Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?
Upcoming SlideShare
Loading in...5
×
 

Albert Gyorgyi - Miert pont ok ?

on

  • 2,581 views

 

Statistics

Views

Total Views
2,581
Views on SlideShare
2,581
Embed Views
0

Actions

Likes
0
Downloads
7
Comments
0

0 Embeds 0

No embeds

Accessibility

Upload Details

Uploaded via as Adobe PDF

Usage Rights

© All Rights Reserved

Report content

Flagged as inappropriate Flag as inappropriate
Flag as inappropriate

Select your reason for flagging this presentation as inappropriate.

Cancel
  • Full Name Full Name Comment goes here.
    Are you sure you want to
    Your message goes here
    Processing…
Post Comment
Edit your comment

Albert Gyorgyi - Miert pont ok ? Albert Gyorgyi - Miert pont ok ? Document Transcript

  • ALBERT GYÖRGYI: MIÉRT PONT İK?(A férfiak fogságában)Miért megyünk bele mi, nık, egy számunkra megalázó kapcsolatba? És miértmaradunk benne? Mi ad erıt ahhoz, hogy végül - akár életünk kockáztatásával is -kiszálljunk belıle? Miért veszítjük el a tartásunkat, tiporjuk sárba az önbecsülésünketarra érdemtelen egy, két, akárhány férfiért? A kéziratomat újra és újra átolvasvaegyetlen magyarázattal találtam szembe magam: "...mertszeretem." Ilyen egyszerő. Vagy mégsem?- mondják - elsı feleségüknek köszönhetik a sikerüket, sikerüknek a másodikat, és amásodiknak a harmadikat.Mindig dühös leszek, amikor nıi magazinokban Hogyan tartsuk meg a pasikat?típusú cikkeket vagy "teszteket olvasok. Egyetlen lapban sem találkoztam még afordítottjával, nevezetesen a Hogyan tartsuk meg barátnınket, menyasszonyunkat,feleségünket? címő írással, interjúval, fejtegetéssel.Én a harmadik, s reményeim szerintutolsó házasságomban élek:nem vagyok boldogtalan.Hosszú és kalandos út vezetett idáig.Járják velem együtt végig, most, ebben a könyvben. Bízom benne, hogy érdemes.Szeretem a sportos, gyengéd fiúkat.Nincs semmi elvárásom.Egy 12 éves kislány hirdetése az internetenHa magadat rossznak és elviselhetetlennek tartod, képtelen leszel örömmelvisszatekinteni a múltraés reménnyel nézni a jövıd elé. Veled mindigrossz dolgok történtek a múltban, és a jövıben iscsak rossz dolgok fognak történni.DOROTHY ROWETudom, mire ezek a sorok megjelennek, ismét jól leszek, éstiszta.Tavaly nyáron, elsı könyvem megírásával, jócskán kijutott nekem a sikerbıl, amitılmegijedtem, mert régóta nemvolt benne részem. Elfelejtettem, milyen érzés, amikor azembert elismerik, becsülik, tisztelik, ünneplik. Talán el semhittem, vagy alig, hogy ez nekem szól...A "depressziós" könyvben világosan leírtam, hogy igenis félek, mert a betegség vissza-visszatér az életembe, ennekellenére emberek sokasága kért és várt tılem tanácsot: adjam meg a depressziógyógyulásának biztos, megfellebbezhetetlen receptjét.De hogyan is adhattam volna meg? Nem vagyok orvos.A gyógyításban sem vagyok kompetens. Én a saját betegségem történetét írtammeg, melyben kétségkívül sok azonosság van és volt másokéval. Nemvállalkozhattam többre, mint hogy gyógyulni akaró betegként megosszamtapasztalataimat, beavassam olvasóimat kétségeimbe, túlélésitechnikákat, stratégiákat javasoljak, tippekkel szolgáljak
  • sorstársaimnak. Végsı soron arra tettem kísérletet, hogy mi, emberek - egészségesekés betegek - megértsük egymást akkor is, ha valamelyikünk a vártnál gyengébbnekbizonyul.Nem ismerem, nem ismerhetem a gyógyulást garantáló megoldásokat.A siker megijesztett, és a betegség újra elhatalmasodottrajtam. Úgy éreztem, ismét csapdába kerültem...De hogy jönnek ide a férfiak?Ez az új könyv a párkapcsolataim története, de nemAlbert Györgyi szennyesének kiteregetése. Sokkal inkábbegy 43 éves nı élete, s életének tapasztalatai, a férfiakhozfőzıdı, a férfiakkal egykor folytatott kapcsolatain keresztül. A szereplık neve egytılegyig megváltoztatott, fiktív.Noha mindaz megtörtént, amirıl ebben a könyvben írok, és létezı személyek állnaka kitalált nevek mögött, mégaz sem biztos, hogy a férfiak egyike-másika magára ismer.Ráadásul többen közülük már nem élnek. De nem is ez alényeg.A lényeg az, hogy rajtam kívül számtalan nı ilyen ésehhez hasonló életet kapott a sorstól. Hogy milyet? Hátéppen errıl szól ez a könyv, amely talán vigasz lehet: nincsenek - nem vagytok -egyedül.S természetesen írás közben az örök kérdés izgatott:miért? Miért beszélünk el egymás mellett, férfiak és nık?Emberek, akik szeretik egymást. Mire alapozzuk kapcsolatainkat? Hogyan, meddig,miért ragaszkodunk rossz választásainkhoz? Hogyan alakul át a szerelem és a szeretetkiszolgáltatottsággá, függıséggé?Lehet, hogy Susan Forwardnak van igaza, amikor aztvallja: "A szeretet nem érzés, hanem viselkedés."Én szeretem a férfiakat. Nem állítom, hogy mindegyikkelszemben megbocsátás van a szívemben, de haragot egyikükiránt sem érzek, hisz "mindnyájan együtt vagyunk - egyedül" (Lily Tomlin).De mielıtt belevágnék, tartozom egy vallomással. Mintahogy arra már utaltam, elızı könyvem sikerével olyanteher és felelısség szakadt a nyakamba, amire legmerészebb-legrosszabbálmaimban sem számítottam. Elhatalmasodott rajtam a szorongás. Újra depresszióslettem. Egyszó, mint száz, tavaly nyáron kisebb-nagyobb rendszerességgel és mennyiségbenmegint elkezdtem inni.Titkos vágyam, mint minden infantilis, a felelısségetmagától elhárító, függıségben szenvedı betegnek, az volt, hogy az az ember, akita világon a legjobban szeretek, férjem, András megráz, lekever két makarenkóipofont, majdultimátumot ad: "Válassz: a pia vagy a házasságunk!"Látnom kell azonban, hogy bár kettınk között tíz év akorkülönbség András javára, mégis ı a felnıtt. İ biztostöbbet, szebbet, jobbat, fiatalabbat érdemelne, de ahogymondani szokta: "Nem emlékszem arra, hogy lett volna
  • ilyen kérdés köztünk. Mindenki azzal rontja el az életét, akivel akarja vagy aki jutottneki." Majd jót vigyorog hozzá.Méghogy vigyorog? Röhög. Nem rajtam. Velem.Tavaly, nyár elején azonban - nagyon szomorúan - aztmondta: szeret, mindig mindenben mellettem áll, segít, denem akarja végigasszisztálni testi és szellemi leépülésemet.A 23. órában vagyunk.Ez a könyv Andrással kezdıdik, és vele is fejezıdikmajd be...2006 nyaránElıjáték helyettMifelénk egy nıt már kislány korában fegyelmezettségrenevelnek. Illetve nem is biztos, hogy ez a legjobb kifejezés.Alázatra? Simulékonyságra? Tisztelettudásra?A nı tulajdonképpen majdnem mindent azért csinál, hogy elnyerje a férfi tetszését.Mégis, az idı többnyire bebizonyítja, hogy talmi gyızelmek ezek, amelyekbe mi,csalódott és megalázott nık mind belehalunk egy kicsit.Legszívesebben törnénk-zúznánk, a fogunkat csikorgatvaırült táncot járnánk a fájdalomtól. De a belénk neveltjó kislányság erıs kontroll. Végül is... Én sem zúztam széta márványasztalon árválkodó üvegvázát Alex fején ott, a hajókabinban...Alex felgyőrte az inge ujját, megvetıen nézett végig a budai kávéház vendégein.- Utálom, hogy ilyen sznob helyre jársz - sziszegte. Filmesek, reklámbiznisz, sok köcsögyuppie meg önjelöltmővész - sorolta, és a fogpiszkálóját rágcsálta közben.Mellettünk egy középkorú nı - jó, ha fiatal negyveneslehetett - mobillal a fülén, nyilvánvalóan egy szakítás kellıs közepén vergıdött. Sírt.Alex arca végképp eltorzult, s a nı minden egyes szipogásakor dühösen megrándult.Tüntetıleg arrébb húzta a székét, és az arcomba hajolt.- Ezt nem hiszem el! Egy csöppnyi tartás sincs ebbena büdös picsában? Mit hisztizik? Nyilvános helyen...Akkor újra megfogalmazódott bennem az álmatlanéjszakákon, a szorongó, pánikrohamos reggeleken már ezerszer feltett kérdés: Mitkeresek nyolc hónapja egy ilyen tető mellett?Kezdetben persze nem volt az. Ma is kristálytisztánemlékszem a pillanatra, amikor megismertem. Napbarnítottszoláriumozott?), mosolygó arcára, vakítóan fehérített?fogsorára, azúrkék (kontaktlencsés?) szemére a Dunánringatózó étteremhajón. Fıpincér volt, cigarettával kínált.Sután, szégyellısen, izgalomtól kipirult arccal.- Nem dohányzom, köszönöm.- Mindig ilyen nıre vágytam - suttogta tizenöt perccelkésıbb, miközben átölelt a fedélzeti korlátnál.Amikor elıször ütött meg, égre-földre esküdött, hogysoha többé. Másodszor, abban a bizonyos hajókabinbanolyan erıvel kevert le egy pofont, hogy amikor nekivágódtam a márványasztalnak,bal kezem ujjain az összes köröm
  • felszakadt.- Rohadt kurva! - fröcsögte az arcomba.Amikor nyöszörögve kértem, hogy segítsen feltápászkodni, röhögve lehuppant a bırülıgarnitúrára.- Médiasztárkám! Mindenki ismer! Könnyen találszmajd valakit, aki összekapar! - húzta el a száját, üvegestekintettel meredt rám.Az ajkamhoz nyúltam, éreztem a vér meleg, sós ízét.Bıgve, a taknyomat a kézfejemmel törölgetve bámultammakulátlanul élére vasalt, porcelánszínő nadrágját és ragyogó fényő cipıjét, amitegyenesen a világhírő Vasstólakvirált. Kitőnı és gondos pincér volt: a figyelmes és udvarias felszolgálásra éppolyannagy hangsúlyt fektetett, minta kifogástalan öltözékre és a legtrendibb aftershave-re.És akkor hirtelen - magam sem értettem, miért - hátrahajtottam a fejem, és sírásbacsukló hangon dadogtam:- Gyere!Alex kidülledt szemekkel meredt a lábaim közé. Azt hitte, hogy az ökölcsapással mármindent elrontott közöttünk.Jól hitte. Pár másodpercig visszataszítónak éreztem. De agyőlölet pillanatok alatt elpárolgott. Maradt a mardosóönvád. Én vagyok a hibás. Valamit biztos én csináltamrosszul. Valamit elrontottam. Én rontottam el. Bocsánatotkell kérnem, és jóvá kell tennem a hibámat. Ezt pedig ki(_ zárólag úgy tehetem meg,ha odaadom magam neki.- Úristen, milyen olcsó kis ribi vagy! - túrt a legutolsódivat szerint trimmelt, zselézett hajába. Perverz kéj öntötte el az arcát. Felpattant, ésrám vetette magát. Ütött, aholért, persze aktus közben. Aktus...Megállás nélkül pofozott. Lehanyatlott a fejem. Alexmegijedt. Megragadta a karomat, megszorította.- Mi van? Beszélj már! Süket vagy? Felelj, ha szólokhozzád, te szerencsétlen! - kiabálta.Kinyitottam a szemem. Elengedett. Kimerülten, lihegve feltápászkodott rólam. Abárszekrényhez ment, töltöttmagának egy Hennessyt. Talán egy kicsit mégis szégyelltemagát, mert kerülte a tekintetemet. Azt mondta, hogy elkísér a Caféba, atörzshelyemre, amit ı szívbıl megvetett, mert nem tartozott oda, mert nem fogadtákbe. Az volt azérzésem, csak azért akar oda vinni, hogyha rosszul lennék, ne nála, a hajóntaláljanak meg.A Cafóban némán ültünk egymással szemben.- Na, mi van? - kérdezte a presszóját kavargatva.- Vége - mondtam alig hallhatóan. Valóban szakítaniakartam, mint már annyiszor, miközben talán mégis reménykedtem, bocsánatot kér,és ezzel bennem a győlölet isméthálába és szeretetbe csap át.- Isteni! - bólintott cinikusan.- Egy utolsó szemét vagy - csuklott el a hangom az elkeseredett dühtıl ésfájdalomtól.
  • Elvigyorodott.- Valamikor épp ezt bírtad bennem - válaszolta, de nemnézett rám, a kávéjába kortyolt.- Soha nem bírtam benned semmit.- Ugyan, kicsikém - dünnyögte megvetıen.- Guszti! - kiáltottam. - Egyben fizetünk. írd fel a számlámra, légyszi - és szedelıdzködnikezdtem. Most én nemakartam Alexre nézni, miközben éreztem, keresi a tekintetemet.- Ennyi? - kérdezte. Nem hitte el, hogy megteszem.Hogy otthagyom.Otthagytam. Kint megálltam a Café teraszán, és viszszaüvöltöttem:- Tudod, mit szerettem benned? Azt, amit beléd képzeltem! Meg... hogy voltál.Ahogy az angol mondja: "It takes two to tangó." Meg ahogya magyar: "Kettın áll a vásár." Soha nem voltam "zárdaszőz", sok férfival voltviszonyom, sok szeretım volt, decsak kevesen nem ütöttek meg.Ezek a férfiak egytıl egyig tisztességes és becsületes emberek, ahogy mondaniszoktuk, a társadalom "megbecsülttagjai" voltak, vagy legalábbis annak látszódtak... Sokunknak - "kívülállóknak", dehasonló helyzetben szenvedı nıknek is - talán ezért az az elsı gondolatunk, hogyhaezek a- fogalmazzunk árnyaltan - incidensek újra és újra megtörténhetnek, akkor elsısorbanmagunkat tehetjük felelıssé.Azt, aki a pofonokat kapja. Elvigyem a balhét? így nevelt eza társadalom. Nekem kell tepernem, a nınek, hogy megszerezzem, aztán"megtartsam" a férfit, mert a végén még úgymaradok. És ha hosszú távra tervezek, jó, ha hagyom, hogy ıirányítson, különben ne csodálkozzak, ha egyedül maradok, mert ez fenyeget majd,ha nem leszek "megértı nı", ami nálunk többnyire az engedelmes feleséget,élettársat jelenti.Én is, mint oly sok bántalmazott nı, úgy éreztem mindig: biztosan az én hibám az,hogy megver. Tuti, hogy valamit rosszul csinálok. Nem felelek meg az elvárásoknak,az elvárásainak. Engem nem lehet szeretni, nem tudom, miért.De úgyse találnék jobbat, mint aki éppen van. A kevés rosszszeretet is jobb, mint a semmi. És ki fogja elhinni nekem, hogy nem én provokáltam,nem én hoztam ki végtelen béketőrésébıl a hisztimmel? Ki fogja elhinni, hogy bármittettem, hogy jó legyen neki, az elıbb-utóbb mégsem volt jó?Hiszen ezek a férfiak mások elıtt egytıl egyig feddhetetlenmódon viselkedtek, viselkednek. Szeretetre méltóak, vagytekintélyesek, vagy tehetséges színészek, akarom mondani, tehetségesenszínészkednek. Nyilván én húztam ki náluka gyufát a tenyérbemászó stílusommal, az erıszakosságommal, a hisztijeimmel mega premenstruális szindrómámmal.Már amikor volt, amikor volt minek "pre"-je legyen. Utánameg jött a pausa. Talán önök is ezt gondolják...Ám akkor még nem tudtam, mennyi nı szenved hasonló megaláztatásban ésterrorban. Szenved a saját szégyenétıl, attól, amit tesznek vele, és nem hiszik el neki,amit maga sem ért: mi rosszat tett? Miért kell rettegnieattól, akit szeret? És hogyan szabadulhatna meg attól, akitmár képtelen szeretni?
