• Share
  • Email
  • Embed
  • Like
  • Save
  • Private Content

Loading…

Flash Player 9 (or above) is needed to view presentations.
We have detected that you do not have it on your computer. To install it, go here.

Like this presentation? Why not share!

A Nílus leánya

on

  • 508 views

 

Statistics

Views

Total Views
508
Views on SlideShare
498
Embed Views
10

Actions

Likes
0
Downloads
0
Comments
0

1 Embed 10

http://introducing-me.freeblog.hu 10

Accessibility

Categories

Upload Details

Uploaded via as Microsoft PowerPoint

Usage Rights

© All Rights Reserved

Report content

Flagged as inappropriate Flag as inappropriate
Flag as inappropriate

Select your reason for flagging this presentation as inappropriate.

Cancel
  • Full Name Full Name Comment goes here.
    Are you sure you want to
    Your message goes here
    Processing…
Post Comment
Edit your comment

    A Nílus leánya A Nílus leánya Presentation Transcript

    • Régen történt már, nagyon rég. El sem tudod képzelni mennyire. Még én sem tudom meghatározni az idejét, pedig ha valaki pontosan tudja mi történt akkor és ott, az csak is én vagyok. Senki más! De már nincs sok hátra, tovább kell adnom a titkot. A titkot, mely megváltoztathatja a világot. Úgy bizony drága barátom, te vagy a választottam. Most még elmehetsz. De ha maradsz, többé már nem futamodhatsz meg. Viselned kell a titkot egész életedben, hogy aztán te is megoszthasd valakivel a halálod előtt. Amikor tudomást szereztem róla azt hittem őrültség, hogy ilyen nem létezik. Nem bíztam a titok őrében. Ö mégis megbízott bennem és elmondta, amit tudott. Gyűlöltem őt emiatt. Miért én? Miért nekem kell cipelnem ezt a súlyt, mely kísértett egész életemben? Megtehettem volna, hogy elmondom, hogy kiadom magamból a világnak. Vajon miért nem tettem? Túl sok a kérdés… Még ennyi év után is. Most csukd össze a naplót barátom, csukd össze és menekülj, amíg tudsz.
      1
    • Hát nem mész?
      Te is oly balga vagy, mint én voltam évtizedekkel ezelőtt. De tudom mi az, ami hajt. A kíváncsiság! Ugyanaz, ami engem is hajtott. De nem éri meg, higgy nekem. Miután kielégítetted a vágyad keresni fognak. Bujkálni fogsz, szenvedni! De te döntöttél. A titkot választottad az életed helyett. Ezt soha ne felejtsd el.
      2
    • Hol is kezdjem? Egyszerű lenne a legelejénél, de annyi időnk már nincs. Itt vannak már, közelednek. Nézz csak ki az ablakon! Oh, igaz is nem látod őket. Az elméd még nem elég tanult hozzá. De az lesz, barátom bízz bennem. Néhány évvel ezelőtt született egy gyermek. Egy hétköznapi családban. A szülei szerették őt. Úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Nem is sejtették, hogy a gyermek lelke különleges. Hogy már többször is ujjá született ezen a világon. Ahogy a lány sem tudott erröl semmit. Mindig is azt hitte ez az első élete. Talán ezért nem jut ki innen. Vagy mert, nem találja a kaput? Látom téged is érdekel mi is ez a kapu. Akarod tudni? Hát én is. De ezt senki sem tudja, csakis ő. Egészen mélyen a lelkében elraktározódtak azok az emlékek, amelyek a kapu hollétét tartalmazzák. A sok-sok élete során, volt amikor megtalálta, volt amikor nem. Olyan is volt, hogy használni próbálta, de nem emlékezett a kulcs mivoltára és elhibázta. Egy ilyen elhibázott próbálkozásról szól a történetem. A te történeted. Mindannyiunk története.
      3
    • Már majdnem itt vannak! Ide hallgass barátom, fogd a naplót és fuss! Menj a hátsó ajtóhoz. Igen, mikor megírtam tudtam, hogy itt lesznek. Fehér csuklyás alakok, hosszú ezüst szakállal. Látod a szimbólumot az övükön? A druidák jele. Igazad van, már rég nem élnek druidák a földön. Hogy miért vannak itt? Mert mi tudjuk hol van a lány. Az előző életében használta a kaput, de elhibázta. Akkor megérezték a jelenlétét és most őt akarják. Szaladj fel az emeletre, itt már nem jutunk ki, de légy csendben! Ha észrevesznek végünk. Nyisd ki az ablakot és mássz ki a tetőre, de ne feledd, halkan. Most ugorj át a szomszéd háztetőre. Ez az, kapaszkodj! A sövény árnyékában menj el az utcasarokig és várj. Meghallották a kutya ugatást erre jönnek! Ugorj talpra és fuss! Itt vannak mögötted! Tudom, hogy te nem látod őket, csak bízz meg bennem és igyekezz. Irány a metró aluljáró. Balra fordulj! Épp jön egy! Ha eléred egy darabig biztonságban leszel. Ez az, jól van. Jól csináltad. Most pedig ülj le és figyelmesen olvasd végig a naplóm. A végállomásig sok idő van. Bár még ez sem elég.
      4
    • A lány, akiről beszéltem most nyolc éves.
