvedélyes forgatókönyvi szerepet alakít. Hirtelen rájön, hogy ő csupán a kondicionált elmemintájának megfelelően cselekszik. És hirtelen figyelő jelenlétet produkál. Lenyűgöző jelenség. Tehát segítetek egymásnak. Ha a társad elveszíti önmagát, te jelenlévő maradsz. A jelenlét sohasem azt jelenti, hogy visszavonulsz. Vagy hogy véded magad. Ezért jó, hogy eljöttél ma ide, mert ez segít neked megismerni a jelenlét állapotát. Egyesek összetévesztik azt a tartózkodó közömbösség állapotával. Ha például megtámad téged a társad fájdalomteste, és te erre visszavonulsz. Ez valahogy így fest. Ez nem jelenlét. Ráadásul a kicsiny én ilyenkor még azt is mondhatja: „Ó, én ezen már rég túlvagyok. Engem nem érint meg a fájdalomtest. Én felülemelkedtem már az ilyen tudattalanságon.”
  23. 23. - 23 - A jelenlét tehát teljesen nyitott állapot. Megengedés. Megengeded a partnerednek, hogy ott legyen, ahol van. Ez nagyon mély megengedés. Hatalmas erő kíséri. És átöleled a fájdalmat. Akár a saját fájdalmadat öleled át, akár a társadét, a szeretet állapotában maradsz, és tudatosítod magadban, hogy a fájdalom mozgolódik. Nem kell azt szavakban megfogalmaznod. Ezen a ponton az valószínűleg úgysem működne. Légy azonban óvatos! A fájdalomtestek rendkívül dörzsöltek. Előfordulhat, hogy a fájdalomtested fölébred, és proiciál, tehát kivetít valamit abban a pillanatban, és mond valamit a partnerednek. Például: „Hát látod, megjelent a fájdalomtested.” Sok minden történhet, de ha jelen vagy, akkor minden rendben. Ismerek néhány olyan házaspárt, akik titkos jelet adnak egymásnak, ha észreveszik, hogy a társuk fájdalomteste ébredezik. Némelyiküknek ez a módszer bevált. Egy apró kézmozdulat. Néha azonban egyáltalán nem válik be. Ha már a teljesen kibontakozott fájdalomtestnek mondasz valamit, annak a reakciója ugyancsak markáns lehet. Az egyik jel, amit valaki ajánlott nekem a következő: (…) Nos, ez garantáltan nem fog működni. C2 (27:45) Néha hasznos a fájdalomtest irányította interakció után megbeszélni, hogy mi is történt. Hogy is kezdődött a dolog, minként használta a fájdalomtest az elmét, az ilyen-olyan érveket és álláspontokat, mi szerint „nekem igazam van, neked nincs” stb. Hogy hogyan vonult ezekbe az elmestruktúrákba. Hasznos szokás néha utólag visszatekintve jelenlétet vinni az eseménybe, ahol a fájdalomtest teljesen átvette fölötted az uralmat. Tehát miután a tudatosság visszatért, megcsókoltátok egymást, rendet raktatok, és kellemesen megvacsoráztatok, vagy bármi hasonlót tettetek, elbeszélgettek a történtekről. „Hát igen, ez a fájdalomtest volt. Benned vagy bennem kezdődött a folyamat? Gyere, nyomozzunk vissza a kezdetekhez! Az első mozzanat az volt, hogy nem telefonáltál, hogy ma késve érsz haza. Vagy hogy nem vitted ki a szemetet.” Egészen apró, jelentéktelen ügyekkel kezdődhet a dolog. Visszatekintve tehát utólag is jelenlétet vihettek a folyamatba. Aztán figyeld meg, hogy a következő alkalommal vajon sikerül-e közben fenntartani a jelenlétet. Csodálatos gyakorlat. Ha pedig alulmaradnál, akkor vizsgáld meg utána, hogy hol buktál el. De ne azzal a hozzáállással, hogy „ó, a fene egye meg, nem sikerült, kudarcot vallottam!” Mert az csak az „én nem vagyok elég jó” jelmondatú kicsi ént erősíti. Ne így. Egyszerűen tárgyilagosan vedd szemügyre a történteket, hogy tudd, miként is kezdődött a folyamat. Ez is remek gyakorlat. Tehát beszéld meg a társaddal, vizsgáljátok meg a történteket együtt, és akkor legközelebb már hatékonyan tudtok egymásnak segíteni. Könnyebbé teszi ez a dolgotokat. Ha ugyanis a pár egyik tagjában beindul a fájdalomtest aktiválódása, a másik ember egy darabig még mindenképpen tudatos lesz. Vegyétek hát ennek hasznát. Ha újra találkozunk, megköszönöm, ha beszámolsz arról, hogy mit értetek el ezzel a gyakorlattal. Szeretnélek megkérdezni a gyermekek tudatosságáról és arról, hogy vajon meg tudjuk-e akadályozni, hogy bennük fájdalomtest alakuljon ki. Nagyon sok gyerek már korai életkorban fájdalomtestet alakít ki, ami a szülei fájdalomtestéből származik. Valamennyi fájdalom minden emberben jelen van már akkor, amikor világra jön. Ez jelentős mértékben hozzáadódik a személyes fájdalomtestéhez.

×