  • Mindig szerelembıl házasodtam, és elmúltam már harminc, amikor rácsodálkoztamarra, hogy nem biztos, hogyezzel mindenki így van.Mostani házasságom esetében is. Igaz, ez a szerelem mamár alapvetıen véd- és dacszövetséggé szelídült barátság, mély szereteten,kölcsönös érdekeken alapuló kapcsolat.Az elızı két házasságom végén, a váláskor otthagytamegy-egy lakást a volt férjeimnek, noha elismerem, hogy amásodik esetben a lakást, egy pici garzont, néhai anyósomhagyta a fiára, aki szerény lehetıségeihez képest nagyvonalú, de mégis csekélyapanázzsal engedett utamra. A szívszakad meg! Az olasz vécécsészét mégsem téphettem kitövestıl, a spanyol csempét sem verhettem le a falról, amitviszont az én pénztárcám bánt. S hogy miért a sebbel-lobbal való, anyagilagátgondolatlan távozás mindkét esetben?Mert így tudtam a legegyszerőbben és a leggyorsabbanmegszabadulni tılük. Az önérdek-érvényesítés és a ráutaló- divatos szakszóval: asszertív -, határozott magatartásugyanis soha nem volt erısségem.Házassági szerzıdésünk most sincs, de a zsigereim, férjem mentalitása és családjátólörökölt moralitása aztsejtetik: ha valaha, valamikor - ne adj isten - baj lenne:nem lenne baj.Az ártatlanság koraAmikor igazán vágysz a szerelemre, meglátod, a szerelem várni fog rád.OSCAR WILDEElıször ötéves koromban voltam boldog férfival.Akarom mondani, kisfiúval. Azaz rögtön kettıvel, az oviban. Ott volt egyrészt a szıke,kék szemő, vödör jelő TóthLaci, aki majd meghalt értem (létra), igaz, a szilva jelő Fekete Zsuzsáért is. Pár évvelezelıtt éjszaka az ı taxijábaültem be, teljesen véletlenül. Utoljára az óvodai ballagásonláttam. Megkérdezte: "Most, hogy így... Hát szóval tudod...Te egy... Én meg csak egy egyszerő taxis... Tegezhetlekmég?" Jézus Mária! Én szégyelltem magam. Ezeknek semlehet minden rendben az önértékelésükkel.A másik a kreol bırő, cipıgombszemő Osztermajer Gyula volt, akit, ha jól emlékszem,tán Halásztelekrıl hordtaka szülei a csepeli tanácsi óvodába. İérte meg én bomlottam. Kitörölhetetlen emlék,ahogy az ebéd utáni délutánipihenın mindketten ott aludtak mellettem, a kinyithatóágyakon, egyik az egyik oldalon, a másik a másikon, és ébredéskor versenyt futvaigyekeztek segíteni nekem összecsukni az ágyam.Olyan különös volt a két fiú szuszogása délutánonként, nap mint nap, hogyéletemben nem felejtem el ezt az élményt. Valószínőleg akkor kerültem legközelebba "kétpasival egyszerre" felálláshoz. Na jó, ez így nem teljesenigaz, de jól hangzik. Gyula különben több alkalommal
  • átkapaszkodott az ágyon, és a takaró alatt belenyúlt a bugyimba. Teszem hozzá, azóvó néni bugyiját is skubizta, amikor Manyi néni lehajolt felvenni Gyula Brumi maciját.Mondanom sem kell, hogy noha Osztermajer Gyuszi a fentiek tanúsága szerint koránérı típus, nagyfiú volt, azért elaludni csak úgy tudott, ha Brumi maci fülétmoncsorgatta.Száraz volt a tavasz, Delhi aranyszínekben tündökölt amonszun mindent elmosó ideje elıtt. Az utcán suhogotta turbános szikh férfiak vászonnadrágjának alja, a nıklesütött szemmel, száriban, a hajukat ápoló kókuszolajédeskés illatfelhıjét árasztva tipegtek sarujukban a repedezett földutakon. A szárítotttehéntrágyából tapasztott, düledezı házak tövében, földre terített gyékényekenmeztelen gyerekek aludtak anyjuk ölében. Indiában a lakosságnagy része koldusszegény, mégis majd minden ember mosolyog. Megtisztulás éstúlélés - ez a két szó jut eszembema, ha a nyomorgó hindukra gondolok. Pedig lehetnékakár elvakultan dühös is amiatt, ahogyan ott a nıkkel bánnak. Még tizenéveseksincsenek, amikor a szüleik kiválasztják nekik az általuk ideálisnak tartott férjet, van,akinekmár születésekor. Minél fehérebb egy nı bıre (amilyenaz észak-indiaiaké), annál értékesebb menyasszonynakszámít.Házasság után a nıknek az utcán mindig a férfi mögöttkell kullogniuk. Férjük halálát követıen pedig sokuknakönként kell elhunyt uruk után ugrani a temetési máglyára, noha ezt, a sati tradíciójátaz indiai törvények évtizedekóta tiltják. De mit számít pár évtized modern jogállamiságegy több ezer éves civilizációban?Annak ellenére azonban, hogy a házasságok többségemanapság is a szülık üzleti megállapodása alapján és szerelemtıl független -gazdasági, kulturális, tradicionális, vallási - okokból köttetik, nem mondhatni, hogy aválásistatisztikák magasabbak lennének, mint bárhol a nyugativilágban. Sıt, abban sem vagyok biztos, hogy a házasságaik boldogtalanabbaklennének, mint a mieink. Ellenkezıleg! Ott ugyanis megtanulják, meg kell tanulniukszeretni egymást, s együtt élni. Állítom különben, hogy amai napig sokat, ha nem a legtöbbet, errıl G. Hajnóczy °Rózsa Bengáli tőz címő könyvébıl lehet megtudni, megsejteni, megérteni.A könyv megjelenése után jó negyven évvel, a hetvenesévek elején-közepén, amikor én gyerekeskedtem Újdelhi- <ben, három évtizeddel India függetlenségének elnyeréseután, a világ egyik legnagyobb országában a nık még mindig árucikknekszámítottak, és nem volt ritka az alsóbbrendőnek tartott lánycsecsemıkmeggyilkolása sem, hisz otta majdani esküvıt a lányos család finanszírozza, ami kisebbfajta vagyon. Nemkevesen egész életükben arra spórolnak. Egyszóval, egy lány arrafelé valóságosistencsapása.Mindebbıl persze akkor egy kukkot sem értettem én, a 11 éves kislány, akidiplomáciai szolgálatot teljesítı szüleivel a magyar kolónia biztonságos burkábanélte mindennapjait. Szegénység, kiszolgáltatottság, fertızések, lepra, csonkítás, hogy
  • koldulni tudjon a gyerek...? Ugyan, egészen mással voltam elfoglalva. Épp a HáryJános próbájára gurultam a szolgálati gépkocsival. A Háry Jánostegy önjelölt, amúgy nagyon tehetséges pedagógus, diplomatafeleség állítottaszínpadra a kolóniában élı magyargyerekekkel, "hazánk felszabadulásának harmincadikévfordulójára".Orzse mondatait ismételgettem szorgalmasan, miközben kifelé bámultam az autóablakán.Háryt Duda alakította. Két osztállyal járt alattam, nekem a nıvére voltosztálytársnım: a mai napig a legjobbbarátnım, keresztfiam édesanyja. Amikor Duda szemébenéztem, szentélyben éreztem magam, és alig vártam, hogy- szerepe szerint - magához öleljen. Persze, abban a korban - még "csak" 9 volt, éssietnie kellett haza, "várta amama" - iszonyatos különbség van a lányok és a fiúkérettsége között. Két év különbség örökkévalóságnak tőnt, s bár én halálosanszerelmes voltam belé, a mai napig nemsikerült tisztáznunk, hogy vajon ı is.Dudával tehát semmi nem volt köztünk, még egy ártatlan puszi a szájra sem.Részemrıl megmaradtam a fel-fellángoló vágyaimnál. Csak álmomban mertemegészen közel hajolni hozzá, s szerelmet vallani neki, míg ajkunkminduntalan egymást kereste. A valóságban csupán a kezem ért újra és újra akezéhez, hogy minden egyes érintésnél megégessen.A plátói szerelemben töltött hónapok, a gyámoltalan, izzadt tenyérrel valókézszorongatások, a kizárólag színpadon, szívdobogva várt, de néhány félszegsimogatásbankimerülı, a szó szoros és átvitt értelmében teátrális találkáka világot jelentı deszkákon csupán ideig-óráig csillapítottákszeretetéhségemet.- Duda, te meg tudnád ölni magad miattam? - fordultamegy alkalommal szegény Háry Jánoshoz. Fakóra vált az arca, elszorult a torka,kikerekedett a szeme.-Nem... nem tom... - dadogta. - Asszem, meg...Bólintottam. Nem érdekelt, hogy igazat mond-e vagysem. Ezt akartam hallani.- És hogyan?- Mit hogyan?- Hogyan ölnéd meg magad?- Kötéllel.- Hova kötnéd?- Hova, hova?! Ahova szokták. A bokámra.- A bokádra?- Aha. A kötél másik végét meg egy Spitfíre-hez. Haddszálljon fel, és húzzon magával a magasba, ahol már kevés az oxigén. - Dudatudniillik harcigép- és harcászatispecialista volt már akkor is. A mai napig ezen a területen dolgozik. Kezdetbenkülönbözı háborús térségekbenvolt békefenntartó, ma a rendırség nemzetközi, elit alakulatában szolgál.Dermedten bámultam rá. Nem hittem volna, hogy eza szelíd fiú így meg tud lepni. Nagy levegıt vettem, és kinyögtem:- Helyes. Mert hát nincs nekünk másunk, csak mi vagyunk egymásnak ezen a világon!
  • - Nincs... - szontyolodott el egy kicsit Duda. - Nincs?Megvontam a vállam:- Nincs. És nekünk már együtt kell leélnünk a hátralévı éveinket. <Azt hiszem, bármennyire is igyekezett elıadni a vagánynagyfiút, megijeszthettem szegényt. Nagyon komolyan beszéltem.Egyetlenegy vigaszom volt: Örzsét, aki "szegény volt, szegénynek született", énlátsztam, Mária Lujzát, a nagyasszonyt - de kis szerepet - pedig Kátya, a kolóniaállítólagos legjobb kiscsaja. Mindegy. Az én Hárym hozzám jöttvissza Majlandból Nagyabonyba. Beee...Dudának égett a füle, amikor elég bátorságot győjtött ahhoz, hogy kimondja: vége.A minek is? Valaminek, ami sohanem is volt. Agyafúrt bosszút forraltam, mert fájt, hogymár nem kellek neki. Borzalmas volt rádöbbenni, hogynélküle ismét unalmas és lehangoló lesz a világ. Jobb lettvolna persze, ha van valaki, akivel megoszthatom mindazt, ami gyötör, de nem volt,úgyhogy maradt a "bosszúöröme". Az egésznek csak számomra volt jelentısége, Duda ugyanis röhögött,amikor reggel arra ébredt, hogyegy kötél lóg a bokájáról, aminek a végén, egy papírfecnina következı, indulattal teli óhaj áll: "Remélem, hamar felszáll a Spitfire-ed!"Dudával húsz év múlva találkoztunk újra, a keresztelın. İ lett Ricky keresztapja, énpedig a keresztmama.Valamikori szerelmem megemberesedett. Már nem kellettszínészkednie: vagány, érett férfi lett belıle, és a két évkorkülönbség is elolvadt. Kiderült, hogy - velem együtt már ı is túl volt két balulsikerült házasságon. Nagyokatnevettünk a múlton, és olyan vaskos tréfákat eresztettünkmeg egymás rovására, amelyektıl még a budai reformátustemplom rézsős kávájú, keskeny nyílású ablakai is elpirultak.Egyvalamitıl mégiscsak gombóc lett a torkomban. Ottálltunk egymás mellett a visító Rickyvel, aki, amikor édesanyja az ölünkbe adta, hogya pap megkeresztelje, hirtelen elcsendesedett, és mosolyra húzta a száját.Duda egyszer csak odafordult hozzám, és magától értetıdı egyszerőséggel belémkarolt.- Tudod, hogy megvan még a kötél?Nyeltem egyet.- Eltettem - folytatta. - Ki tudja, mikor tehet jó szolgálatot.Kicsit megijedtem, rossz érzés fogott el.- Csak vicceltem - ölelt magához megnyugtatóan Duda. - Valójábanszenvedélyesen hiszek az életben meg aboldogságban, ezért, engedelmeddel, még aznap kidobtama köteledet, amikor a lábamra kötötted.Szíven ütött a sajgó felismerés, hogy miközben Dudából jó kiállású, egészségeslelkülető, elégedett, sikeres pasilett, addig én éppolyan életidegen és szorongó maradtam, mint amilyen 11 évesenvoltam.Igen, ott, a keresztelın hasított belém, hogy Duda nagyonrosszul járt volna velem. És hogy meg kellene találnomazt a férfit, aki kibír egy olyan problémás nıt, mint én.Végül, évekkel késıbb megtaláltam, de akkorra már kiégett és elhasznált voltam.Legalábbis úgy éreztem.
  • Amikor 1976-ban hazajöttünk Delhibıl, épp elmúltam 12.Eljött az ideje, hogy udvaroljanak nekem. Meg is jelent ajelölt egy nagydarab, ragyás képő fiú személyében. Nemtetszett. Robert Redfordnál alább nem adtam. Ma sem adom.Na jó, esetleg Michael Douglasnek még megengedném, hogymegfogja a kezem.- Engem csak a szép fiúk érdekelnek - vetettem oda a lovagomnak, éstorkomszakadtából, hisztérikusan tiltakoztam, amikor fel akarta segíteni a kabátomat.Megijedt. Kiálló pofacsontján megfeszült csúnyácska bıre, halántékán kida- °gadtak az erek. Hirtelen gyengédség árasztotta el a szívem:megsajnáltam. Közelebb húzódtam hozzá, megsimogattama kezét. Mintha megéreztem volna, hogy nekem igazábólnem Robert Redfordot kellene keresnem.,. akinél már több- | <szır próbálkoztam, de soha nem hívott vissza...Tinédzserkoromtól kezdve évtizedeken át szépfiúkravadásztam. Miért is? Hadd idézzem kedvenc költımet, Kosztolányit: "Csodálkozol akokainistán, s nem érted?Gondolkozzál az okain is tán - s megérted!"Arról van szó, hogy mindig komoly önértékelési zavarral küszködtem, küszködöm ésszorongok ma is. Mindig jókiállású pasikat igyekeztem magamhoz vonzani, mert úgyéreztem, a világ körülöttünk azt érezteti, hogy az elfogadástés a társadalmi rangot szépségre mérik. Apropó, tudják-e, hogy tíz magyar nıbılkilenc szeretné megváltoztatni akülsejét? Máshol sem jobb a helyzet. Részlet a BBC-nekegy nıi alannyal készült interjújából: "Mit szeretne megváltoztatni magán?- Hát... a hajamat, a szememet, az orromat, a számat, a bıröm színét... Szóval...mindent."Ha úgy tetszik: én a pasikon keresztül definiáltam magam. Hittem, mert hinniakartam, hogyha egy olyan csinos fiúval jelenek meg egy bulin, mint példáulegyszer, az amerikai nagykövetség július 4-i fogadásán az olimpiaibajnok úszó Czene Attilával, akivel csak jó barátok vagyunk - évekkel voltunk aSzombat esti láz elıtt -, szóvaloldalamon Attilával akkor én magam is jó nınek számítok. Az a kis piszok meg abombasztikus formában lévıbarátnımet, Sütı Enikıt stírölte egész este.Volt olyan pasim, akinek kilógott a kapanyél a szájából, ha megszólalt. De amígnem... Már a puszta pillantásávalbezsongatta a nıket. Csak aztán elıbb-utóbb sajnos voltmondanivalója, és bár egy ideig igyekeztem állni a sarata barátok és ismerısök megjegyzéseivel szemben, végülbe kellett látnom, hogy nekik van igazuk: nem elég a hoszszú szempilla és az érzékiajak a párkapcsolati eksztázishoz.Ráadásul a mai napig szégyellem, hogy szégyelltem ıt, éscsak (ki)használtam.Harminc felé iparkodtam hát olyan férfiakat találni, akik nemcsak szépek, de okosakis. No, velük csesztem ráa legjobban.Ám még mindig csak a hetvenes évek közepénél tartunk.
  • Akkor jöttünk haza Indiából. Új kislány voltam az IlkuPál Általános Iskolában. Megilletıdötten, izzadó tenyérrelálltam egy összeszokott óbudai osztály 7/a-sai elıtt.- İ az új osztálytársatok - mutatott rám az osztályfınök, Nóra néni, akit késıbbnagyon megszerettem, csak aztsajnáltam, hogy ı tanította két "kedvenc" tárgyamat, a matekot és a fizikát.Hármassal mindig megúsztam. - Annahelyére ül majd!Azzal egy sápadt fiú mellé mutatott. A srác fehér bırőés vékony, afféle Miskin herceg, nagy, zöld és figyelmesszemével végigmért, aztán ismét elıre fordult.- Mi történt Annával? - kérdeztem tıle suttogva.Megrántotta a vállát.- Elköltöztek - vetette oda foghegyrıl."Na, emellé meg jól ideültettek!" - gondoltam. Márisutáltam.Két hét múlva a nagyszünetben az iskolaudvar bozótosában csókolóztunk. Zolinakhívták.Az én hercegem, Zoli koraérett volt - már 12 évesen tudta, hogy rádiócsillagász lesz.Kisvállalkozó sikeredett belıle.Mizantróp volt, de talán épp ezt a tulajdonságát imádtambenne a legjobban. Meg akartam hódítani, és persze megváltoztatni.Édesanyjával és nıvérével élt egy budai hegyekre nézı, kétszobás panelben. Apapa ismerıs képlet: lelépett, deazért tartotta a kapcsolatot a családdal. Én soha nem találkoztam vele. Zoli szeretteaz apját, de megvetette. Mégis, vagy éppen ezért, azt hiszem, folyton neki akartbizonyítani. Sporttagozatos általános volt a miénk, és az én szerelmem a legjobbkosaras volt a suliban, de az egyesületében is.Zoli soha nem tudta elrontani a kedvem, pedig mégnálam is pesszimistább volt. Kifejezetten szórakoztattakaz állandó pofavágásai meg a spleenje. Felvillanyozott, hogytaláltam valakit, aki még nálam is lehangolóbbnak látja avilágot. Egyetértettünk és együttmőködtünk. Volt egy barterszerzıdésünk: a matek,fizika, kémia háefeket ı írta megnekem, a magyart, torit, focit meg én neki. Rengeteget jártunk bicajozni a Hajógyári-szigetre. Nekem egy - szerinte- béna, kezdetleges Csepel kempingbringám volt, neki megvalami komoly, de biztos nem mountain bike, mert akkoriban arról még azt semtudtuk, hogy eszik-e vagy isszák.Szóval, inkább többször, mint kevesebbszer lemaradtammögötte, de mindig bevárt.- Gyere, te kis hülyegyerek - mondta, és ezt kedvesbiztatásnak szánta. Én pedig ebben a gyöngédség jelét véltem fölfedezni. Hiába.Udvarolni tudni kell.Zoli mellett nem unatkoztam, az egyszer szent! Én ıtaz ABBA-val és a Boney M.-mel kergettem ki a világból, ı engem a GoldenEarringgel és az Alphaville-lel, ha amamája délutános volt, és fölmentünk hozzájuk suli után, amikor a tök rendes nıvéremoziba ment, hogy kettesben