      Londontól néhány kilométerre lakik a szüleivel
      és a kishúgával. A neve Aquamarine Johnson, a húga pedig Zafíra. A szülei megrögzött ásványgyűjtők. De még csak egy kislány. Előző életében Rosalie volt a neve. Az azelőttiben meg Rachel. Mindig és mindenkor ugyanúgy nézett ki. Kivéve most. A haja színe megváltozott, épp ezért a klánunk veszélyt sejt! A megbomlott körforgás könnyen a vesztünket okozhatja, légy hát óvatos Aquamarinnal! Szót se többet, ez mától a te feladatod. Most engedd meg, hogy az elődjéről meséljek neked. Rosalie volt az, aki használta a kaput egy évszázaddal ezelőtt. Ekkor tizenhét éves volt. Görögországban élt az édesapjával. Csinos teremtés volt, akit kellő sütnivalóval áldott meg az ég. Az édesapja régészként dolgozott, aki sokat utazott Egyiptomban, hogy segédkezzen felfedni a múltat. Ilyenkor a lányát mindig magával vitte egy-egy nyár erejéig. Ám az egyik nyáron úgy döntött, hogy egyedül megy vissza Egyiptomba és Rosie-t elküldi a nagymamájához Londonba. Mrs. Harris ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa unokájának Anglia szépségeit, így miután elhurcolta London leghíresebb múzeumaiba, elvitte őt a Stonehenge-hez is. Bár ne tette volna. Bár maradtak volna otthon. De megtörtént és már semmit nem tehetünk ellene. A kapu holléte napvilágot látott de Rosalie nem tudott a kulcsról és elhibázta az átkelést.
      5
    • Ide hallgass barátom! Immár te vagy az új örzö, Aquamarineörzöje! Meg kell akadályoznod,
      hogy ismét használja a kaput!
      Ha kell, öld meg a lányt!
      A. C.
      6
    • Elsö fejezet: Rosalie
      A szívem vadul lüktetett a torkomban, mintha ki akarna szakadni belőlem. Nem éreztem szilárd talajt a lábaim alatt. Zuhantam. Zuhantam, de nem a mélybe, hanem az ég felé. A hajamat tépte a szél, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedtem. A végtagjaim élettelenek voltak, használhatatlanok. Apára gondoltam, bárcsak vele mentem volna az ásatásra. A félelem beitta magát minden egyes porcikámba. Nem mertem kinyitni a szemem. Nagyanyus hangját már rég nem hallottam. Kezdett elnehezülni a levegő… lassult a zuhanás. Hideg cseppek landoltak a bőrömön. Egyre több és több. Végül felnéztem. Millió hullámzó fénycsík táncolt a fejem felett. Ezüst és kék színek kombinálódtak, hol egybeforrtak, hol pedig szétváltak. Ragyogásuk fényesebb volt bármelyik kristályénál. Nem láttam, hol a vége. Halk csilingelést hallottam, mire a levegő megváltozott, fojtogatni kezdett. Nem tudtam lélegezni. Segítsék! Valaki segítsen! Úgy éreztem magam, mint aki a víz fokságában rekedt. Pánikszerűen kapálózni kezdtem. A fények, melyek eddig elkápráztattak tompulni látszottak és arany színű csillogás vette át a helyüket, melyek egy korong körül összpontosultak. Ez a napkorong! De valami beárnyékolja. A sötét sziluett nem engedi eljutni hozzám a fényt! Egyre közelebb és közelebb sodródtam hozzá, miközben a tüdőmet szorította az üresség. Bele fogok ütközni! Védekezőleg magam elé tartottam a kezeimet, hogy tompítsam a becsapódást. Meglepetésemre nem éreztem fájdalmat, sokkal inkább lágy volt és meleg. Megérintettem és közelebb húztam magamhoz. Nem hittem a szememnek! Ez egy kisfiú, egy csöpp teremtés aki éppen az életéért küzd. Jártányi ereje sem volt már, csupán annyi hogy finoman megszorítsa a kezem. Az iszonyat és a fájdalom villámként hasított a tudatomba. Haldoklunk!
      7
    • Utolsó erőmet is összeszedve megragadtam a fiút és kapálózni kezdtem a fényes korong irányába. A víz egyre melegedett körülöttünk, ahogy a sárga fény is erősödött. Függőlegesen felemeltem a kezem, mintha meg tudnám érinteni a fény magját. Éreztem, ahogy égető forróság önti el az ujjaim hegyét majd iszonyatos sebességgel csapódtam ki a vízből, a hajamat lendületből hátracsaptam és hatalmas levegőt vettem. Talajt éreztem a lábam alatt. Hogyan? Az előbb több kilométer mély volt a víz! Lenéztem a karjaimban lévő kisfiúra. Eltelt néhány másodperc mire kitisztult a látásom. A fiú engem nézett és motyogott valamit, számomra ismeretlen nyelven. Különös kinézete volt. Rongyos zsákszerű ruhát viselt, sötétbarna bőre pedig aranynak látszódott a narancssárga fényben, mely úgy égette az arcomat. Hol vagyok? Tekintetem magára hagyta a fiút és a környezetet kezdte fürkészni. Sehol sem láttam zöldet, csupán sárgát és vöröset. A levegő száraz volt és homokot fújt magával a szél. Több száz ember engem bámult a partról. Közülük többen a vízben voltak, egészen közel hozzám, mozdulatlan dermedtségbe burkolózva. Percek teltek el, mire egy öregasszony elindult felém. Rongyos ruhájának alja messzire elúszott tőle a víz felszínén. Nap barnította bőre és fekete szemei, kísértetiesen hasonlítottak a fiúéhoz. Futni kezdett és hangosan kiabált az irányomba. Ijedve raktam le a fiút a sekélyebb vízbe, aki némán futott az asszony ölébe én pedig rohanni kezdtem a part azon része felé, ahol nem láttam embereket. Mindannyian követtek a tekintetükkel. Látták, amint bukdácsolok a vizes farmeromban. Kiérve a partra homokot éreztem a lábaim alatt. Forró, égető, durva homokot. Nem tudom, mikor vesztettem el a cipőmet. Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam a menekülés. A látásom még mindig nem volt teljesen tiszta, így csak néhány méterre láttam el magam elé. Egyre erősödő, csörtető hangokat és kiabálásokat hallottam. Mind- mind közeledtek felém. Pánikba estem! Attól tartottam, hogy üldözőbe vettek. Ész nélkül rohantam lefelé valamilyen lejtőn, amikor valaki megragadott a könyökömnél. Riadtan megfordultam és vártam, hogy a tekintetem rátaláljon a fogva tartómra.
      8
    • Ám ehelyett két sötét szempárra bukkantam, egy hajszálnyira az enyémtől. Olyan közel hajolt, hogy tökéletesen láttam íriszének fodrozódó körvonalát. Arcának és testének többi részét hófehér lepel borította, tekintete mégis rabul ejtett. Izzó tűz lángolt benne, ahogy a mélykék szemeimbe meredt. A birtoklás vágya sugárzott belőle. Megrémültem és egy hirtelen mozdulattal eltaszítottam magamtól. Éreztem, ahogy utánam kap, de már késő volt. Senki nem tud utolérni, ha egyszer futásnak eredtem. A lenyugvó nap mindent vörösre festett. Az elmémet a menekülés töltötte ki, nem figyeltem a környezetemben lévő ámulatba esett emberekre. Amire most szükségem van, egy biztonságos rejtekhely. De hol találhatnék ilyet? Bekanyarodtam egy szűk sikátorba, ahol nem látott senki. Egy másodperccel később neki rohantam egy ingatagnak tűnő létrának, ami egy magas kő és sár épületnek volt támasztva. A pillanat hevében eldöntöttem, hogy felmászok rajta a tetőre. Már félúton jártam, tíz méter magasan a levegőben, amikor egy ember nagyságú mélyedés előtt véget ért az utolsó fok. Gondolkodás nélkül beugrottam a sötét lyukba és elterültem a hideg aljzaton. Fuldokoltam a kimerültségtől. Szemeimet eltakartam az alkarommal és a lélegzetvételemre koncentráltam. Néhány perc múlva, mikor már egyenletesen vettem a levegőt, működni kezdett az agyam. Felfogta, hogy nem képzelődik, az események valós sorozatát éli most át. Alig két órája még nagyanyussal kirándultunk Londonban. Hogyan lehetséges, hogy ide kerültem? Hol van egyáltalán az az ide? Nagy nehezen feltápászkodtam és kinéztem a repedésen. Elállt a lélegzetem, a mai napon sokadjára. Már-már festői táj képe fogadott. Leírhatatlan csoda. Az első, amit biztosan felismertem az a végtelennek tűnő sivatag, túl a városon. A második pedig, az ég alját súroló palota… amelynek alakja, akár a piramisé. Áttörhetetlen fal ölelte körbe, elzárva azt a külvilágtól.
      9
    • A falon belül, ilyen messzeségből is felfedeztem a pálmák kiemelkedő zöldjét. A falon kívül pedig, kőházak sokasága rostokolt, hősiesen állva a nap forró sugarait. Ám nem csak kőfalakat véltem felfedezni, hanem apró, szürke összetákolt viskók tengerét is. Néhányat közvetlenül szemügyre tudtam venni, ha lenéztem a rejtekemből. Sárból és különböző lomokból voltak összetákolva. Sajnos nem volt időm jobban megfigyelni őket, mivel tekintetem megakadt a lent zavarodottan futkosó embereken. Kissé visszahúzódtam a mélyedésbe, úgy figyeltem őket. Kutattak valami után. A józan eszem azt súgta, hogy én vagyok az a valami. Jobbnak láttam egy kis időre meghúzni magam a biztonságos zugban. Amennyire csak tudtam összekuporodtam és minduntalan a történteken járt az eszem. Ráadásul a helyszín kísértetiesen ismerős volt. Olyannyira, hogy ha behunytam a szemem, különböző emlékképeket láttam kislánykoromból. Apa többször is magával vitt Egyiptomba az ásatásokra! Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám hogy ez Egyiptom! Ám a zavar, amely az elmémet uralta ebben a pillanatban, csak tovább erősödött annak ellenére, hogy felismertem a helyszínt. Hiszen valahogy idekerültem. Csupán a fojtogató kékségre emlékeztem, amely kis híján véget vetett az életemnek. Belesajdult a halántékom a túlzott erőltetésbe. Elfáradtam és pihenni akartam. Hátra húzódtam a falhoz, ám éreztem hogy ráültem valamire. Egy meglehetősen nagy és piszkos rongydarabra. Megfogtam és arrébb löktem. Az anyag halk puffanással hatalmas porfelhőt kavart, mire motoszkálást hallottam a sarokban, tőlem alig két méterre. Titkon reméltem, hogy nem patkány az. Megragadtam egy törött cserépdarabot, ami épp a lábamnál hevert és közeledtem a hang forrása felé. Láttam a sziluettjét mozgolódni, de csak vergődött. Közelebb mentem hozzá és a magasba emeltem a szúró, vágó fegyveremet. Nem patkány volt, de még csak nem is rágcsáló.