  • lehessünk.Persze, ahogy ilyen kamaszszerelmeknél szokás, közösnapjaink meg voltak számlálva. Igaz, mégse tudom, hogymennyire persze az a persze, mert elıtte is, utána is nagyjából arról szólt az életem,hogy miközben javában terveztem az esküvıt és a családalapítást, a partnerem márrégazon törte a fejét, hogy miképpen közölje velem: vége!Zoli végül úgy döntött, hogy a föld alatt tesz pontotkapcsolatunk végére. Július volt, nyári szünet, forróság.A Flórián téri aluljáróban találkoztunk, lent, a hősben. Átakartam ölelni, de vonakodott. Ügyefogyottan téblábolt, « mint afféle kamasz, akivalójában volt is. Amit mondott, az sem volt túl fantáziadús. Arról beszélt, hogymindkettınknek jobb, ha mostantól "egyedül kószálunk tovább azélet sőrőjében".Fiatalok vagyunk még, másokat is megkell ismernünksatöbbi, satöbbi, satöbbi. Neki ez a szerelem túl gyors, túl korai, és bárcsak késıbbtalálkoztunkvolna. Legyünk barátok... Szóval a szokásos blabla. A Cosmóban olvasni ilyesmit.Aztán hozzátette még: "Bocs, neharagudj!" Majd félszegen intett egyet, és elindult fölfeléa Szentendrei út irányába.Hogy a fészkes fenébe ne haragudtam volna! A 13 évesszívemet tépte ki. Éles fájdalom hasított a mellkasomba.- Nem baj! - suttogtam. Borzasztó tehetetlennek éreztem magam. - Jössz te még azén utcámba!Jött is. Húsz évet kellett várni rá.De akkor, ott, a föld alatt, hirtelen olyan fáradtság törtrám, mintha Felsıgödtıl Budapestig gyalogoltam volna.A szó szoros értelmében forogni kezdett velem a világ, szédültem, hányingerkörnyékezett. Elbotorkáltam a falnál sorakozó mőanyag ülésekig, mert féltem, hogymenten összecsuklom. Elnyúltam négy egymás melletti széken. Hosszúés keserves percek következtek. Egy termetes bácsi lépetthozzám, kezében tömött bevásárlószatyorral.- Hé, jól vagy, kislány? - hajolt zihálva az arcomhoz.Szúrós verejtékszag csapott meg.- Hagyd, Ernı, biztosan bekattant - hallottam mögöttea feleségét. - Szipus. Akkor ilyen a szemük! Az a rohadtragasztózás! Ahhoz van eszük!De Ernı csak nem mozdult. Letette a cekkerét a földre, és egészen közelrıl fürkészteaz arcomat.- Hívok egy rendırt - mondta végül, de a felesége ráförmedt:- Gyere már, a ganyé életbe, hát elmegy a buszunk!Ernı hümmögött, aztán engedett az erıszaknak. Felszálltak a Dunakanyarba tartósárga buszra, és elindultak, gondolom, a telekre, a víkendházba.Nem tudom, meddig heverhettem az üléseken. Reszketett minden porcikám, sírvatördeltem a kezemet. Elıszır éltem meg végzetes tragédiaként egy szakítást, és úgyéreztem, belehalok.Zárójelben mondom, máig ambivalens a viszonyoma Szigethez, ahol pedig hat éve dolgozom végig a hetet. <
  • Valahányszor rám csatolják a beléptetı karszalagot, mindig Zoli meg a közösbiciklizések jutnak eszembe. És aszakítás. Harminc éve történt.Valahogy hazavánszorogtam, a szüleim szerencsére mégdolgoztak. Bezárkóztam a gyerekszobába - a húgommalosztoztunk egy lakótelepi 5x4-esen -, és elterültem azágyamon. Amikor estefelé benéztek hozzám anyámék, alvást tettettem. Egész éjjelgörcsölt a gyomrom. Hánytam, hasmenésem volt. Hajnalban apu bevitt a Heim PálGyermekkórházba. Délelıttre megvolt a diagnózis: gyomorfekély. Tizenháromévesen.- Túl érzékeny ez a kislány - hangzott a diagnózis kiegészítése az osztályos orvostól. -Érte mostanában valamitrauma?Véget ért a gyerekkorom.A gyermeki léleknek leginkább védelemre és szeretetrevan szüksége, mivel ezek nélkül sem önmagában, sem másokban nem tud megbízni.Aszerint válunk felnıtt emberré, miként a bizalomra képesek vagyunk.Sue AtkinsonA rokonok furcsán méregettek. "Ugyan, mi a fészkes fene lehet ezzel a gyerekkel? -kérdezgették egymástól. - A legjobb iskolákba járt, világot látott, nyelveket tanult.Nemszenvedett hiányt semmiben! Akkor mégis mi a baja?"Semmi. Csak meg akartam halni. Errıl egyébként szívesen beszéltem volna. De nemvolt kinek. A baráti körömDelhiben maradt, a szerelmem elhagyott, a szüleim meg...a szüleimhez utoljára háromévesen éreztem közel magamigazán."Átkos" május 1-je volt - mindig imádtam -, apu nyakában ülve vonultunk föl a Hısökterén. Lengtek a zászlók, luftballonok szálltak az égbe, és körülöttünk mindenkimosolyogva integetett Kádár Jánosnak. "Köszöntjük aKülügyminisztérium dolgozóit!" - harsogott a hangosbemondó. Soha nem értettem,honnan tudták, hogy pont mivonulunk a tribün elıtt. Közben folyton hátra-hátrafordultam, mert anyu valaholmögöttünk közeledett a CsepelVas- és Fémmővek csapatával.Aztán sétáltunk egy nagyot a Városligetben, és a cirkusznál apu felültetett egypónilóra. Késıbb virslit ettünk, apuék sört ittak, és teli szájjal bámultuk a nevetıemberekkavalkádját. Május 1-jén nyitottak a strandok, s gyakranelıfordult, hogy ha kánikula volt, oda siettünk.Akkor éreztem utoljára, hogy egy család vagyunk.Tizenkét évesen zőrös kislány lettem. Ez feldolgozhatatlan belsı konfliktust jelentett aszüleim számára. Egylány, aki addig mintagyerek volt! Kitőnı tanuló, példásmagaviselető! Györgyike, drága gyermek. (Hálás köszönetSzomory Dezsınek, az egyetlen magyar írónak, aki halhatatlanná tette a nevem!)Györgyike, akivel büszkélkednilehetett. És most egy csapásra mindennek vége.Ugyan, dehogy egy csapásra! Csak egy kicsit jobban
  • kellett volna figyelni erre az eminens gyerekre! Aki ha véletlenül gyengébben feleltegy órán, borotvapengével igyekezett kikaparni a rossz jegyet az ellenırzıjébıl. Ésremegı lábbal indult el az iskolába, ha aznapra dolgozatírástígért valamelyik tanár. Mert rettegett attól, hogy esetlegnem úgy teljesít, ahogy a szülei elvárják tıle. Félt, hogycsalódnak benne.Utáltam, hogy az apám sohasem ért rá játszani velem.Az anyám mindig szekált... Csak a teljesítményem számított náluk. Mindig úgyéreztem, nem vagyok elég jónekik. Ha nem voltam tiszta ötös, úgy vették: cserbenhagytam ıket.Sue AtkinsonEmlékszem, egy alkalommal, még odakint, két külügyeskolléga - futárszolgálat - érkezett a kolóniára, otthonról.Akkoriban ugyanis tilos volt postán levelezni vagy telefonon érintkezni a családdal,barátokkal. A diplomáciai futárok kéthavonta jártak Delhibe. Mindennap másmagyarcsalád hívta meg ıket ebédre, ránk épp a bizonyítványosztás napján került sor. Apumár elıre dörzsölte a tenyerét, hogy majd meglátják, színjeles lesz a lánya!Nem sokkal dél után értem haza az iskolából. Halálraváltan léptem be a nagyszobába, némán vártam a földindulást. Apu abizonyítványomat kérte, majd idegességtıl remegı kézzel fellapozta. Elsápadt.- Két B-d van - nyögte -, két B-d van, Györgyi! ( Ez Indiában, az angoliskolarendszernek megfelelıen négyes osztályzatot jelent.)Idegesen megtörölte gyöngyözı homlokát.- Hogy... hogy lehetséges ez? - kérdezte fenyegetı, csalódott hangon.Valami magyarázatfélét hebegtem. Hirtelen ırjöngı haraggal megragadott, éslekevert egy hatalmas pofont. Egésztestében reszketett.- Kifelé, kifelé innen! - ordította.A vendégek csitították, de apu csak mondta a magáét, színtelen hangon ecseteltea rettenetes tragédiát. A haragtólfuldokolva alig bírt beszélni, abba is hagyta egy idı után.Nem mozdultam. Lüktetett az arcom a pofon helyén, de egy árva könnycsepp segördült le a szemembıl. Évekóta virítottak a jeles bizonyítványaimmal az ismerısökneka szüleim, részükrıl ez már-már passzióvá vált. Mégis meglepett apu indulata.Meghökkentem, hogy mennyire letaglózza a gyöngébb eredmény. Aminek, persze,valljuk meg, az égvilágon semmi jelentısége nem volt a jövım szempontjából.Ember! Egy általános iskolás, félévi bizonyítványról volt szó. Már arra sem emlékszem,milyen tárgyakbólnem érdemeltem ki az A-t.Ma meg már amúgy is közhely, hogy abban az országban, amelyben élek, ahazámban, többet ér egyetlen jó kapcsolat, kapcsolati hálózatrendszer, a szó rosszértelmébenvett lobbizás, elıszobázás, segg- ós talpnyalás, mint háromegyetemi diploma. Nincsenek nélkülözhetetlen, pótolhatatlan emberek. Nincsenekegyéniségek. Nincs rájuk szükség.Csak fennakadást okoznának az olajozott gépezetben. De halegalább olajozott lenne...
  • Semmi nincs rosszabb hatással a gyermek lelki világára, mint a szülı meg nem éltélete.JUNGApu - nyilvánvalóan okkal - presztízskérdést csinált a tanulmányi eredményembıl.Nagyon mélyrıl jöttek anyuval, Kıbánya, illetve Csepel legzordabb prolibugyrából,amit - meggyızıdésük ellenére - nemhogy soha nem tagadtam meg, hanemegyenesen büszke voltam és vagyokrá. És bár iszonyatos erıfeszítéssel igen magasra jutottak, voltaképpen gyermekeikáltal akarták igazolva látni: valóban érdemesek arra, hogy a középosztályhoztartozzanak.Nem voltam velük ıszinte. Bizonyára félelembıl. Meghamisítottam, kisatíroztam ajegyeimet. Az egyik indiaitanárom észre is vette, hogy tartok az otthoni retorziótól.A következı levelet küldte a szüleimnek: "Úgy veszemészre, hogy Györgyi nem mindig ıszinte önökkel az iskolai teljesítményét illetıen. Haerrıl beszélni kívánnakvelem, állok szíves rendelkezésükre!"Nem kívántak. Velem se beszélték meg a problémákat.Csak elvárták, hogy ne legyen rám panasz, és kitőnı eredményt produkáljak.Egyre világosabb lett számomra, hogy én nem egy gyerek vagyok, akit a szülei akkoris szeretnek, ha csúnya, buta, rosszul tanul. Cirkuszi majom voltam, akit büszkénlehetett mutogatni az ismerısöknek. °Egykor fájt, ma már csak szórakoztat, amit a szüleimmondogattak nekem: "A húgod szép, te meg tanuljál!"Egy élet a kezedbenHa a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni.Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlısnek lenni.Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bőnösnek lenni.Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni.Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni.Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat.Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot.Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni.Ha a gyerekek hitelesen élnek, Megtanulják, mit jelent szeretni.Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni aszeretetet a világban.DOROTHY LAW HOLTZLeginkább anyu törıdése hiányzott.Apu kísért el a zöld ambuláns kocsival, éjszaka, amikor óvodáskoromban kaptamegy súlyos szalmonellafertızést.Apu vitt kórházba, amikor Zoli elhagyott.Apu vitt nıgyógyászhoz, amikor nagylány lettem.Apu maradt velem otthon, amikor egy jeges téli reggelen elrepedt a bokám egykátyúban.Apu sietett késıbb is mindig a segítségemre, amikor
  • padlón voltam. Persze csak amennyire anyu engedte.Anyu mindig is olyan volt számomra, mint egy elıkelıidegen.Apuval ugyanakkor volt köztünk egyfajta cinkosság. Haúgy tetszik, titkos szövetség. Szüksége volt rám, hiszenivott. (Minden elismerésem az övé, amiért hosszú évtizedek szenvedélye után le tudtatenni a poharat. A saját erejébıl.) Falaztam neki. Vasárnap délelıtt kézen fogott,rámkacsintott, és azt mondta anyunak, hogy elmegyünk a totózóba. így is történt,csakhogy ott mindössze két percettöltöttünk, amíg a szelvényeket kitöltöttük. Apu gyorsanteleikszelte a rubrikákat, aztán feladta a szelvényeket, ésmáris siettünk át a szomszédos kocsmába.- Merre jártatok? - kérdezte amúgy félvállról anyu akonyhából, mikor hazaértünk.- Sétáltunk kicsit - füllentett apu, és hálásan megszorította a kezem.Igen ám, de amikor nekem lett volna szükségem szövetségesre, magamra hagyott.Ha anyu balhét csinált valamimiatt, és lekent nekem egy pofont, apu nem védett meg. Ezkimondhatatlan csalódást jelentett nekem, aki éveken át hőfegyverhordozója voltam. Apu cserbenhagyásakor éreztemelıször, hogy valójában milyen rohadt hálátlanok tudnaklenni a férfiak. Ez az érzés valószínőleg összekapcsolódottazzal a felismeréssel, hogy apu jobban szerette anyut, mintengem. Az, hogy anyunak fontosabb volt apu, mint én, nemvolt számomra újdonság. De azt hittem, apuban igazi bizalmasra lelhetek. Neki énvagyok a legfontosabb a világon.Tévedtem.Valójában apám volt az elsı férfi, akiben igazán csalódtam.Tizenhat évesen vesztettem el a szüzességemet.Az esemény leginkább egy precízen megtervezett or- °vosi beavatkozáshoz hasonlított.- Oké, akkor háromkor. Nálam?-Jó.- Elıbb-utóbb át kell esni rajta. <- Itt vagyok.- Vedd le a bugyid! Úgy. Most lazítsd el magad! Tárdszét a lábad! Ne görcsölj már! Látod? Ennyi az egész. Nemtudom, miért kell ebbıl ekkora felhajtást csinálni. Ilyenegyszerő.Tényleg az volt.Kár, hogy ez a fiú sokat jelentett nekem. Nyolc évvelvolt idısebb nálam. Nagyfiú. A tihanyi nyaralások bandájának vezéralakja. Ha nemvonzódtam volna hozzá olyanerısen, biztosan kevésbé érdekel, hogy egy cseppnyi örömöm sem volt azegészben. Csak a lelkem fájt. Az egészolyan volt, mint egy nıgyógyászati mőtét.- Még csak nem is véreztél. Biztos az elejétıl tamponthasználsz. Kitágított. A szőzhártyádat sem éreztem - mondta.Visszavettem a bugyim.