      10
    • Egy sólyom… azt hiszem, méghozzá nem is akármilyen! Gyönyörű hófehér tollazata még a sötét barlangban is jól kivehető volt, habár a bal szárnya csúnyán meg volt sérülve. Büszke jószág, mely még a sarokban vergődve sem vesztette el tekintélyét. Hirtelen elfogott a vágy, hogy megérintsem ám amikor felé nyúltam éles csőrével kis híján kitépett egy darabot az alkaromból. Nekem több se kellett, hogy békén hagyjam. Visszakúsztam a helyemre és labda pózba görnyedtem. Idő közben leereszkedett az éjszaka, magával hozva a dermesztő hideget. Az imént még oly forrón sütő nap sugarainak híre sem maradt. Nem emlékeztem ekkora hőmérséklet különbségre a két napszak között, amikor apával itt jártam. Valószínűleg badarság, de az járt az eszemben hogy ha elalszok halálra fagyok reggelre. Úgyhogy halkan dudorászni kezdtem a kedvenc dalaimat, majd néhány óra múlva elhalkult a hangom és álommentes eszméletlenségbe zuhantam. Kellemetlen sípoló hangra ébredtem. A magas hangszín bántotta a fülem. Kinyitottam a szemem, majd éreztem a mérhetetlen fájdalmat, ami az elfagyott testrészeimből ered. A csontjaim lüktettek és bár jéghideg volt a testem, forrónak éreztem minden porcikámat. Már-már hallucinációnak hittem az előbbi hangokat, amikor megpillantottam a gyönyörű sólymot előttem. Az egyik szárnyát maga mögött húzva, kimászott a rejtekéből. Ki tudja miért, de megesett rajta a szívem. Ismét felé nyúltam és meglepetésemre, állta az érintésem. Nem voltam valami kitűnő sebész, de megpróbáltam valahogy helyrehozni a szárnyát. Téptem egy keveset az ingem ujjából és megpróbáltam felkötni a megsebzett végtagját. Ám alig érintettem meg, éktelen vijjogásba kezdett. Megijedtem, hogy valaki meghall minket. De hiába pisszegtem, mondjuk úgy, nem vette a lapot. Néhány másodperc múlva elhallgatott. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom de most más taktikát választotta. Felvettem a földről a sólymot és az ölembe helyeztem. Ezúttal nem emeltem fel a szárnyát, csak óvatosan megpróbáltam alányúlni.
      11
    • Egy szúró, hegyes tárgyat éreztem befúródva a szárnytövébe. Nem csoda, hogy jajveszékelt, amikor megérintettem. Pontosan tudtam, hogy amíg ki nem veszem onnan azt a valamit, nem fog meggyógyulni, úgyhogy kirántottam az óriási tövist, mire újra felzengett az a bizonyos hang. A mélyedés visszhangzott a fülsüketítő zajtól. Mikor elhallgatott nem mertem megmozdulni. Azt képzeltem, hogy már itt vannak értem és épp felfelé tartanak a létrán. Megkönnyebbültem, amikor bebizonyosodott hogy tévedek. Ismét a sólyomra terelődött a figyelmem, aki mozdulatlanul üldögélt néhány centire a lábamtól. Nem volt ez másképp, amikor elkezdtem helyre tenni a szárnyát. Némán tűrte a megrázkódtatást. Miután elkészültem szemügyre vettem azt a tárgyat, ami megsebesítette. Nem voltam nagy történész, de minden bizonnyal egy apró nyilat tartottam a kezemben. De hát, ki lehet ilyen barbár, hogy orvul lelő egy sólymot? A nyilacska alig volt tizenöt centi hosszú és feketére volt festve. A végén egy apró, kígyó alakú faragást fedeztem fel. Eldobtam, amikor megláttam a formáját. Nincs még egy olyan undorító állat a földön, amitől jobban rettegnék, mint a kígyóktól legyen az vízisikló vagy akár vipera. Már a puszta gondolatától is kivert a víz. Egyszer megmart egy mérges kígyó az egyik ásatáson. Akkor majdnem belehaltam és csupán egy egyiptomi kuruzsló segítségével menekültem meg. Innen a kígyóktól való félelmem. Igaz is, az elfagyott ajkam miatt észre sem vettem, hogy mennyire szomjas vagyok. Hamarosan ki kell mozdulnom innen. Összeszedtem azt a kevés bátorságomat, ami a csúszó-mászó látványa után maradt és kibújtam a falmélyedésből. A palota, mint ahogy azt várni lehetett, több ezer fáklyával volt megvilágítva. Lemerném fogadni, hogy még az űrből is lehetett volna látni. Lenéztem, de a sikátorok koromsötét ködben úsztak. Pech! Ami igazán fontos lett volna a számomra, az természetesen nincs kivilágítva. Lecsitítottam a gondolataimat és a fülemre hagyatkoztam.
      12
    • A szél süvítésén kívül semmi mást nem hallottam. Elhatároztam, hogy lemászom. Egy heves szélroham az arcomba fújta a hosszú hajam. Igaz is! Egyiptomban ritka jelenségnek számít, ha valakinek szőke haja van, a fehér bőrről és kék szemekről nem is beszélve. Butának éreztem magam, amiért ez nem jutott eszembe korábban. Ezért bámult meg mindenki a parton. Emlékszem, amikor apával jártunk Egyiptomban. A piacon az egyik árus négy tevét ajánlott értem cserébe, mert megtetszett neki a hajam színe. Apa akkor elviccelte a dolgot és közölte a kofával, hogy legalább száz teve szükséges ahhoz, hogy túladjon rajtam, de garanciát így sem vállal. Így hát tanácsosabb lenne elrejteni valamivel a külsőmet. Nem is kellett sokat gondolkodnom, visszaléptem a mélyedésbe és felkaptam a földről a koszos rongydarabot. Ez éppen, hogy tökéletes! Magamra terítettem, majd köhögni kezdtem a belőle áradó porréteg miatt. Kellemetlen volt viselni. Nehéz volt és nyirkos, de tökéletesen elfedte a testemet. Most a sólyomra gondoltam, hogy mi legyen az ő sorsa. Ha itt hagyom biztos, hogy nem éli túl. Ha magammal viszem, talán akkor sem, de így legalább lesz rá esélye.
      - Viszont, ha velem akarsz jönni, szükséged lesz valami névre. – szóltam hozzá suttogva, mire ő éles tekintetét felém fordította. – Lássuk csak… akarod, hogy a kedvenc színészemről nevezzelek el?
      Nem különösebben reagált a kérdésemre, de hát mit is várok egy madártól?
      - Kuka! Ez lesz a neved, mert meg sem szólalsz. Kétértelmű szó, tudod te egyáltalán mi az, hogy kétértelmű?
      Síri csend és hulla szag, ahogy a nagyanyus mondaná. A kutya legalább farkát csóválva jelzi, hogy érdekli ha valaki hozzá beszél. A kezembe vettem hát újdonsült barátomat, Kukát és kissé remegő térdekkel elindultam lefelé a létrán.
      13
    • korom sötétben nem láttam, hogy hova érkezem, de szerencsére minden csendes és kihalt volt az utcákon. Egy lélek sem járkált arrafelé. Leérvén, jól beburkolóztam a rongyos köpenyembe és azon gondolkodtam, merre induljak. Nem ismertem a környéket, nem tudtam hol lehet a pályaudvar vagy egy taxi állomás. Elvégre teveháton nem mehetek egészen Londonig! Végül aztán elindultam az orrom után. Lábujjhegyen szaladni kezdtem végig a sárból összeragasztott házak között. Néhol egy-egy helyen megálltam, hogy hátranézzek követnek e. Senkit sem láttam. Még egy temető is forgalmasabb ennél a helynél éjszaka. Ahogy vizsgáltam a környezetet, az ósdi falakat, a palota vonalait, ahogy emlékeztem az itteni lakosokra a partról… valahogy minden arra engedett következtetni, hogy itt semmi nem olyan, mint amilyennek lennie kellene! Az emberek, a házak, a sivatag mindenhatósága, minden olyan… középkori! Megtorpantam és bár nem volt légszomjam, zihálva kezdtem lélegezni. A szívem ütemtelenül zakatolt, attól féltem hogy sztrájkba lép a sokktól, amit kaptam. Hiszen ez lehetetlen, fizikai képtelenség! Ilyet eddig csak is a filmekben láttam, hogy valaki a jelenből a múltba csöppen! Elhessegettem ezt a képtelen gondolatot és zavarodottan tovább mentem. Hirtelen léptek zaját hallottam a hátam mögül és fényeket láttam közeledni. A jobb oldalamon egy sátorszerű építmény állt. Beugrottam a bejáraton és a számra tapasztottam a kezem. Két ember haladt el a sátor előtt, fáklyájukkal megvilágítva annak belsejét. A kis sátorban legalább nyolc ember aludt. Koszosak voltak és rongyokkal takaróztak. Az egyik rögtön előttem feküdt a földön, közvetlen mellette egy másik, de nem tudtam kivenni, hogy férfi e vagy nő. Kicsivel arrébb egy öregember kuporgott egy rongyszőnyegen, mögötte pedig egy kisgyerek feküdt, de alig látszódott ki a vászon alól, amivel betakarták. A másik sarokban is hallottam emberek szuszogását, de mire megnézhettem volna, kik azok a fény elhaladt a sátor előtt és újra korom sötét lett.
      14
    • Nem akartam tovább itt lenni, féltem hogy felébrednek. Ám épp amikor felálltam volna, valamiben megbotlottam. Nem estem el, de iszonyú nagy lármát csaptam. Megrezzentem, de szerencsére rajtam kívül senki sem mozdult. Azt hiszem kimerültek, ezért nem ébredtek fel. Lenéztem a lábam elé, hogy mi csapott ekkora zajt. Nem láttam semmit, úgyhogy lehajoltam és óvatosan megpróbáltam kitapintani. Jól tudtam mi van a kezemben. Ezek itt láncok! Rézből készülhettek, mert a hangjuk máshogy csengett, mint a vasláncé. De akkor is láncok, amik az itt alvó embereket tartották fogva, akár a rabszolgákat. Megborzongtam, mire Kuka is magához tért és ismét sípoló hangot hallatott. Jobbnak láttam azonnal tovább állni erről a helyről. Ha ezek itt rabszolgák, akkor valahol a rabszolgatartók is itt vannak!