  • - Nyugodtan szólj máskor is, ha segíthetek - tette méghozzá.- Oké - bólintottam.Közben felhúzta a nadrágját, és megkért, hogy menjekmár el, mert programja van, és máris késett tíz percet.A nevére már nem emlékszem. Na jó. Ez nem igaz.Az én babám egy fekete srác...Meddig tart egy szerelem?Egyszer riportalanyként egy nıcis rádiómősorban megkérdezték tılem, hogyszerintem a magyar férfiak jó pasik-eaz ágyban. Mismásoltam, mert ilyen kérdésre nincs általános, jó fıképp egyértelmőválasz. Akadt olyan férfi, akirıl ódákat zengtem a barátnıimnek. (Rossz hírem van,fiúk! A nık, akár tetszik, akár nem, imádnak kitárgyalnititeket egy kávé mellett.) Aztán két év múlva épp az egyikbarátnım "hálójába akadt" az illetı. A lány az elsı intimegyüttlét után rezignált hangon hívott:- Te, én ilyen unalmas, fantáziátlan pasival még életemben nem találkoztam!Hát igen, van ilyen. Az egyikkel sikerül, a másikkal nem.Az egyikre ráhangolódsz, jól érzed vele magad. A másiknem igazán vonz, aztán mégis ágyba bújsz vele, pedig aszagát sem szereted. Nem találjátok meg a harmóniát, és ımenthetetlenül csıdöt mond.Szóval az egyik nınek jó vagy, a másiknak csapnivaló.Az egyik pasinak te vagy a bombanı, a másik nem is értiaz egészet... Ezt hívják az angolok chemistrynek. Vagy mőködik a kémia, vagy nem.Vagy egy hullámhosszon vagytok, vagy nem. Hányszor, de hányszor értetlenkedtemazon, hogy egy jó nı hogy mehet végig egy rémálom pasival aKörúton... És hányszor szörnyülködtem, hogy egy igazándögös, jó férfi hogy andaloghat kéz a kézben egy kreténnıvel a Váci utcán...Ami a férfiakat illeti, ahogy mondani szokták, nem lehetokom panaszra. De - és ez az életben sok minden másra isigaz - kapcsolataim mennyisége enyhén szólva köszönıviszonyban sem volt azok minıségével. S ez természetesennemcsak, sıt nem elsısorban a szexualitásra vonatkozik.Nem mintha az élet lóverseny volna, de négy évtized alatttöbbet éltem, mint más négy életen át. Ha pusztán az erotikánál maradunk:szeretkeztem ágyban, telefonfülkében, taxi hátsó ülésén, szemeteskuka tetején,padon, asztalon, <vonatkupéban, vitorláskabinban, vízben, éttermek és repülıgépekmellékhelyiségeiben, de mégis jöttek újabbés újabb ölelkezések, amiket jobbnak reméltem az összes <addiginál.Jó szeretı akartam lenni. Persze nem volt ez ilyen tudatos. Bár alapvetıen önzıembernek tartom magam, az ágyban mindig is jobban szerettem adni, mint kapni(nemmintha visszautasítottam volna bármit is, ami nekem jólesett). Mivel ennek feltételeaz, hogy mindkét fél nyitott
  • és felszabadult legyen az érzékek birodalmában, igyekeztem kihasználni mindenszituációt. Volt tehát alkalmam"csiszolni a tudásomat". Tizennyolc éves koromra, legalábbis a visszajelzések alapján,minıségi szeretı lettem.Ha nem sokra futotta az éppen aktuális partneremtıl, akkoris elhitettem vele, hogy ı a legjobb pasi a világon. Szombathy Pali barátomnak,annak a cinikus, ellenállhatatlancsirkefogónak a legegyszerőbb tippje erre, hogy ha egy pasi megkérdezi tıled,csináltad-e ezt már mással, és ugyenem volt még senkivel ilyen jó, akkor mind a két kérdésre a leggyorsabb éslegkönnyebb válasz: nem. Mi bajodlehet? Leginkább az ilyen nıkrıl mondják, hogy jók azágyban. Akik még a leglankadtabb partnerükbıl is Casanovát csinálnak.Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért "faltam nagykanállal" a férfiakat. Azt hiszem,egyfajta önigazolás volta szexuális torkosság. Valami helyett, valami vagy valakihiánya miatt, önvigasztalásból feküdtem le boldog-boldogtalannal. Lehet, hogyazért próbáltam magam ideálisszeretıvé "képezni", hogy így tartsam meg a férfiakat. Azthihettem talán, ha a nagy szexuális vonzalom, a lepedıakrobatikai mutatványokelmaradnak, akkor a kapcsolatnakis annyi. Legtöbbször így is volt. És, ami nem mellékes, mivel jó akartam lenni nekik,azt hittem, nekem is jó. Eztegyébként bizonyítani látszik, hogy második férjemmelmár sokkal elıbb elváltunk volna, ha kapcsolatunk nemmőködik - legalább - az ágyban. Legfeljebb: ott. Aztánröviddel házasságkötésünk után máshol már nemigenmőködött. Ha ez nincs, valószínőleg egy fél évet sem töltöttünk volna együtt,nemhogy közel ötöt!Ám a felszín alatt a szexet sem tudtam könnyedén, lazán kezelni, ahogy a szakmát, aszerelmet sem. Egyáltalán, semmit az életemben.Szüleim nigériai kiküldetésének idején is, miközben érdeklıdve vettem szemügyre ahelybéli fiúkat, minduntalanazon járt az eszem, hogy mit szólnának az ısök egy feketesráchoz, egy esetleges joruba vagy hausza vıhöz.Líbia után települtünk Nigériába, ahol azonnal elvarázsolt a hosszan elnyúlótengerpart fehér, finom szemcséjőhomokja, a bólogató pálmák, de talán még annál is inkábba magas, érzéki fekete férfiak. Izmosan, egyenes tartássallépkedtek a homokban, s néha, lopva rám kacsintottak.Nagy becsben tartották a szıke nıket, pillantásukra pedigfellángolt bennem valami, amit azelıtt soha nem éreztem."Ez lenne hát az igazi szerelem?" - kérdeztem magamtólfolyton-folyvást. Természetesen semmi más nem történt, csak 16 éves voltam, amikora legtöbb lánynak ezen jár azesze, ezt diktálják az érzékei.Az egyik hétvégén kis táncmulatságot rendeztek a lagosi diplomataklubban, azIkoyiban. Ott ismertem megRaphaelt. Mi, európai lányok fesztelenül ugrándoztunkaz éppen futó diszkó- és funkyslágerekre, a fiú pedig egy
  • koktélt szürcsölve figyelt bennünket. Tekintete bizonytalan volt, de amikorrápillantottam, mosolygott. Örültem -<volna neki, ha fölkér, de azonnal hírét vitték volna a szüleimnek, úgyhogy hamarelhessegettem ebbéli vágyamat.Az "eset" hírértéke persze az lett volna - 1980-at írunk -, hogy egy, a szocialistatáboron belüli követségi alkalma- >¦<zott lányát ilyetén próbálta volna beszervezni a helyi hírszerzés. Ez ma olyanviccesnek hat, hogy már-már groteszkül szomorú. Mi csak azt szerettük volna csinálni,amit <minden normális tinédzser a mi korunkban.- Kicsit visszafogottabban! - szólt ránk az egyik mama, majd odafordult egy másikanyukához, és felém bökve megcsóválta a fejét: - Hogy riszálja magát gyerek létéreez a lány... Pedig milyen rendes szülei vannak!Megálltam elıtte, és egyenesen a szemébe néztem.- Tessék nyugodt lenni, ugyanígy fogom magam riszálni akkor is, ha annyi éves leszek,mint most az Edit néni!Nem kapott levegıt. Szó mi szó, magam is meghökkentem a szemtelenségemen.Elegem volt abból, hogy a jó kislányt játsszam.Raphael nem mozdult, csak valószínőtlenül fehér fogsorát villantotta rám kedvesen.Kihívóan visszanevettem, aztán elindultam, mintha csak a nıi vécé felé tartanék.Észrevétlenül követett.A levegı langyos volt, juharszirup illatú. A fiú a bejárat melletti ligetben, egyhatalmas bougainvilleabokornálért utol. A sőrőbe vont, s lehajoltunk az alacsony ágak alá.Gyöngéden rám dılt, arca az arcomhoz ért. İrjítı illata volt.Belekapaszkodtam meztelen karjába, és hagytam, haddcsókoljon. Akkorra már rég lekoptattam magamról az ártatlanság hamvát, dehittem, hogy ez végre az a tiszta ésromlatlan szerelem, amire évek óta vártam.Raphaellel három hónapig tartott a románc. Önzetlenvolt, jóhiszemő és ıszinte lélek. Egy percig sem áltatott, egy pillanatig sem akartavelem elhitetni, hogy van közösjövınk. Csak én képzeltem, hogy hosszú távra tervezhetekvele, ami, valljuk be, egy 16 éves lánytól elég komolytalan. Szinte a rögeszmémmévált, hogy egyszer csokibarnagyerekeim lesznek. Persze a sors, mint legtöbbször, végülezúttal is minden félreértést tisztázott. Nem lehetett nemészrevennem, hogy az életben odaadó és engem bálványozóRaphael egy bizonyos helyzetben képtelen kedves és adakozó lenni. A srácotminden kétséget kizáróan tündöklıanyagból gyúrták, mert mágikus erıvel igyekezett örömhöz juttatni - önmagát. Titkosrohamrandevúink még így isfelüdülést jelentettek a kolónia egyhangú élete és a katolikus iskola óráit kíméletlenszigorral tartó apácák után.De igazi élvezetet nem sokat találtam együttléteinkben.Raphael kemény, durva fiú volt. Ha vulgáris akarnék lenni, úgy fogalmaznék: egynagy teljesítményő ismétlıfegyver.Szíve szerint reggeltıl estig ki se szállt volna az ágyból. Mégmindig tizenéves lévén, azt hittem, hogy egy alkalommalcsupán egyszer lehet jó egy pasinak. Raphael rácáfolt az
  • elképzeléseimre. Ugyanakkor gyakori együttléteink felvetettek egy új, számomraaddig átgondolatlan kérdést:Vajon nem kellene-e védekeznem? Igen ám, de kivel isbeszélhettem volna meg ezt a problémát? Nem volt kihezfordulnom. Úgyhogy maradt minden a régiben. A nagykövetség orvosával,kolóniánk bizalmasával mégsem mertemfelíratni fogamzásgátlót. Maradt az izgalom és a rettegésminden hónapban. Mi lesz?Ha nem volnék tudatában mindannak, ami utána történt, azt mondanám,szerencsém volt. De a valóság az, hogymiközben egyáltalán nem vigyáztam magamra az azt követı másfél évtized során,mindössze egyetlen férfitól estem teherbe egész életemben: a második férjemtıl. Asorsnagy fricskája, hogy ı azonban csak ezt nem akarta. Az öszszes pasim közül csak ızárkózott el ettıl: keményen, az elejétıl fogva kategorikusan ésvisszafordíthatatlanul.Raphael a közremőködésemmel tehát újra és újra amennyekbe juttatta magát, én pedig a testiséggel, a simogatásokkal valamelyestenyhítettem az engem körülvevıvélt szeretetlenségen, elhanyagoláson. Máshol igyekeztempótolni a hiányzó törıdést. Raphael, William, Nacib, Eddie... gyógyír voltak asebeimre, de sok újdonságot nemhoztak az életembe. Még akkor sem, ha tulajdonképpenvonzódtam hozzájuk, kívántam a társaságukat, s tán ık iskedveltek engem. Az egykori gyarmatokon nagy presztízse van annak, ha egyfekete férfi egy fehér nıt, egy európait tesz boldoggá. Mi több, feleségül veszi. Nemtudom, nekem alighanem túl fiatal srácokat sikerült kifognom.Már húszévesen birtokukban volt a testi szerelem mindeneszköze, de fogalmuk sem volt, hogy valójában hogyankell egy nıvel bánni. A mai eszemmel el sem tudom képzelni, hogyan lettem volnaképes velük élni. Mert ha mégjó is lett volna velük a szex, annyit már akkor, kislánykéntis bizonytalanul bár, de sejtettem: egy házasság egészenmásról, bonyolultabb, összetettebb dolgokról szól. Ha akapcsolat ráadásul meg van spékelve kulturális különbségekkel, "összecsapásokkal",akkor nagy adag tolerancia ésnem kis szerencse kell a sikeres frigyhez.Azt viszont kifejezetten élveztem, hogy Raphaellel lopva - igaz, ritkán, egyreritkábban - áldoztunk a testi szerelem oltárán. A rajtakapás lehetısége izgatott. Anap akármelyik percében szívesen engedelmeskedtem a csábítóveszélynek, hogy lebukhatunk. Egy alkalommal, amikor fellopózott a szobámba,váratlanul hazajött apu. Goldoni megirigyelhette volna azt a vígjátéki szituációt! Egyszempillantás alatt a kihúzható ágynemőtartóba tuszkoltam a fiút, majd amikorapukám bement a fürdıszobába, gyorsan kitessékeltem az erkélyre, és nem voltszegénynek más választása: ki kellett ugrania az elsırıl.Hirtelen és fájdalommentesen szakítottunk. Nem mondanám, hogy váratlanul, mertegy ideje már érett a búcsú.Nem esett jól, hogy a fenekemet megpaskolva közölte: furcsa neki a telt nigériailányok után egy ilyen gizda csaj.Egy este, amikor fogadás volt a követségen a szülıkrészvételével, és el tudtam lógni, a tengerparton ültünk.
  • Alkonyodott, mélységes csend volt, a víz olyan sima, akára tükör. A vállához dıltem, simogatta a fejem.- Szép hely Budapest? - kérdezte hirtelen.- Nagyon - feleltem.- És vannak ott szép lányok is?Többet nem találkoztunk. Pedig váltig állította, hogycsak viccnek szánta. Nem egyezett a humorérzékünk.Nem fogom minden lagosi kedvesem históriáját papírravetni, ám Raphael Olushola mindenképpen szót érdemelt, és vele együtt a papájais.Raphael valójában a papája miatt hagyott mély, émelyítı nyomot bennem.Ültetvényesbıl lett politikus az aszívós ember. A hangja parancsoló volt, stílusa miatt Tigrisnek nevezték. Feleségét,Raphael anyját rég elpateroltamár valahova vidékre, és férfiszemmel nézve igencsak étvágygerjesztı ágyasainaponta adták egymásnak a kilincset.- Apám ügyes pasas - jelentette ki egyszer Raphael, de azóta sem tudom, mireértette. Talán a pénzcsinálásra... Kétszer jártam az Olushola-rezidencián, és a papa,a Tigris mindkétszer ágyba akart vinni. Elsı alkalommalnem volt elég ideje, hogy ugorjon, mert Raphael mindössze annyi idıre szaladt el,hogy felvegye a kocsiját aszerelınél. Másodszor azonban beteglátogatóba mentemRaphaelhez - persze titokban -, ugyanis Dengue-lázzalnyomta az ágyat. Végül nem engedtek be hozzá, mert aszerzıdtetett ápolószemélyzet féltett a továbbfertızéstıl, de apuka "elszórakoztatott"(volna) a fia helyett. Vigyorogva terpeszkedett az ebédlıasztalnál, épp késıireggelijét - sült banánt és édeskrumplit valamilyen azonosíthatatlan szafttal -igyekezett elkölteni nagy komótosan.- Foglalj helyet, kislány! - invitált.- Köszönöm, sietek - mondtam hadarva.Felemelkedett az asztal mögött, és teli szájjal mennydörögte:- Mondom, hogy ülj le!Szót fogadtam. Visszahuppant, elterebélyesedve a széken, és tovább csámcsogott.Tarthatott még vagy tíz perciga lakmározás, és én egy hang nélkül ültem végig. Amikor <végzett, megtörölte zsíros kezét a nadrágjában, majd hátrasimította gyapjas haját.- Na, kislány, aztán hányadán álltok Raphaellel? - kérdezte jellegzetes jorubaangolsággal. >- Jól megvagyunk, minden rendben - feleltem.Felállt, elindult felém.- Helyes. Raphael jó gyerek. És nagyon szereti a szıke <lányokat. Mi mind nagyon szeretjük a szıke lányokat a családunkban. "Kiszáradt a szám. Tudtam, mit akar tılem. Százhúszkilós teste remegett a mohó vágytól. Amikor odaért hozzám, nekem dılt, és akaromhoz dörgölızött. Görcsös undortkeltett bennem a közelsége, szájából áporodott hússzag áradt.Az izgalomtól gızmozdonyként sípolt öregesen vastag, húsos orra, s kissé duzzadtmalacszeme egészen elfátyolosodott. Sárgás fogai össze-összekoccantak, ahogyütemesen fel-le húzogatta altestét a karomon. Nem tudtam szabadulni. Halántékánkidagadtak az erek, petyhüdt arcbırétizzadságcseppek csíkozták. Szétterpesztette hosszú, vastag
  • ujjait, és megérintette a nyakam. Aztán egyre lejjebb csúszott a keze. Ám mielıttmég a mellemhez ért volna, felordított, és hörögve a sliccéhez kapott. Egésztestében megrázkódott, engem pedig kirázott a hideg az undortól. Késıvolt. Illetve neki túl korán...Egy pillanatig szégyenteljes felsülésének kínos csendje lebegett közöttünk, aztánfelálltam, és rohantam kifelé.Az ajtónál még visszafordultam, és köptem egyet.- Semmi baj, Mr. Olushola - mondtam az idegességtılés az undortól remegve. - Better luck, next time! Withsomeone else. - Több sikert legközelebb! Mással.Ma sem tudom, hogy jól tettem-e, amikor a fiát megkíméltem attól, hogy megtudja,mi történt azon a délelıttön.Én szégyelltem magam.Tipikusan az a lány voltam, aki a szexen keresztül akartamegfogni a pasikat, miközben az agyammal, az intelligenciámmal is akartam hatnirájuk. Egy biztos, senkit semakartam megtartani a hasán vagy a makulátlanul kivasaltingein keresztül. Én ilyen vagyok. Van, aki kitőnıen fız.Más nık az anyáskodásban, a babusgatásban kiválóak.Volt olyan korszakom is, a válásom után, amikor taszítottak a férfiak.Megcsömörlöttem a számtalan csalódástól. De nem elsısorban a férfiakbancsalódtam, sokkalinkább a valóságban, amely fényévekre volt az elvárásaimtól. Talán többet és mástreméltem tılük, mint amitnyújtani akartak vagy tudtak. Egy tisztes házasságbanmegıszült késıbbi kollégám szerint sütött rólam a férfigyőlölet.- Györgyi! - mondta egy kávészünetben a Magyar Rádióegykori legendás Pagodájában, társalgójában egy kolléga.- Maga csak ránéz egy férfira, és máris kasztrálja!Biztos igaza volt.Az elég különös, hogy amikor egyáltalán nem érdekeltek a pasik, még alegelrugaszkodottabb pillanataimban is |vadul kerestem a szerelmet, az Igazit, a Nagy İ-t. Nemakartam elhinni, hogy a nekem teremtett férfi az elsı férjem volt, aki a semmiértképes volt kékre-zöldre verni.Vagy a második, aki megölette velem a gyerekeinket. Titkon azt reméltem, hogy azIgazit még nem találtam meg.És azt is, hogy eljön egyszer.Ma már tudom, hogy azokkal a férfiakkal éreztem igazán biztonságban magam azéletben, akikbe nem voltamelvakultan szerelmes.A szerelemben mindig, kivétel nélkül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az elsınaptól kezdve szorongtam, már az elsı randevún arra gondoltam, hogy meddig tartmajd ez a szerelem, és mikor lesz vége.Mondják végre meg nekem, meddig tart egy szerelem?Meddig várjak vajon még?Lassan elmúlik az éj. -<Egyoldalú szerelem, Hiszen csak én szeretem.Ma éjszaka jöttem rá, Nem tarthat ez már soká...
  • Hát mondják végre meg nekem, <hogy meddig tart egy szerelem?Ameddig az ember él, Vagy két gyertya csonkig ég.Hajdú Sándor-Vándor Kálmán:Meddig tart egy szerelem?Gyerekkorom bálványának, Szécsi Pálnak a slágerét sohanem feledem, a mai napig gyakran hallgatom, mint mindendalát. Soha nem szégyelltem, bár jól titkoltam, hogy szentimentális vagyok. Az ilyenés ehhez hasonló slágerekbenmegfogalmazott közhelyek hitelesnek hatnak olyanvalakitıl, aki azt amegmagyarázhatatlan "X faktort", azt amegfoghatatlan pluszt adja hozzá, amitıl az egész mővészetté emelkedik, ésmegfogalmaz valami esszenciálisatmindannyiunk életérıl. Nem tudom, hogyha nem Elvisénekelte volna a Lıve me tendert vagy Frank Sinatra a Mywayi, akkor ugyanilyen hallhatatlanok lettek volna-e ezeka slágerek...Ahogy halványodik a kezdeti eksztázis, a varázslat, lassantovatőnik az a kép, amit mi, nık az elején felépítünk magunknak a párunkról, és viceversa. Lepereg a máz a férfiról, akit addig ideálisnak hittünk, no meg rólunk az, amitık képzeltek rólunk, belénk. Marad a valóság. Hogy a fickó fiktív.Barátnımnek, Trixinek az összes kapcsolata véget ér atizennyolcadik hónap végén. Ez nem vicc: szinte naprapontosan másfél évig bírja a pasijaival. (Én házasságból- eddig - öt évre voltam hitelesítve, a mostani férjemnek, úgy néz ki, peche van. Ahetedik évet tapossuk együtt. Mégakármi lehet belıle.) Mindenesetre Trixi azt mondja, nekitizennyolc hónapig tart, ennyi idı alatt sikerül ledönteníemagában a szerelmérıl készített istenszobrot.Az én kapcsolataim sem tartottak sokáig. Tulajdonképpen három-négy hónap utánmár látnom kellett volna, hogyhosszú távon egyik sem fog mőködni. De annyira gyötörta szeretet iránti örökös szomjúság és az egyedül maradástól való rettegés, hogyelhessegettem a mőködésképtelenség rémképeit. Pedig minden egyes szerelmikapcsolatbantöltött nappal valójában nıttön-nıtt a magányom.Béla, a betegségElragadtatni könnyő magunkat- ez mindnyájunk adottsága -, de az márnem könnyő - és nem is vagyunk mindnyájanképesek rá -, hogy arra haragudjunk, akire kell; annyira, amennyire kell; akkor, amikorkell; azért, amiért kell; és úgy, ahogy kell.ArisztotelészHa elıre tudom a jövıt, biztosan nem mondom ki az igentBélának. Legalábbis tétováztam volna egy csöppet, mielıttaz anyakönyvvezetı elé állok vele. De az is lehet, hogy mint
  • profi önsorsrontó, szántszándékkal nem akartam észrevenni, hogy a jámbor külkeres,akibe szerelmes lettem, egypszichopátiásan féltékeny, lelkileg sérült ember. Lelki roncs.Márpedig két pszichiátriai eset egy családban egy kicsitsok. Mondhatni, eggyel több, mint amennyi a tőréshatárbamég belefér.A lagosi egyetem angol-történelem szakos hallgatójavoltam, pontosabban: majdnem. A tanév elejét ugyanis azoktatók sztrájkkal kezdték, s nem lehetett tudni, mikorkezdıdik a tanítás. így hát kapóra jött a nemzetközi vásárközpontban rendezett ısziMagyar Napok, mert a követségfelszolgálóként alkalmazott az eseményen Jutkával, egy velem nagyjából egykorúlánnyal. Jutka és én tehát hamarjábanmegtanultuk, hogyan kell sörös- és kólásüveget kinyitniaz ajtófélfán, merthogy az üvegnyitókat rendszeresen elhagytuk, naponta kábé tízet,így hát ez volt a legkézenfekvıbb megoldás. Pillanatok alatt megjegyeztük, hogy akuncsaftok sokaságából ki szereti gyengén, ki erısen a kávét, cukorral, cukor nélkül,tejjel vagy tejszínnel. Élveztük, « hogy kiszabadulhatunk kicsit a követségi negyedszigorából, hogy üdék és vonzók lehetünk. Volt is kinek, hiszenszép számmal érkeztek a vendégek, a helyi és a magyarüzleti elit, hogy nyélbe üssenek egy-egy üzletet vagy ratifikáljanak egy-egy államköziegyezményt. A vásár vége felémár olyan gazdag és jó családból származó helyi "erık", magánkereskedık ismegjelentek, akik kifejezetten miattunk zarándokoltak ki az eseményre. MondtamJutkának, hogy most megcsinálhatja a szerencséjét, és feleségül mehet egy ifjúnigériai mágnáshoz. Azt felelte, hogy hülye vagyok, mert ı csak szerelembıl tenneilyet.A sok csinos fiatal külkereskedı mellett, ki tudja, miért, egy ıszes halántékú magyarüzletemberen akadt meg aszemem. A korombéli lányok számára aggastyánnak tőnhetett a pasas, nekemmégis folyton azon járt az eszem, hogy a tapasztalatlan tacskókkal szemben milyenszeretetre méltó, kedves férj lehet otthon ez a korosabb férfi.Hangjából, mozdulataiból erı áradt, s ha csak a programrólérdeklıdött nálam, az máris olyan volt, mintha Shakespeare-szonetteket szavaltvolna. Az aznapi mősorról kérdezett, és én készséggel soroltam:- Délután öt órakor kezdıdik a magyar Hóvirág Mővészegyüttes néptáncbemutatójaaz E pavilonban, az épületelıtt pedig népmővészeti kirakodóvásárt tartanak a nigériai vendéglátóknak. Hatórától svédasztalos üzleti vacsoralesz a fıépületben.Bólintott, és megköszönte a tájékoztatást. A pavilon felévette az irányt.Sajnáltam, hogy nem találtam nála jobb fogadtatásra.Vagy legalábbis úgy tett, mintha egy átlagos hostess volnék. Dörzsölt férfi volt."Játszd el, hogy nincs rád hatássala csaj, és megdöglik érted!" Ez volt a módszere. Nagyoneredeti. Mondhatni: originális.Hogy mégiscsak rokonszenves lehettem neki, azt abbólgondoltam, hogy mindössze fél óra múlva visszatért a központi sátorhoz. Kólát kért.Miközben töltöttem, a szememsarkából figyeltem. Olvasni akartam a gondolataiban:
  • kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, a lelkében.Hosszú idı után végre újra szabadnak és vidámnakéreztem magam az ismeretlen férfi mellett. Kezdtem belezúgni. Egy életre az övélennék, gondoltam, ı pedig cserébe minden bizonnyal megadná mindazt azörömöt, amit «eddig nélkülözni voltam kénytelen.Pillantásunk elsıre véletlenül találkozott, de aztán egyre gyakrabban és mélyebbennéztünk egymás szemébe.A körülöttünk állók is vették az adást az össze-összevillanótekintetünkbıl. Mindkettınkben immár letagadhatatlanulfelébredt a szenvedély.- Észnél légy! - hívott félre Jutka. - Apád megöl, hamegtudja, hogy összejöttél egy öreg fószerral! Anyád fiatalabb nála!Öreg fószer!? A férfi ott elıttem, kólával a kezében, lehetett vagy 35-40 éves! Öregaz? Mondjuk rá. Én voltam 17.- Az a legizgatóbb, Jutka, ami tilos - osztottam megvele egy életbölcsességet, és megrántottam a vállam.Magamban persze igazat kellett adnom neki. Ha összejövök ezzel az ismeretlenmagyar üzletemberrel, a következmények beláthatatlanok lesznek. Ugyanakkorcsakis egymesszirıl jött embertıl várhattam a normális élet garanciáját. Ösztönösen éreztem,hogy tartós párkapcsolatba tudok csak menekülni az otthoni szigor és keménykontrollelıl. Azt hittem, egy házassággal esélyem nyílik a kiugrásra.Úgy gondoltam, ha valaki feleségül venne, minden problémám egy csapásramegoldódna. És én, hálától telve, életem végéig hőséges lennék megmentımhöz.- Maga is Budapestrıl érkezett a vásárra? - fordult felém a férfi.Megráztam a fejem.- A lagosi egyetemen tanulok - válaszoltam, és elkezdtem facsarni a citromokat alimonádéba.- Nagyon jól csinálja - mondta mosolyogva. - így facsarja a férfiszíveket is, igaz?Húsz év távlatából kicsit "necces" dumának tőnik, de akkor nagyon imponált. Nemfeleltem. Nagyon tetszett a pasi, de nem akartam csalódni. Az egyik vendégszólított.- Györgyike, egy kávét, legyen olyan drága!- Viszem, Sebık úr!Háziasszonyosan sürgölıdtem. A férfi csendesen mosolygott.- Szóval Györgyikének hívják. Megengedi, hogy bemutatkozzam? - nyújtotta a kezét.Ki kellett vinnem a megrendelt kávét, és mire visszamentem a pulthoz, eltőnt.- Holnap újra jön - mondta Jutka, és rosszallóan csóválta a fejét.így is történt. A sátor zsúfolásig tele volt, ezért ı a bejárati ajtó oldalának dılveköszönt és jelzett a tekintetével.Odamentem hozzá.- Látom, hogy most nincs ideje rám - mondta szelíden. - Mikor végez?- Elvileg hatkor.- És gyakorlatilag?Egy pillanatig haboztam. Most még vissza lehet fordulni az úton. Mit hazudjak? Vagyhazudni se kell: egyszerően nem érek rá. Bocs.Á, elvesztem.- Gyakorlatilag is igyekszem hatkor végezni.- Értem. Van kedve sétálni egy kicsit?
  • A francba!- Holnap elutazom - tette hozzá.Bentrıl csörömpölés hallatszott. Jutka levert egy csészét. Szerintem szándékosan.Jelezni akart, hogy ne! Az istenért! Ne legyél hülye!- A vásárcsarnok bejáratánál várom - mondta a férfi.- Hatkor.A pulthoz siettem, segítettem Jutkának eltakarítani acserepeket.- Randira hívott, igaz? - suttogta. Nem feleltem. - Áruldmár el, mi tetszik benne?Széttártam a kezem.- Fogalmam sincs. De úgyis csak beszélgetni akarunk.- Aha - húzta el hitetlenkedve a száját a barátnım. Nem vagy százas. Ha ezt apádékmegtudják!- De nem tudják meg - mondtam, és mélyen a szemébe néztem: - Ugye?Száját cipzárként húzva össze mutatta, hogy hallgat, mint a sír. Megöleltem.Az alkony ellenére változatlanul fülledt, párás, trópusi meleg ült a városon. Kiéhezettszúnyoghordák indultak el aváros szívében húzódó szigetrıl, sıt nappali bágyadtságukból ébredve a legyek iscsípni kezdtek.Az utcákra színes rongyokba bugyolált koldusok rajzottak, turistákra lesve. Bélaijedten kapkodta a fejét.- Hey, miszta! - rángatták meg a zakója ujját. - Miszta, bakshis, bakshis!Béla adott, mire egyre többen győltek köréje. Megszaporáztuk a lépteinket,kijutottunk a fıutcára.Az elsı néhány percben nem is gondoltam bele, hogyakár ránk is esteledhet, de aztán izgulni kezdtem, hogy valóban nem érek hazaidıre. Apámék úgy tudták, hogy nyolckor végzek a vásárban, és biztos voltambenne, hogy ha nemvagyok otthon legkésıbb fél kilenckor, orbitokapitális botránynak nézek elébe.De olyan indulatot éreztem irántuk, hogy dühösen leráztam magamról a bénítófeszélyezettségét. Elegem voltabból, hogy egy kicsit sem élhetek úgy, ahogyan szeretnék.Hosszan hallgattunk. Béla még a kezemet sem fogta meg.Kiértünk a tengerpartra. A sós szelek neki-nekifeszültek, a hullámok fehér tajtékkal ahátukon nyaldosták a homokfövenyt. Távolabb, a hullámok tetején bárkákhimbálóztak, a sötétség már buraként hajolt föléjük. Épp a vacsorájukatsüthették a halászok. Két fekete füstkígyó tekergett a hajók fedélzetérıl az ég felé.Megálltunk egy kioszknál, ahol isi-ewut (paprikás kecskefejlevest) és pálmabortmértek. Béla meghívott egy könynyő vacsorára, amelyet a bódé melletti asztalokegyikénélettünk meg.- Állítólag van itt Lagosban néhány jó dzsesszklub.Igaz? - kérdezte.- Lehet. Nem nagyon járok ilyen helyekre.- Egy 18 éves lány nem ismeri az éjszakai Lagost?- Még nem vagyok 18 éves.Gyorsan témát váltottam. Az egyetemrıl kezdtem mesélni, meg Nigériáról. Ezutóbbival kapcsolatban neki isvolt mondanivalója.
  • - Nigéria jó helyzetben van - jelentette ki. - Most, hogyaz olajárak az egekbe szöktek, igazi afrikai mintaállamlehet belıle.A hetvenes évek derekán valóban sokan hitték, hogyez a hatalmas ország lehet az afrikai Kánaán. Nem lett.A hatalomért folyó törzsi és katonai torzsalkodás a következı évtizedekben korrupt,bőnözéstıl és jogtalanságoktól csöpögı, egymást váltó katonai diktatúrák terepévésüllyesztette az országot. Pedig azon az elsı estén Nigériajövıje éppolyan szépnek látszott, mint a mi bimbózó kapcsolatunké. Kár, hogymindkettı csúnyán végezte.Béla a nyugalmával, a tapasztaltságával biztonságot adott.Azt a fajta biztonságot, amit éveken át hiába kerestem aszüleim mellett.- Lehetne, hogy... tegezıdjünk? - kérdeztem.- Persze, kicsim - és a kezét a vállamra téve átkarolt.Kész voltam. Egy sármos, udvarias, erıt sugárzó pasi!Belehalok, ha nem lehetek az övé!Már láttam is magam elıtt a klasszicista stílusú, fényárban úszó házasságkötı termet,az antik asztalt, amelynélaláírjuk az anyakönyvet, oldalt, a festmények alatt a karosgyertyatartókat, és a rengeteg vendég átszellemült arcát, akik mind bennünketünnepelnek.Oké, tudom, nem vagyok normális. A szokatlannálkicsit erısebb, hogy az elsı randevúnk második órájábanaz esküvın járt az eszem. Sıt, ha egészen ıszinte akarok «lenni, akkor a legszívesebben térdre estem volna Bélaelıtt, és rimánkodva, könnyek között kértem volna arra, hogy vigyen el innen, éshadd lehessek az övé. Egyedülvolnék ezzel az ırületemmel a földkerekségen?Persze olyan részletek nem zavartak, hogynıs, esetleg családapa lenne. Meg sem kérdeztem, ı megnem mondta.- Megérinthetem a... kezedet? - fordultam felé, immáron ismét a parti pálmák alatt.Lélekvesztett pillanat volt. Meg kellett volna várnom, hogy ı keresse a testikapcsolatot, hogy neki legyen fontos az érintés. De pattanásig feszült idegeim nemhagytakidıt a bölcs döntésekre, az okos nıi cselekvésre. Felkínáltam magam, és leírhatatlanizgalommal küszködve, lelkileg lecsupaszítottan, kiszolgáltatva vártam, hogy mikéntreagál.Rám meredt, nem talált szavakat, bizonyára még egyetlen nı sem tárulkozott kiennyire elıtte. Sütött rólam aheves vágy, hogy az ölébe vessem magam, hogy hozzá bújhassak, hogy karjaivédelmébe menekülhessek a világ elıl.Megérezhette, hogy épp hogy csak újszülött kapcsolatunk nekem sokkal fontosabb,mint neki.Az ilyesmit nem bírják a pasik. A férfiak szeretnekküzdeni a nekik tetszı nıkért, nekünk pedig asszisztálnikell ehhez, úgy tenni, mintha legalábis nem mi néztükvolna ki ıket magunknak. Béla inkább azt szerette, haegy nı kiszolgáltatott, és minden téren védelemre szorul.