      Az éjszakai égbolt több ezer ragyogó szempárral tekintett a föld felé, és úgy éreztem, hogy ezek a ragyogó pontok gúnyolódnak velem. Mágikus erejükön gondolkoztam, hogy vajon miattuk történik e velem ez a sok furcsaság. De hol van az én csillagom? Mikor kicsi voltam, a nagymamám azt mondta, hogy minden embernek van egy csillaga, egy csillag mely a lelkét táplálja. Ha meghalunk, a csillag fénye velünk együtt kihuny. Kislány létemre megijedtem az elmúlástól és kiválasztottam a lehető legnagyobb és legfényesebben ragyogó égi tüneményt és a saját csillagomnak tituláltam. Ez persze nem volt más, mint maga a hold. Nagyanyus jóízűt nevetett a butaságomon, de rám hagyta és engedte hogy elnevezzem a saját bejáratú égitestemet. (meglehetősen találóan a „Hold” nevet kapta) Aztán ő is választott egyet, azt amelyik a legközelebb volt a holdhoz, majd apának is ajándékoztunk egy ezüstös színűt, hogy teljes legyen az összhang. De most egyszerűen nem találom a csillagainkat, ahogy a haza utat sem. Kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Már vártam ezt a pillanatot, hiszen Önmagamhoz mérten is higgadtam kezeltem az eddigi események sorozatát. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen magányos leszek.
      15
    • Megtöröltem könnyező szemeimet és erőt vettem magamon. Futva elindultam a kunyhók között, mígnem egy nagyobb utca kikövezett burkolatára nem léptem. Ez a hely sokkal jobban tetszett, mint az előző szűk és sötét sikátor, ahol olyan érzése támadt az embernek, hogy bármelyik percben rávetheti magát egy gyilkos. Minduntalan egy valami járt a fejemben. A vízpart, vagyis a Nílus. Az egyetlen támpontom. A belsőmben lévő zűrzavar, még mindig hitt abban, hogy rátalálok a pályaudvarra és szépen haza megyek, de a jelen realitása mást diktált és kezdtem elhinni, hogy nem a saját világomban vagyok. Ha pedig ez igaz, akkor csak egyetlen esélyem van a kijutásra, az pedig nem más, mint az az út, ahogy ide jöttem. Talán meg kell találnom ugyanazt a helyet, ahol a fiút megmentettem. Lehet, hogy van a víz alatt valami kapu, vagy átjáró amit emberi szem nem láthat. Elhatároztam, hogy megkeresem ezt a helyet. Elindultam a legvalószínűbb úton, ami a part felé vezethet. Természetesen eltévedtem, így valami térre jutottam. A tér tökéletes kör alakban terült el a homokos talajon, aminek végét és egyben kezdetét is az ég felé törekvő hófehér oszlopok jelezték. Legalább három ember szükséges, ahhoz hogy átérje. Az oszlopok az első centimétertől az utolsóig fel voltak díszítve, különböző hieroglifák vésetével. Legalább kilenc ilyen óriást láttam. A tér közepén egy lépcsős emelvény rostokolt. Első ránézésre is megtudtam állapítani, hogy bizony nagy idők tanúja lehetett. Ha meg kellene becsülnöm a korát, körülbelül ezer évre tenném. Fáradtan éreztem magam és a kezem is zsibbadt Kuka súlya alatt, úgyhogy letelepedtem a lépcső szélére. Megörültem, amikor előbújt a csillagom és megláttam a földöntúli fényét. Nagyanyus és apa csillaga is ott szunnyadt mellette. Végre valami, amit tudok és ismerek. Egy biztos pont, ami azt jelzi, hogy itt vagyok és nem álmodom. Ahogy a sejtelmes fény sütött a kopár vidékre, megvilágított néhány házat a távolban. Biztosra vettem, hogy embereket látok az ablakokban mozgolódni.
      16
    • Elég messze voltam tőlük, ahhoz hogy félnem keljen. Viszont tény, hogy még vagy már nem alszanak, de nem jönnek ki. Egy lélek sincs az utcákon, de még a házakból sem szűrődik ki hang, vagy fény. Furcsálltam a dolgot. Emlékeztem, hogy mit tanultam apától. A régi Egyiptomban a rendfenntartó erő maga a brutalitás volt. Így tartották kézben a fegyelmet. Bár nem voltam benne biztos, de lehetséges hogy tilos kijárni éjjelente. Ami viszont még furcsább, hogy figyelő tekinteteket éreztem magam körül. Hirtelen zajra lettem figyelmes. Felugrottam a helyemről és elrejtőztem az egyik oszlop mögé. Fáklyák fényét láttam villogni a homokos talajon és halk dobogásokat hallottam. A félelem átjárta a pólusaimat és beitta magát az elmémbe. Imádkoztam, hogy Kuka csendben maradjon. Ebben a síri csöndben minden egyes hangocska mennydörgésként hatott. Már nem csak a fényeket láttam, hanem magát a fáklyát is, amint tíz katona útját világítja meg. Letérdeltem az oszlop tövébe, mert attól féltem hogy a félelemtől