  • Riasztotta volna, ha egy öntudatos, erıs és magabiztoslánnyal akad dolga. Itt kellett volna elıször gyanút fognom.Gyengéden megfogta a kezem. Égetett a szégyen, denagyon boldog voltam. Belehaltam volna, ha még megalázóbb helyzetbesodródom azáltal, hogy visszautasít.Lassan odahajoltam a szájához. Lám, ezt is én csinálom!Az elsı csók.Forró és puha volt az ajka. Úgy zihált és remegett, mintegy éretlen kamasz fiú. Milyen ostobaság, hogy a kapcsolataink többsége nemérhet véget az elsı csóknál. Vagy azelsı szeretkezés után. Rengeteg fájdalomtól megkímélnénkmagunkat és a másikat. És persze sok örömtıl és ırülettılfosztanánk meg egymást.Lekaptam magamról a cipımet, és boldogan elırefutottam a homokban. Néhafelugrottam a levegıbe, mintegy virgonc kölyök, és felszabadultan nevettem. Béla mosolyogva követett, némánnézte a viháncolásomat.- Boldog vagyok, boldog-boldog-boldog! - kiabáltama morajló tengernek, és a magasba hajítottam a cipımet.Béla rágyújtott, és egy fának dılve figyelt, kissé félrehajtott fejjel. Zavarba hozott,hogy így bámul. Hozzám lépett, szorosan átkarolt, és szelíden megcsókolt.Lehunytam a szemem, vadul öleltem, egészen belezsibbadva a szenvedélybe.Éreztem, hogy ı is egyre jobban lángol. S ahogy csókolt, pillanatról pillanatraerısebbé vált bennem a meggyızıdés, hogy megtaláltam azt a férfit, aki mindenporcikájábanmegfelel kislánykori szerelmi ideálomnak. Meg annak atemérdek szerelmes regénynek, amit olvastam.Kettesben maradtunk az elcsendesedı, kihalt partszakaszon.- Melyik hotelben laksz? - kérdeztem halkan. Megmondta. - Elkísérlek.Felhúztam a cipım, elindultunk. Az éjszaka tiszta volt, az égen csillagok ragyogtak.Felnéztem rájuk, el akartamveszni a közöttük sötétlı őrben. "Bárcsak megállíthatnámaz idıt!"Úgy hittem, mostantól minden megváltozik majd.Ezentúl okosan fogok élni, féken tartom a szüleim irántiindulataimat, és teljességgel leendı házasságomnak, családomnak és azanyaságnak szentelem életemet. Megfogadom, hogy mindig ragyogni fogok aboldogságtól, és örökre elfelejtem a régi szeszélyeimet. Ettıl a súlyos fogadalomtólaztán még ünnepélyesebbnek éreztem ezeket <.a perceket.- Szeretsz? - tettem fel a létezı legbanálisabb kérdést, amit egy nı egyáltalánfeltehet. Pláne az elsı randevún.- Turpe senex miles, turpe senilis amor! - felelte - Rútaz öreg katona, rút a vén szerelmes!Rám nézett, és így folytatta:- Ezt Ovidius mondta. Igaza volt.Ebben a pillanatban valóban nyúzottnak, győröttneklátszott. És inkább gondterheltnek, mint boldognak.- Feljössz? - kérdezte, amikor a szállodához értünk.- Felmenjek?Belém karolt, és a hallba vezetett. A negyediken lakott.
  • Amikor beléptünk az ajtón, szembefordultam vele. Azt vártam, hogy elragadtatotthévvel magához von, és csókolnikezd, mindenhol. Ehelyett kényelmesen levette a zakóját, kigombolta az ingét, éshátradılt az ágyon.- Gyere! - mutatott maga mellé. Odakuporodtam. Ésakkor simogatni kezdte a hajam. Hosszan, ráérısen, gyengéden. Semmi más nemtörtént azon az éjszakán. Csakfeküdtünk egymás mellett, és néha kis semmiségeket suttogtunk egymásnak.Jutkát azért fölhívtam konspirálni. Azt hazudta a szüleimnek, hogy náluk alszom, ésmásnap együtt megyünk dolgozni. A szüleim finoman szólva nem repestek azörömtıl. Mi az, hogy... El sem kéredzkedtem. Tizenhét évesen!Az ágyon, Béla mellett, csukott szemmel azon merengtem, hogy mi lehet a baj. Talánnem vagyok számáraelég izgató? Pedig nagyon vágytam volna a forró ölelkezésre. Ám amikor megakartam érinteni, így szólt:- Ne! Idıt kell adnunk egymásnak!Ahogy teltek az órák, a vágy vihara békés harmóniávászelídült. Hát így is lehet? Finoman, elegánsan, érzelmesen? Igen, ez is egyfajtaszerelmeskedés! Lelki kielégülést, megnyugvást adó együttlét.Csak egyetlen apró bibi volt: itt feküdt az oldalamonez az ısz halántékú, kék szemő, nálam húsz évvel idısebbférfi, és én egyre inkább úgy éreztem, hogy amint órákonát simogatja a hajamat és kényeztet, valójában egyáltalánnem a szeretım, hanem az... apukám!Mihelyt a szüleim elcsendesedtek, és anyu is végzett azzal, hogy a legszigorúbbdorgálásokat vágja a fejemhez, írni kezdtem Bélának. "Hiányozni fogsz, édesem..."körmöltem. Fogalmam sem volt róla, mikor láthatjuk újraegymást. Sokadszorra éreztem úgy, hogy a szerelem egymagamfajta nı számára nehéz béklyó: ha nincs a közelemben, mellettem a kedves,örök aggodalom az életem, hogy megvár-e, megmarad-e nekem.Béla mindezt sokkal könnyedebben kezelte. Jóval rövidebben és ritkábban írt, s bárérzelemtıl főtött sorokatrótt a diplomáciai futárszolgálattal elküldött leveleiben, azért nem halt bele ahiányomba. És míg én arra használtam fel a levelezést, hogy kiöntsem neki aszívemet, addigı sokszor nyőgnek érezhette az írást, mert túlnyomórésztérdektelen napi eseményeket osztott meg velem.Miközben hiánya egyre inkább gyötört, a nagykövetirezidencián a szilveszteri bulit készítették elı. Kívülrıl fújtam a szokásos koreográfiát. Aférfiak csoportokba verıdve, szivarozva vitatkoznak, a nık pedig a hangulatosanmegvilágított kertben ücsörögnek, kezükben egy pohárgyöngyözı pezsgıvel, és nagyokat sóhajtozva halálosanunalmas dolgokról fecserésznek. Két-három pár táncol...Aztán nem sokkal éjfél elıtt bizonyára mozgolódás támad, mindenki nyújtogatnikezdi a nyakát, mígnem a nagykövetaz ódon falióra alá lép, és magasba emeli a poharát. Az óraelüti az éjfélt, és lemezrıl megszólal a magyar himnusz. "Valahogy nem volt kedvem a jópofizáshoz. Annál isinkább, mert Béla megígérte, hogy pontban éjfélkor felhív.
  • Ölre mentem hát anyámékkal, akik ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsak azestélyre. - Öltözz, mert elkésünk! Miért mindig rád kell várni?- vetette oda anyu.- Nem megyek!- Mi az, hogy nem?- Nincs kedvem elmenni!- Kíváncsi vagyok, apád mit szól hozzá - sziszegte fenyegetıen.Hívta is aput, ahogy azt a rendes családokban szokták.- Mi ez a hülyeség? - förmedt rám az apám. - Normális vagy?- Nem akarok menni!Durr, egy hatalmas pofon. Eleredt az orrom vére.- Akkor se megyek - üvöltöttem, és berohantam a szobámba. Tehetetlenek voltak.Nem értették meg, és nem tudták megemészteni, hogy a maholnap 18 éveslányuknakönálló akarata van. Olyannyira, hogy a szilveszteri esetetkövetıen hat hónapig nem beszéltünk egymással. Anyuval csak-csak, de apuval félévig egy szót se váltottunk!Éjfél elıtt nem sokkal bementem apu dolgozószobájába, és leültem a telefon mellé.Roppantul föl voltam dúlva, de igyekeztem nyugalmat erıltetni magamra. Mégserohanhatom le a szerelmemet a családi sérelmeimmel!Éjfélkor néma maradt a telefon. Vártam néhány percet, aztán Lagosból tárcsáztama pesti tudakozót. Miután Bélaédesapjának a neve megegyezett az övével, és az én Bélámelmondta, hogy náluk lakik, a megadott öt lehetséges számközül a harmadik bejött.- Béla nincs itthon! - hallottam egy idıs nıi hangota vonal túlsó végén. Mint késıbb kiderült, a nagymamavolt.Az ablakot takaró fehér muszlinfüggönybe kapaszkodtam. Nyugalmat erıltettemmagamra. Ez biztos valami tévedés. Fatális félreértés. Jó, jó. Egy kis teatralitás sohanemállt tılem távol.« - Értem. El tudom érni valahol telefonon?- Nem hiszem. Ráckevén van Mariann-nal.Mintha villám sújtott volna: imbolyogva álltam föl apámíróasztalától, és lassan elindultam a szobám felé. Azt setudtam, hol vagyok. Összetörten dıltem az ágyamra, és hangosan zokogtam.Nyomorúságos, szánalmas alaknak éreztem magam, akit becsaptak, átvertek.Ráadásul épp az tetteezt velem, akit a világon a legjobban szerettem. Fel sem merült bennem, hogyerıszakos, nyomulós lehettem, amitıla pasik menekülnek.Úgy éreztem, viszonyom a férfiakhoz mindörökre megromlott.És akkor, életemben elıször, különös lelkiállapotbakerültem. El akartam menni ebbıl a világból. Mindaddigborzadtam a halál, az elmúlás gondolatától, de azon azéjszakán úgy éreztem, hogy kizárólag az öngyilkosság nyújthatja számomra az igazibékességet. Meg akartam halni.Boldog új évet!!!
  • Reggel arra ébredtem, hogy átaludtam a megsemmisülést.Arra még emlékeztem, hogy hosszan kerestem apám szívgyógyszerét, de hogymegtaláltam-e, arról másnap márfogalmam sem volt. Alighanem álomba ájultam a kimerültségtıl.De hiába ébredtem föl, az elkövetkezı órákban alvajáróként közlekedtem alakásban. Céltalanul lebegtem, ésnaphosszat a magyarázatot keresve kínoztam magam. Mitcsináltam rosszul?Nem volt könnyő elfelejtenem Bélát. Nem is sikerült.Mégis el kellett hitetnem magammal, hogy nem létezik többé számomra. Csakis ígyvolt esélyem újraépíteni az érzelmeimet, rendbe jönni lelkileg. Ezt az illúziót úgyigyekeztem elérni, hogy magamban erıszakkal befeketítettem ıt.Az ilyesmi persze csak ideig-óráig mőködik. Nálam kétnapig jelentett megoldást. Titkon persze azt reméltem, (tm)hogy felül az elsı lagosi gépre, taxival odarobog a lakásunkhoz, kettesével véve afokokat felrohan a lépcsın, «megáll elıttem, majd térdre borul, és bocsánatért esedezve csókolgatni kezdi akezem. Ugyanakkor azt hajtogattammagamban, hogy ezt egyáltalán nem érdemelném meg.Mert buta és önzı fruskaként elvártam volna attól az embertıl, hogy 6000kilométerre tılem ölbe tett kézzel üljönszilveszter éjszaka, csak mert pontban éjfélkor telefonálniakell Lagosba.Amúgy miért is ne várhattam volna el? Hisz megígérte.İ ígérte meg.A következı hónapokban szent élető asszonyként tartogattam magam Bélának.Hogy hátha... Mégis... Naná, hogy nem jelentkezett. Ez azonban nem tántorított el aszerelmünkbe vetett hitemtıl. Igyekeztem tudomást semvenni a szobortestő fekete fiúk udvarlásáról, kitértem azajánlkozásaik elıl. Szinte undorodva kerültem a pillantásukat, s egy szemvillanássaleltaszítottam ıket magamtól.Gubbasztottam a szobámban, és fantáziáltam. Arról, hogya szerelmem egyszer csak betoppan, és megszöktet ebbıla tunya és nyavalyás életbıl.Nyárra aztán "megjött az eszem". Tíz nap alatt négy kapcsolatot bonyolítottam le.Három közülük diplomataivadékvolt, a negyedikük a német nagykövetség nıs cukrásza.Nem tartom és soha nem is tartottam gyarlóságnak aszexuális szertelenségét, ha az ember már nem érez igazifelelısséget egy szerelemnek indult kapcsolatért.Életem utolsó, gondtalan vakációja hazaköltözéssel zárult.Tágas nigériai otthonunk után óbudai, 63 négyzetméterespanellakásunk hirtelen szőkös csatatér lett a családi háborúskodásra. A lehetılegtöbb idıt töltöttem hát távol, leginkább az egyetemen, a bölcsészkaron.Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy külföldön megalapozott nyelvtudásommalszanatórium volt számomra« az ELTE angol szakja. Ugyanezt a törirıl nem mondhatomel. Rengeteget szenvedtem az öt év alatt, hiszen a magyartörténelem alapvetı tényei, amelyek itthoni társaimnakevidenciának számítottak, rám az újdonság erejével hatottak. Az érettségin a Yorubakirályságok középkori történelmének fejlıdését kaptam tételként, és nem a mohácsi
  • vészt. Ugyanaz ismétlıdött meg egyetemi szinten, mintamikor az általánosban megaláztak azért, mert nem tudtam oroszul. Mit csináljak, hanégy évig Nyugat-Afrikatörténelmét tanultam, és abból is érettségiztem?! Iszonyúsokat kellett pótolnom. Könyvtárakba jártam, folyóiratokat bújtam, és életre szólóbarátságot kötöttem két csoporttársammal, Katival, aki szintén élt külföldön,Amerikában, ahol tudósító volt a papája, és Évával. Nagyon sokatsegítettek.Közben egy vietnami fiúval bonyolódtam rövid és feledhetı viszonyba.Csodálatosan szép, keskeny metszésőszemével magába bolondított, ám nehezen viseltem a közöttünk lévı kulturáliskülönbségeket. így aztán hamarelmúlt az egzotikum varázsa, és csak egy vigasztaló ölelésre voltam képes, amikoranyja haláláról értesülvén letaglózva sírt az ágyon.Xuan után zöldfülő évfolyamtársaim adták egymásnaka kilincset nálam. Nagyzoltak, hadováltak, és elhitték magukról, hogy eszméletlenülklassz pasik. Különösen az ágybéli teljesítményükkel kérkedtek főnek-fának, holottnagymőgonddal sikerült monodiétára szoktatniuk.A monodiéta egyfajta fogyókúrás módszer, amelyneklényege, hogy mindig ugyanazt eszed. Az ágyban is létezik monodiéta: monoton,unalmas és érdektelen szeretkezések. Amikor a partnered szinte csak azt nemmondja:"Gerincre, bébi!", aztán ugyanabban a pózban, mint mindig, és ugyanolyan önzımódon, mint mindig, rángatózni kezdrajtad, miközben te a szoba sarkait számolod.Szerettem volna azt hinni, hogy ahány férfi, annyiféleszex létezik. Ám az egyetemista fiúk hamar tudatosítottákbennem, hogy férfi és férfi között igen kevés a különbség.Évekkel késıbb tudtam meg, hogy az érett férfiak már tudnak valamit, amirıl ahuszonéves tacskóknak fogalmuksincs. De 1981 ıszén nem sok örömöm volt a tévénézısszeretkezésekben (míg a srácok rajtam lihegtek, én a tévétbámultam, hogy valami örömöm nekem is legyen, amígnekik örömük nem lesz). Miközben a partnereim perszemeg voltak róla gyızıdve, hogy mekkora királyok az ágyban. Kedvem lett volna aszeretkezések után megsimogatni az arcukat, és közölni velük: "Apukám, a kispályána helyed!" De nem tettem, mert jó kislány akartam lenni.(Hanyadszorra is?) Ezért inkább színészkedtem. Ahogyugyanis az "ikrem", Geszti Péter (egy napon születtünk, testvérekké fogadtukegymást) írta egy dalszövegében:"... a lényeg az, hogy kinek látszol és kinek játszol..." Üresés magányos voltam megint...Aztán váratlanul újra jelentkezett Béla. Telefononkeresett, nem voltam otthon. Azt hittem, rosszul hallok, amikor anyuék átadták azüzenetet. Dühös lettem, mertmár-már kezdtem volna megnyugodni, legalább látszatvigasztalódással, bár mégmindig gondoltam rá. Másnapvisszahívtam. Azt mondta, épp hazajött Irakból. Nem volna-e kedvem találkozni vele.Mert azóta is csak én jároka fejében. És... Szóval, hogy meg tudnék-e bocsátani.
  • Mert azóta is gyötri az önvád és a hiányom. Meg kínozotta távollét, cicukám. Miii? Naa, jó.Szánalmasan triviális volt az egész. És mégis... A barátnıim persze hülyének néztek, ésellenezték a dolgot.Ismerték a történetünket, és joggal csesztettek, amikormegtudták, hogy ismét találkozom vele. Akkor megegyenesen siratóasszonyokká változtak, amikor közöltemvelük, amit én is a Gesztenyés-kert sétányán tudtammeg: Béla már két váláson volt túl, a lánya, Ani csak párévvel fiatalabb, mint én.Hogy Bélának vissza kell térnie az életembe, abban én azótaa bizonyos szilveszter óta biztos voltam. Akkora fájdalmatokozott, gondoltam, hogy valahogy le kell rajta vernem egyszer. Milyen ostobavoltam! Akkor még nem tudtam, hogyaz a szilveszter babazsúr volt ahhoz képest, amit ez a kapcsolat tartogatott aszámomra. Mindenesetre álmodni semertem volna, hogy ilyen vadul kezd újra ostromolni. Virág, parfüm, gyertyafényesvacsorák és érzelmes vallomások.Eltőnıdtem rajta, megérdemlek-e egyáltalán ennyi jót. Régmegbocsátottam már neki, hogy azon a szilveszteren Mariann-nal volt a családinyaralóban, sıt néhányszor késıbbmagam is oda, Ráckevére szöktem vele az egyetemi elıadások helyett. És fikarcnyitse törıdtem azzal, hogy egykoronmás nıt tett boldoggá azon az ágyon, amelyen most engemjuttatott örömhöz. Nem kevéshez, és nem akármilyenhez.- Ha egyszer újra elhagysz... - kezdtem, de közbevágott:- Soha nem hagylak el.Szuperbeteg elme, igaz? A legforróbb szerelem kellısközepén, egy vén diófa törzséhez dılve, társát szorosanölelve azon morfondírozik, hogy mi lesz, ha elhagyja akedvese. Hogyan tudja majd megmenteni a kapcsolatukat, és hogyan tudjafeldolgozni a búcsút. Béla még szorosabbrafonta a karját a derekam köré.- Jobban szeretlek, nyuszifül, mint eddig bárkit - mondta megnyugtató hangon.Elhittem neki, mert el akartam hinni. Mosolygott, visszamosolyogtam rá, de nem szőnta feszültségem.- Egy célom van csak az életben: rólad gondoskodni!- suttogtam, és láttam, hogy ez a kijelentésem kedvére valóvolt. Sıt! A legszerelmesebb szavakkal se tudtam volnajobban meglágyítani a szívét, mint azzal, hogy egy életre arabszolganıjévé szegıdöm.Ha úgy vesszük, ı végül is korrekten járt el, hiszen akövetkezı években is csak azt várta el tılem, amit szerelmőnk hajnalán ígértem neki.Én voltam az, aki késıbbmásra is vágytam, mint hogy egy életen át ıt szolgáljam.- Eljönnél velem Irakba? - kérdezte egy havas decemberinapon."Irakba? Ugyan mi a fenét keresnék én Irakban?" Perszenem mondtam ki, hiszen egy szerelmes asszony legyenboldog a párjával, akárhova vesse is a sors, nem igaz? Irak
  • amúgy tele volt izgalmas felfedeznivalóval: múzeumok, ókori emlékek, keletimisztériumok. Márciusban indultam, egy hónapra. Az egyetemen csendes idıszakvolt, semminem történt, amit ne tudtam volna késıbb pótolni. Végsısoron pedig nem ártott kipróbálni, hogyan mőködik a kapcsolatunk, ha egy fedélalatt élünk. Néhány nap alatt kiderülhet, hogy valóban reális elképzelés-eházasságot terveznem, vagy goromba tévedés volt az egész.Kiderült. Mégpedig elég hamar. Béla már az elsı napokban teljesen magamrahagyott. Dolgoznia kellett, értettem én, de hogy egyetlen perce se legyen rám, ezazért különös volt. Mit csinálhattam egész nap? Európai nıként, gyalogosan, miutánnem vezetek, életveszélyes lett volnaegyedül kilépnem az utcára. Otthon ültem hát, és olvastam.Ha eluntam az olvasást, söpörtem, felmostam, törölgettem.Este hazajött, lehajolt, és felszedett egy szöszt a földrıl.- Takarítottál? - kérdezte mézesmázosan.A mosolya mögött rosszat éreztem. Biztos nehéz napjavolt, gondoltam, s ezért ingerült kissé. Valóban, a szeretkezés feloldotta afeszültségét. Reggel csókkal búcsúzott.Este, mikor megjött, ismét lehajolt, és megigazította aszınyegrojtokat.- Anyám olyan szépen tud takarítani - mondta csak úgy.Nyeltem egyet. Valami olyasmit válaszoltam, hogy ajövıben igyekezni fogok, de a hangom nem lehetett meggyızı. Nem aszerelmünkbe vetett hitem ingott meg, csupán az iránt támadt kétségem, hogy jófelesége leszek-e.Harmadnap már elıre rettegtem, hogy ezúttal vajonmiért kapok ki. Meglepetésemre nem kötött bele a rendbe. Viszont miutánkölcsönösen gyönyörőséget okoztunkegymásnak a konyhaasztalon, és zuhanyozni indultam, utánam szólt:- Tegnap mezítláb jöttél ki a fürdıszobából! Légy szíves, használd a papucsodat, merta vizes talpaddal összeszeded a szınyeg bolyhait, és behozod a lepedıre!Az efféle szabályokat már akkor megutáltam, amikoranyám nagy hévvel igyekezett rám erıszakolni családunknevetséges és értelmetlen törvényeit, mint például hogyapám hamutartója nem kerülhet el egy bizonyos tíz centiméterszer tíz centiméteresnégyzetbıl.De egy pillanatig sem küzdöttem az ellen, hogy egyremélyebbre merüljek az egyre kegyetlenebb, kínzó, számomra akkor még érthetetlenidiotizmus Béla által kavart, megállíthatatlan örvényébe. Abban a hiú reménybenringattam magam, hogy húsz év elınye miatt nem csupána tudása megalapozottabb, de tiszteletet is érdemel. Igyekeztem hát megfelelni azelvárásainak, már persze amenynyire tudtam. Mert voltak pillanatok és helyzetek,amikoraz ırület elvette az eszét, és hiába igyekeztem, nem tudtamaz elvárásai szerint viselkedni.Történt pedig, hogy egy kora délután két magyar kollégájával állított be, jókedvően,viccelıdve. Felhajtottak egyegy pohár whiskyt, rágyújtottak, és nekiláttakmegtárgyalni a cég ügyeit. Mit mondjak, nem volt egy izgalomgerjesztı téma, deegy ideig hısiesen elıadtam, hogy állatiraérdekel, miért kifizetıdıbb a győjtıszállítmányozás méga Közel-Keletre is, illetve hogy milyen hatással lehetnek
  • az utóbbi hónapokban szigorodott vámeljárások a cégáltal Irakba exportált termékek belföldi piacon való forgalmazására.Másfél óráig alakítottam a figyelmes hallgatóságot, majdfelálltam, és udvariasan közöltem: ne haragudjanak, de egykicsit ledılnék a másik szobában.így is tettem. Odaát öt perc alatt elszenderedtem.Úgy fél órája alhattam, amikor, még álmomban, iszonyatos erejő ütést éreztem azarcomon. Összerándultam: <.micsoda pocsék álom! De újabb súlyos pofon érkezett,és «arra riadtam, hogy nem álmodom. Béla az ágy szélénéltérdelt, és durván ütlegelt.- Büdös picsa! - ordította magából kikelve. - Hát hogyképzeled ezt, mi? Széttéplek, a fejedet a falon loccsantomszét!Olyannyira megbénított a jeges döbbenet, hogy mégvédekezni is elfelejtettem. Vadul cikáztak fejemben a gondolatok, kerestem azemlékeimben, hogy mikor és mit hibázhattam.Azzal, hogy nem védekeztem, még jobban fölszítottamBéla dühét. Úgy vehette, hogy a passzivitásommal beismerem a bőnösségemet.- De mi a baj? - zokogtam. - Mit csináltam?- Nem mehetsz be a szobádba, amikor vendégeink vannak, érted? - üvöltötte. -Nem lehetsz ennyire bunkó, mertmegfojtalak!A szeméhez nyúlt, dörzsölni kezdte a kézfejével. Egészen beleizzadt a verésbe, és ahomlokáról lecsorgó verejték csípte a szemét.- Mi itt házigazdák vagyunk - hörögte az idegességtılelcsukló hangon. - Hát hogy képzeled, hogy amíg itt vannak a vendégek, ledögleszaludni? Még egyszer ilyet nemerészelj!Nehézkesen felállt, a lába egészen elzsibbadt. Ingeujját végighúzta a homlokán, hogy letörölje a verejtéket.Feltápászkodtam, dideregtem a megrázkódtatástól. Megtapogattam az arcom, denem mertem kimenni a fürdıszobába, a tükörhöz. Féltem a látványtól.Idétlen, diagnosztikus jelzéső gondolat támadt a fejemben. Vajon ezek utánhajlandó lesz még feleségül venni?De könyörgöm: miért nem az jutott eszembe, hogy én hajlandó leszek-e valahaegyáltalán akár csak szóba is állnivele? Miért nem kotortam ki a repülıjegyemet és az útlevelemet, és téptem ki areptérre (hogy hogyan, nem tudom, bárhogyan), hogy fölszálljak az elsı, BagdadbólBudapestre vagy Európába bárhová tartó gépre? Mindegy, hogy hova, csak innenel. Örökre. Évekkel, évtizedekkel késıbb, tavaly nyáron kaptam csak lehetségesválaszokat és indokokat, hogy vajon miért nem tettem meg. Miért maradtam?A családon belüli erıszakot vizsgáló szakemberek egy csokornyi magyarázatábólmegértettem, hogy nem én voltama hibás, hanem Béla volt beteg, és a betegségébıl én nemgyógyíthattam ki. De mint a legtöbb ilyen helyzetben lévını, én is maradtam, mert Béla is megvádolt, hogy én vagyok az oka akonfliktusainknak, miattam van olyan sokproblémánk. Elhittem, hogy én vagyok a hibás. Maradtam, reménykedtem,szerettem volna segíteni. Majdcsak megváltozik, és akkor minden jobbra fordul. De avégsı ok a
  • félelem volt. Maradtam, mert megfenyegetett, hogy bárholmegtalál, és megöl. Ha maradok: meggyızhetem a szerelmemrıl és a hőségemrıl.Maradtam, mert össze voltamzavarodva, és maradtam, mert... szerettem.így tartott fogva Béla a szerelem és a megfélemlítés sajátos közegében, miközben énaz állandó félelem és feszültség közepette egyfajta erıs érzelmi kötıdést ismegéltem.Fogságban voltam. Ma már tudom és értem. De akkor afoglyok tudatához hasonló zavart, kimerült, döntésképtelen állapotba kerültem, nemvolt erım ahhoz, hogy változtassak a helyzetemen.Vonakodva adtam meg magam az ágyban. Béla nem értette, miért oldódom felolyan nehezen, amikor ı kitőnıszeretı. Tényleg az volt. Kitőnı szeretı. Technikailag.Lepedıakrobatikából: jeles. Tudta, hogy mi kell a nıknek, mi kell A NİNEK. İszinténszólva mindent, amit a szexrıl, az érzékiségrıl, az erotikáról "mindig tudni akartam, desoha nem mertem megkérdezni", Bélától tudom. Egy dolgot nem ismert, nem tudottvagy nem mert tudni. A lelket.Eufóriáit, bugyrait, örömeit, szomorúságait. Ahogy Sri Aurobindo írja: "Két módonkerülhetjük el, hogy a nık ne csap- <janak be minket: ha nem foglalkozunk velük,vagy ha alelküket jobban szeretjük, mint a testüket."Béla félt, rettegett az intimitástól, mert úgy érezte, az egyenlı a kiszolgáltatottsággal.Nem értette, miért nehézszerelmeskedésre bírnia egy kiadós verés után, és miértpotyognak záporban a könnyeim a "kielégülés" után. A végén, házasságunknak máregészen a vége felé, "sikerült"szocializálódnom férjem "tripjéhez": csak akkor tudtam, tudtunk szeretkezni, ha elıtteirdatlan módon összevesztünk, ordítoztunk, és idınként elcsattant egy-két pofon is.Félreértések elkerülése végett: vannak párok, akik ebbenörömüket lelik, kölcsönösen. És ezzel nincs is semmi baj, hisz konszenzuson alapszik a"szerzıdés". Én viszont tiltakoztam és szenvedtem. Piszkosul.A véraláfutások és a kék-zöld foltok egészen elcsúfították az arcomat. Mégszerencse, hogy amúgy sem jártam kinta bagdadi utcákon. Ám a fizikai fájdalmak eltörpültek asajgó képzelet mellett, miszerint Béla alighanem nélkülemfogja leélni élete hátralévı részét. Ez jobban letaglózott, mint maguk az ütések. Ja,hogy alig egy évvel késıbb feleségül mentem hozzá? Egy-null - oda.Miután kielégült, Béla ernyedten az oldalára dılt, éskicsit unottan, foghegyrıl megjegyezte, hogy kicsit többérzést is "belevihettem" volna a szeretkezésünkbe. Megintén voltam a hibás. A szex nála a jutalmazás és a büntetéseszköze volt. Ha jó kislány voltam, akkor a fenekem is kivolt nyalva. Figyelt rám, és csak akkor kezdtünk el játszani, ha nekem már jó volt.Többször. Ha rossz fát tettem a tőzre, akkor csak megkefélt. Ha volt kedvem, ha nem.Gombócotéreztem a torkomban. Igaza van, hajtogattam magamban, mindenben igaza van!Miért kell nekem állandóan megbántanom?! Miért keltek benne lelkiismeret-furdalást, hogymostanában elı-elıfordul, hogy nekem nem tud örömet
  • szerezni? Nem tud, vagy nem akar? Nehogy már túl jól érezzem magam! Nehogyelhiggyem, hogy nyeregben vagyok.Én vagyok nyeregben, és ettıl nehogy kisebbrendőségi érzést okozzak neki!Az elsı eset után néhány napra ismét megvert. Zenésmulatságot tartottak a magyar kolónián - már megint egymagyar kolónia -, és az egyik követségi alkalmazott felkért táncolni. Béla meg semvárta a szám végét: belémkarolt, és úgy tett, mintha a kertbe akarna kivinni egycsókra, mert tetszett neki, ahogy táncoltam. Ehhez képestaz egyik vécébe vonszolt. Egyetlen balegyenesétıl a földrekerültem, ı pedig velıt rázó üvöltéssel vont kérdıre.- Kikezdtél vele, csak a hülye nem vette észre! - tombolt. - Szemeztetek, aztánösszetapadtatok! Megöllek, vagyha nem én, a felesége vágja el a torkodat!Szélsıségesen reagált, mindig erıszakkal. A számárafrusztráló történésekkor rögtön elveszítette a türelmét, ésazonnal megtorolta a vélt sérelmet... Dühét arra használta, hogy uralkodjon általa. Adüh egyfajta kommunikációs eszközként szerepelt a repertoárjában: kirobbantbelıle. Élvezte, ahogy elhatalmasodik rajta. Tényleg úgy vetette rámmagát, mintha azon nyomban ki akarná oltani az életem, de végül "csak" abugyimat tépte le, és ott, a vécében megerıszakolt. Akkor persze a világért sehasználtam volnaezt a kifejezést, de azért már földerengett, hogy talán mégsincs minden rendben az én imádott jövendıbelimmel.Esetleg komoly lelki defektjei vannak, urambocsá! beteg isszegény. De mindjárt egy másik gondolat is gyökeret verta fejemben: ha beteg, akkor az oltalmamra szorul.Két nappal késıbb már tudatos áldozatkészséggel tőrtem, hogy megüt. Egy zártkörődiplomataklubba készültünkúszni, napozni. Kétrészes fürdıruhát húztam, aminek egyjelentıségteljes pofon és hosszú perceken át tartó ribancozáslett az eredménye.Rá kellett döbbennem, hogy a választottam paranoiásan féltékeny ember, akiráadásul mítoszt kreál az édesanyjából, többnyire az én rovásomra. "A férfi, ha afelesége hőtlenségére gyanakszik, mindenkit felhatalmaz, hogya feleségét csapodárnak gondolja" - írja Antonio Guevara.Magyarul: kurvát vettem feleségül. Miért nem szóltatok, miért nem figyelmeztettetek,ha gyanakodtatok, sejtettétek, láttátok, tudtátok?Mindenesetre amikor személyesen is találkoztam késıbbi anyósommal, maradjunkannyiban, hogy nem igazánleltem meg benne a mitikus hısnıt. Inkább volt mártír, áldozat - saját férje, Bélaédesapjának áldozata. Nem is tudom, hogy szántam-e, vagy inkább sajnáltam.Gyanúm szerint Béla agresszivitása onnan (is) eredhetett, hogy ezt láthatta azédesapjától is, aki azonban - legjobb tudomásomszerint - "csak" lelkileg bántalmazta a feleségét. Az biztos, hogy ameddig Bélacsaládjának tagja voltam, mindig azvolt, minden úgy és akkor történt, ahogy és amikor apósomakarta. Viszont teljességgel megértettem, miért nem vehette föl a versenyt egyetlennı sem a mamával. Béla szülei- minı sorsszerő hasonlatosság az én életemhez - szintén