összecsuklik a térdem. Mindnél dárdaszerű fegyver volt és fehér, két oldalt hosszan lenyúló fejfedőt viseltek. Erőltetett menetben tartottak valamerre. Most az előbbi mozgolódás az ablakokban tökéletesen megszűnt, mindenki elbújt és csendben várták, míg a katonák elhaladnak. Alig, hogy eltűntek a kanyar mögött én feltápászkodtam és rohanva elindultam az ellenkező irányba. Még mindig a tarkómon éreztem a kellemetlen tekinteteket. Az egyik szűk utca mellett futottam el, amikor megláttam a csillagom fényét, amint a víztükrön játszik véget nem érő fogócskát a hullámokkal. Megtaláltam a Nílust! Gondolkodás nélkül irányt változtattam és próbáltam felgyorsítani a lépteimet. Kukának nem tetszett a hirtelen rázkódás és vijjogni kezdett a lepel alatt. A szabad kezemmel benyúltam hozzá és eltakartam a szemeit, mire lecsendesedett. Az utcának vége szakadt, már csak a nyílt part van előttem. Hezitáltam, hogy kilépjek e. Nem leszek fedezékben, ha valaki meglát, azonnal észrevesz! De nincs más lehetőség, ha itt maradok előbb vagy utóbb úgyis rám találnak. Nagy levegőt vettem, Kukát bebújtattam a pólóm alá és kirontottam a biztonságot adó falak közül. Nem volt messze a part, még két perc és elérem! Szememmel az után a hely után kutattam, ahol felbukkantam.
      17
    • Már bokáig érő vízben futottam, de még mindig nem láttam semmi ismerős támpontot. Durva csobogást hallottam a hátam mögül, mire megfordultam. Két ismeretlen sziluett közeledett felém futva a vízben. Pánikba estem és kis híján sírógörcsben törtem ki. Nehéz volt gyorsnak lenni a már derékig érő vízben, így eldöntöttem hogy itt fogok lemerülni, majd később úszva megkeresem azt a helyet. Ismét hátra néztem, de nem láttam semmit az ott álló férfi alakja miatt. Nagy volt és durva. Megragadta a kezem és magához húzott. Ijedten kapálóztam, akár az életéért küzdő préda és felsikoltottam. Ő azonnal befogta a számat a hatalmas lapát kezeivel és elkezdett kifelé ráncigálni a vízből. A másik alak, akit láttam időközben odaért hozzánk. Ez nem férfi volt, hanem nő. Nem is akármelyik! Őt láttam a parton, miatta ijedtem meg és szaladtam el! Odaért hozzám és az egyik kezét az arcomra tette, míg a másik kezének mutatóujját a szájára helyezte. Megértettem mit akar, de nem tudtam eleget tenni a kérésének. Az ösztöneim a félelmet diktálták, ami halk sírásban tört ki belőlem. A csendet az én hangomon kívül más is megtörte. Egy papagáj rikácsolása. Az üldözőim arckifejezése eltorzult az ijedtségtől. Mind a ketten megragadtak és a part felé kezdtek vonszolni. Ellenkezni akartam, de a végtagjaim olyannyira elfagytak a hideg vízben, hogy mozdulni sem tudtam segítség nélkül. Kiértünk a partra és a legközelebbi utca felé vettük az irányt. Menet közben hátranéztem és láttam, hogy több tucat fénylő pont lepi el azt a helyet, ahol percekkel ezelőtt voltunk. Beértünk a házak közé, ahol egy pillanatra megálltunk és vártunk. Felcsendült egy madárhang, de ezúttal sokkal finomabb és lágyabb énekbe kezdett. Lendületből futásnak eredtünk és hirtelen beugrottunk egy félreeső utcába. Bebújtunk az agyagedények mögé, amely teljesen elrejtett minket az arra járók elől. Az asszony nem fért be mellénk, azért ő a szemben lévő falmélyedésben lelt búvóhelyet. A férfi, aki még mindig bilincsbe fogva tartotta a kezeimet, ismét befogta a számat. Percekkel később közeledő lovasok hangját hallottam és kiáltásokat.
      18
    • Fájdalmas, fülsüketítő, kétségbeesett kiáltásokat. Gyerekek sírtak és asszonyok sikoltottak. A katonák minden egyes házat felforgattak a part közelében. Mindenkit kitessékeltek a házból és aki egy kicsit is gyanús volt, azt megbüntették. Egy tizenéves fiú épp a kishúgát akarta megvédeni attól, hogy elhurcolják mire a katona suhintott egyet a dárdájával és a fiú holtan esett össze. Az adrenalin szintem az egekben járt, mérhetetlen szánalmat éreztem az emberek iránt. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Hallottam, amint a mögöttem lévő férfi is felszisszent. A kislány letérdelt a bátyja mellé és mivel nem mozdult a katonák felszólítására őt is meg akarták ölni. Láttam, amint a katona megemeli a fegyverét és lesújtani készül.
      - NE ÉRJ HOZZÁ TE BARBÁR! – szakadt ki belőlem, miután kiszabadítottam a számat a lapátszerű tenyerek alól. Nem tudtam volna teljesen megszabadulni a férfi szorításától, ha Kuka nem csíp bele az idegen alkarjába.
      Kiugrottam a sikátorból a lány felé. A katonák azt hitték, hogy csupán egy semmirekellő csavargó vagyok a rongyos posztó miatt, amit viseltem. Szerencsémre a meglepetés ereje hatalmába kerítette a kegyetlen őröket és elég időm maradt felkapni a kislányt és olyan sebességre kapcsolni, hogy még lóháton se érjenek utol a labirintusszerű sikátorok között. A kislány sírt és kapálózott, nem akart velem jönni. Maradni akart a bátyja mellett, aki mozdulatlanul feküdt a homokban. Ahogy futottam, hirtelen süvítő majd csattanó hangot hallottam. Megfordultam és láttam, hogy élő céltáblának használnak és dárdákat hajítanak az irányomba. Erre nem számítottam! Az egyik gyilkos eszköz olyan közel került hozzám, hogy megsebezte a vádlimat. Hatalmasat estem, majd éreztem a mindent elsöprő fájdalmat, mely egyre csak terjedt a testem többi része felé. A katonák lóháton közeledtek felénk, már csupán egy percnyire voltak tőlünk. A kislány a karjaimban halk zokogásba kezdett és nyakamat átölelve belebújt a hajamba.
      19
    • Ennyi elég volt ahhoz, hogy olyan erőre tegyek szert, amely arra késztetett hogy ha kell fél lábon is kijussak erről a helyről. Felálltam és minden kínomat elnyomva tovább futottam. Beugrottam az első félreeső sikátorba, de nem álltam meg. Tudtam, hogy ide nem tudnak bejönni utánam lóháton, de nem adták fel. Szédülni kezdtem a vérveszteségtől és görcsbe rándult a vádlim. Elhaló hangon felsikkantottam, mire a kislány erősebben szorította a nyakam. Ki kell tartanom! A sikátorok labirintusként fonódtak össze. Már-már fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de az őröknek sem. Inkább eltévedek a semmiben, minthogy velük találjam szembe magam. Senki sem volt a közelben. Egy kis sarokban, ahol a talaj alacsonyabban feküdt, egy ásott kútra bukkantam, aminek a széle hatalmas kövekből volt kirakva. Végleg elhagyott az erőm és a vérző lábam csődöt mondott. Furcsán émelyegtem és fájdalmat éreztem a testem minden pontján. Összerogytam, majd kiszabadítottam magam a lány szorításából.
      - Menj! Én már nem tudok mozdulni! Eredj! –szóltam hozzá remegő hangon.
      A csöpp teremtés egy pillanat alatt köddé vált. Megfájdult a szívem, amikor végleg eltűnt a sziluettje. Valójában azt szerettem volna, ha marad. Hátamat neki támasztottam a kút peremének és behunytam a szemem. Még így is forgott velem a világ. A lüktető fájdalom nem akart szűnni. Szomjas voltam, de mozdulni sem tudtam. Kinyitottam a szemem, hátha meglátom a csillagomat. A kislány ott állt előttem egy kis agyagtálat szorongatva. Visszajött! Meglepődve dadogtam valami értelmetlent, mire ő átnyújtotta a tálat. Elvettem tőle és beleszagoltam. Ez víz! Azonnal felhajtottam, majd miután az utolsó cseppjét is kisajtoltam, elégedetten sóhajtottam. A kislány, pityergő szemekkel figyelte a köpenyem alól előbukkanó szőke fürtöket. Megsajnáltam és intettem neki, hogy jöjjön ide. Leült mellém és megölelte a derekam. Próbáltam megérinteni, de a kezem erőtlenül a porba hullott. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk, hogy ki fog ránk találni hamarabb. Csak abban reménykedtem, hogy a katonák nem fedezik fel a lábamból patakzott vér nyomait..
      20
    • Nem tudom, hogy szerencsének vagy szerencsétlenségnek nevezzem e azt, ami velem történik. Hiszen egy idegen világba kerültem, ami nem minden nap és mindenkivel esik meg, csakis egy szerencsétlennel. Viszont az, hogy idáig valami úton vagy módon mindig megmenekültem, kiváltságos dolog. Kinyitottam a szemem és erősen hunyorítottam, mivel a felkelő nap első sugarai bántották a szemem. Bár a körülöttem lévő világ, még mindig sötétségbe burkolózott. Csak egy valamit ismertem fel amikor felnéztem és az nem más, mint a lapátkezű férfi arca. Az ölében vitt, nem is inkább rohant velem a sikátorok között. A lábamban lüktetett a fájdalom. Előttünk az öregasszony szaladt, kezében a kislánnyal. Örültem, hogy nem esett baja. Gyengének éreztem magam, mitöbb kellemetlen zsibbadást éreztem a testem minden pontján. Úgy éreztem lángok mardosnak belülről. Ismerős volt a fájdalom és bár a testem nem működött, az agyam pontosan tudta, hogy mi folyik itt. Már mart meg mérges kígyó, akkor egy gyógyfüvekből készült ital mentett meg. A testem ugyanilyen lázban égett és lassan elhagyott az erőm. Az érzés ugyanaz. Méreg folyik az ereimben. Haldoklom! Behunytam a szemem és vártam. Két félképpen múlhat el a szenvedésem: az egyik, hogy megmentenek, a másik hogy meghalok.
      Vége
      21
    • Szeretettel jegyezte: Könyvíró Flóra
      A második fejezet az
      Örök elixír címet viseli