  • éveken át tartó külszolgálatot teljesítettek, igaz, az ötveneshatvanas években.Akkoriban a magyar hatóságok mégnem engedélyezték, hogy diplomatáik magukkal vigyékgyerekeiket külszolgálatukra. így tartották ıket sakkban, hogy biztosan hazatérjenek.A Külügyminisztérium egycsendes gellérthegyi utcában mőködtetett ugyan egy bentlakásos intézetet azitthon maradt csemetéknek, de volt, aki inkább barátokra, jó ismerısökre, rokonokrahagytalegféltettebb kincseit. Béla és a nıvére szüleik kinttartózkodása idején anagymamánál nevelkedtek. A gyerekekélete, különösen az egykori kisfiúé, a szüleik utáni vágyódásból állt, és Béla meseszerőálomképeket fantáziált az ıgyönyörő és csodaszép anyukájáról. Hát persze, hogyhaaz istenített anya a Madonna, akkor az összes többi nıcsak szajha, Mária Magdolna lehet!Én magától értetıdıen vállaltam a riherongy szerepét.Mert úgy éreztem, ez jár nekem.De miért érezzük úgy gyakran mi, nık, hogy a kínzásjogosan jut nekünk osztályrészül? Ha egy nıt megerıszakolnak, általában még ıszégyelli magát. A férfitársadalompedig, tisztelet a kivételnek, csípıbıl elítéli: megérdemelte, biztosan úgy viselkedett,túl rövid volt a szoknyája, túlmély a dekoltázsa, vörösre rúzsozott a szája, kurvásan öltözött, és riszálta magátfényes nappal az utcán. Gyakorlatilag ı hívott föl keringıre.A kihívó fürdıruháért kapott pofon apám vehemenciáját juttatta eszembe.Gyermekként hozzászoktam a lelkizsaroláshoz és terrorizáláshoz, az ordítozáshoz. így Bélamellett már kapcsolatunk kezdeti szakaszában alkalmamnyílt a nosztalgiázásra. Amellett pedig megnyugodhattam, hogy jó kezekbenvagyok: Béla is biztosan nagyonszeret, ha üt.Bélát mindenki nagyon szerette, aki nem ismerte. A bagdadi repülıtéren, amikorturbékoló galambokként könnyesbúcsút vettünk egymástól, bemutatta egy kolléganıjét.İ is azzal a géppel utazott haza Pestre, amelyikkel én.Az ismeretlen hölgy Bagdadtól Budapestig Béláról áradozott. - Nagyon szerencsésvagy, hogy kikaptad. - Ez késıbbkülönbözı rendezvényeken, házibulikon megismétlıdött:Bélát minden nı csodálta, és rettenetesen irigy volt rám.- De klassz pasid van! - hallgattam büszkén bólogatva. Vigyázz rá!Ja, persze, csak van egy kis bibi: egy férfiból (nyilvánegy nıbıl is) apró részleteket lát a kívülálló. Csak azt adarabkáját, azt az arcát, amelyet egy vendégségben, egypartin, egy színházi banketten vagy épp egy baráti vacsorán mutat. És akkor Bélavalóban tüneményes, gondoskodó, figyelmes, sziporkázó társalgó, kiváló humorú,remekbeszélgetıpartner, egy gentleman volt. De aki vele élt történetesen egykor éppenén -, az tudja, milyen volt valójában odahaza, amikor magunkra zártuk az ajtót.Olyan ez, mint a nagy Michelangelo négy év alatt megfestett Genezise a Sixtus-kápolna mennyezetén, amelynek
  • kilenc jelenetébıl csupán a középsı közismert, az Ádámteremtése.A felületes ismeretség alapján istenített Ádámoknak és nem gyızöm hangsúlyozni:Éváknak is - legalább nyolc, ha nem száznyolc másik, nem igazán ismert, és messzenemoly népszerő titkos-titkolt oldaluk, "alkatrészük" van.Csupán egyetlen nı figyelmeztetett, hogy Béla veszélyes üzem: az elsı felesége, Anianyukája. Neki aztán voltideje kiismerni az exférjét. Közel egy évtizedet élt vele.Tavasszal Béla végleg hazaköltözött, és mindjárt kölcsönösen be is mutattuk egymásta szüleinknek. A reakciókatnem volt nehéz megjósolni. Béla anyja finoman szólva nemrajongott értem, a szıke, egyetemista bakfisért. A családifáma úgy szólt, hogy állítólag késıbb egészen megkedvelt.Az a tipikusan szervilis anya, aki a fia kedvéért jó képetvág hozzád, amíg a kapcsolatotok tart. Utána meg mindenvagy, csak úrilány nem. Rögtön elkezdıdik az "ugye énmegmondtam, édes fiam!". Ami a mi frontunkat illeti, anyám már nyolcéveskoromban kijelentette: "Ide aztánsenkit nem hozol, kislányom, senki elıtt nem fogok pongyolában mászkálni a sajátlakásomban!" A bajt csak tetézte, hogy akit mégis odavittem, potom két évtizeddelvolt idısebb nálam. Apu csóválta a fejét, de egy 19 éves lánytmégsem zárhatott a szobájába, akkor sem, ha szíve szerintazt tette volna.Egy gyereknek, optimális esetben, idıben le kell tudnia válni a szüleirıl, de egyszülınek is tudnia kell idıben, szeretettel, bölcsen elengednie agyerekét... ezzelesetleg jóváteheti a sok-sok hibát, amit ugyan a legjobb szándékkal, de mégiscsakelkövetett a csemetéjével szemben.A fiús és a lányos szülık ráadásul homlokegyenest másraszocializálják a gyereküket. "Fiam, vigyázz, csak a pénzedet akarja!" - figyelmeztet afiús szülı, amikor feltőnikegy nı a láthatáron. Még jobb: "A hülye is látja, hogy fel« akarja csináltatni magát." "Minden férfi csak azt akarja.Legyen tartásod!" "Ne azt nézd, mi van a nadrágjában, hanem hogy mi van azsebében!" - így a lányos szülı.Ami a pénzügyeket illeti: Béla átlagos egzisztenciávalrendelkezett. Vagyoni helyzete messze elmaradt tehátattól, amely egy kifejezetten erre utazó nı fantáziáját egyáltalán megmozgathattavolna. A viszonylag jó fizetésepéldául mindjárt a gyerektartás átutalásával és VW Pólójarészleteinek törlesztésével, illetve a kocsi fenntartásávala kétharmadára olvadt. Meg aztán én még voltam annyirabüszke, hogy elıadjam a "Nekem ne fizessen senki egy kávét se!" típusú emancipáltnıt. Ma már azért elfogadom, meg azt sem kérem ki magamnak, ha fölsegítik akabátomat, és elıreengednek az ajtónál. Mindettıl függetlenül sohanem vártam el egyetlen férfitól sem, hogy eltartson, de harmincéves korom körül márjólesett, ha egy udvarlóm - legalábbis az elsı randevún - meghívott.Hogy én mibıl éltem? Az egyetemi ösztöndíj melletttanítani kezdtem. Felnıtteknek, angolt. Egyetem elıtt reggel héttıl negyed tízig, éstanítás után negyed öttıl félnyolcig. Mindennap. A pénz ugyan jól jött, illetve meg
  • lettünk volna lıve a keresetem nélkül, de ennek ellenéreBéla nem túlzottan örült, hisz ezzel szerinte újabb esélynyílott a hőtlenkedésemre, de, mint említettem, egzisztenciális szempontok miattnemigen ágálhatott a dologellen. Mindössze annyit tehetett, hogy viszonylag tehetségesen elcsúfított ésöregített. Vele kellett ruhát vásárolnom - általában szürke angol kiskosztümök éslapossarkú trottırcipık kerültek a bevásárlókosárba -, kontaktlencse helyett SZTK-szemüveget kényszerített rám, és noha a vége felé már megengedte, kezdetbenszigorúan eltiltott a nadrágviseléstıl, mert abban csak "hivalkodóanmutogatnám a seggem". Igaz, a szoknyából meg a lábamlógott ki, de harmadik megoldás nemigen volt.Mindezt nehezen tőrtem, de szerelmes voltam. Ráadásulvolt egy idıszak, amikor hónapokon át megúsztam bántalmazás nélkül. Akkor éppilyen korszaka volt. Úgyhogy egy percig sem haboztam, amikor megkérte a kezem.Igyekeztem el- «hessegetni az intı jeleket. Például hogy ismeretségünk másfél éve alatt egyszer semszólítottam a keresztnevén, és ezötéves kapcsolatunk során mindvégig így maradt. İ volt a"Figyelj csak!". Ez csak késıbb esett le nekem. Vagy hogyegyszerően nem volt közös témánk: míg engem leginkább azangol irodalom foglalkoztatott, számára az volt a legérdekfeszítıbb téma, hogymiképpen tudna a cége Kuvaitba telepíteni egy leányvállalatot vagy trafót, vagymit tudom én, mit...Bár egyszer-egyszer elmentünk moziba vagy színházba, túlsokat nem beszélgettünk. De szerettük egymást. Asszem.Egy februári hétvégén - még az esküvınk elıtt - Béla kétlegjobb barátja érkezett hozzánk vacsorára. Az urak a feleségeikkel jöttek, akikkel,bár jóval idısebbek voltak nálam, sikerült nagyon kellemesen elcsevegnünk.Már túl voltunk a vacsorán, a nappaliban beszélgettünk, amikor a férjem kiment amellékhelyiségbe. Néhány percmúlva, amikor visszatért, épp az egyik pasas mesélte a szilvásváradi lovasbalesetét.Bélára pillantottam. Úgy tőnt, mintha valami ismeretlen szag után szimatolna.Orrcimpája kitágult, és megszállottan figyelt bennünket, mint akin éppazokban a pillanatokban hatalmasodik el az ırület. Látva, hogy rajtam kívülmindenki a mesélıre figyel, megkockáztattam egy érdeklıdı pillantást. De Bélaolyan idegesnektőnt, hogy megriadtam. Egészen sárgára vált az arca, kidülledı szemmel meredt egypontra. Követtem a tekintetét.Valahol a társát hallgató másik pasas deréktáján nem stimmelhetett valami, de nemtudtam rájönni, mi az oka Bélamegdöbbenésének.Nem kellett sokat várnom a válaszra. Amint becsukódott az ajtó a vendégek mögött,nekilódult az ökle.- Te kurva! - üvöltötte magából kikelve. - Hát már hugyozni se mehet ki nyugodtan azember? Láttam, amikorvisszajöttem, hogy kikezdtél vele! Láttam, hogy állt a farka!Újból lesújtott rám. Végigtaknyoltam két szobán.Annyira megdöbbentett a változás, ami végbement benne, hogy hallgattam. Csakfigyeltem némán. Már sírni semtudtam.
  • - Ne vinnyogj már! Ne szarj be! Elveszlek.Nehéz szívvel tudok csak beszélni arról, hogyan lettek semmivé az esküvımmelkapcsolatos, a lányszobák romlatlanmiliıjét idézı illúzióim. Már a ruhaválasztásnál gyülekezni kezdtek a komor fellegek.Béla csak egy sötét öltönytakart felvenni. Ezt viszont anyám kikérte magának:- Lehet, hogy magának ez a harmadik esküvıje, de csináltasson egy szmokingot,mert az én lányomnak ez az elsı!Aztán, bármily furcsa is, én rendeltem meg magamnak akék íriszekbıl álló menyasszonyi csokrot, mert Béla nemesegyszerőséggel közölte: "Györgyi! Ezt majd te elintézed."Az esküvı napján kifejezetten frusztrált a zőrzavarosizgalom. Felhevült rokonaim ide-oda rángattak, vagy amimég rosszabb volt, elérzékenyülten szorongatták a kezemet, tenyerükbe fogták azarcomat. Közben bánatosan csepergett az esı, és az egyik nagynéném tréfásanmegjegyezte, hogy általában a torkos lányok esküvıjén szokott esni. Valahogy nemvolt kedvem nevetni. A másik nagynéném mindjárt kontrázott:- Az semmi, de azt mondják, ahány csepp esı hullik azesküvıdön, annyi könnyet fogsz hullatni a házasságod alatt!Miután ilyen kitőnıen elbeszélgettek a fejem fölött, jött az erdélyi nagyapám.- Csak nem gyöngyök vannak idevarrva? - fogta megsopánkodva a hófehér menyasszonyi ruhám szélét. - Ajaj, minden gyöngy egy-egykönnycseppet jelent! Meg aztán:pénteken esküvıt tartani... Nem is hallottam még ilyet!S végül induláskor, félig már késésben, nagyanyámmegállította az esküvıi menetet.- Várjatok, nem bontottátok ki a dísztáviratokat! Ez szerencsétlenséget jelent! Azonnalki kell nyitni a borítékokat, és föl kell olvasni mindet!Megtorpantak. Körbepillantottam, és mikor láttam, hogysenki sem mond ellent, sikítani lett volna kedvem. Mindenrıl szólt az a nap, csak nemrólam, nem rólunk. Egy percmúlva a taxiban ültünk.Az anyakönyvvezetı elıtt teljesen elveszítettem a valóságérzetemet, és tényleg úgygondoltam, hogy Bélávalmegfogtam az Isten lábát. Amikor kimondtam az igent, hittem, hogy örökre szól.Mivel a szertartás alatt végig azájulás környékezett, alig emlékszem valamire a rokonok, az ismerısök, az egyetemicsoporttársaim arcából. Mámoros percek voltak ezek: szerelmesen csüggtem a férfitekintetén, akihez kötni készültem az életemet.- Szeretlek - suttogta Béla, és rám mosolygott.Te jó ég, ma már milyen elcsépeltnek és sziruposnakhangzik ez az egész! Hisz tudat alatt akkor is tisztábanvoltam vele, mit hoz a házasságunkba a "puttonyában".Ahogy azzal is, hogy valójában egy instant, azaz "használat elıtt felrázandó" nırevágyik. Olyan feleségre, aki alulfelül kiszolgálja, aki az adott szituációkban a férjeelképzelései szerint viselkedik, és egyáltalán, mindenben az urakedvére tesz. És ha épp zavaró tényezı a férfi életében, akkor illedelmesenmeghúzza magát, elvonul.Béla az instant nıt szerette bennem. Az instant nıt, akire vágyott, és aki soha nemvoltam.
  • Életemben nem voltam annyit egyedül, mint a házasságaimban. A külkeres férjemfolyton utazott, a színész férjemállandóan próbán volt, este játszott, a kettı elıtt, közöttvagy után rádió, film, tanítás, néha szinkron. Ma pedig egyborkereskedıvel élek, akivel ugyan nagyon jól mőködik afrigyünk, minthogy azonban a munkája Tokajhoz köti, hetente mindössze két napotlátjuk egymást. İ rettenetesenhiányzik, szemben Bélával, aki az esküvınk után egyetlenév alatt brutálisan lerombolta a róla kialakított idealizáltképet. Ugye, ugye, ha odafigyeltem volna azokra a jelekre, amelyeket nem lehetettnem észrevenni már elıtte!A Gellért téri házasságkötı terembıl még egy boldognaktőnı, sármos férfiba karolva léphettem ki, néhány hét alattazonban a férjem visszavedlett betegesen féltékeny akarnokká. Még tartott aházasság bővölete, de a tündérmesénekhíre-hamva sem volt. Amikor tehette, kocsival jött értemaz egyetemi elıadások után. Nehogy a csoporttársaimmalbeüljek valahova, ahol esetleg, urambocsá, még jól éreznémmagam. Ha pedig el kellett utaznia, a lakásunkba költöztette a nagymamáját, akiszemmel tartott.Röhejes volt az egész. Ha meg akarsz csalni valakit, nyugodtan megteheted egykapualjban vagy a Szabadságszobor talapzatán is. Béla meg azt hitte, hogyhabesúgótköltöztet a szomszéd szobába, azzal megakadályozza, hogyfelszarvazzam. Csak egy pasi lehet ilyen öntelt, nagyképőhülye!Az elsı hónapokban eszembe se jutott, hogy félrelépjek. Egyrészt szerelmes voltam,másrészt Béla nemcsak azágyban volt mesteri, de hervasztó tulajdonságain is igyekezett erıt venni.Természetesen ha meglátta, hogy egyhímnemő csoporttársammal vagy tanítványommal beszélgetek, már akkoriban isolyan lett a feje, mint ama ótestamentumi király torzója Krisztus után 1230-ból. Demégvisszafogta magát, még nem támadt rám Sír Kánként.Késıbb azonban egyre gyakoribbak lettek a szemöldökösszevonások, az indulatosfélszavak, a társaságban elsuttogott szidalmak.Észrevette például, hogy már nem tudok idıben érkezni. Ha késtem, akkor biztosanazért, mert "valahol kurtál".Ha pontos voltam, akkor azért, mert "lelkiismeret-furdalásod van, hisz megcsaltál, éskínosan ügyelsz arra, hogymegérkezz, nehogy gyanút fogjak. Nyuszifül! A hülyék Budán laknak." Ha pedig koránérkeztem, akkor azért, mert "ilyen bagatell módon akarod elterelni a figyelmet.Ha taxival érkeztem késın, akkor "leszoptad a sofırt, mi?".Ha gyalog jöttem, akkor végigmustrálta a ruhámat, hogynincs-e elszakadva, megtépve, meggyőrve. Eszelısen kutatta az árulkodó jeleket. Azarca sápadt volt, a szemelázban égett. Amikor semmit nem vélt találni, gúnyosanelhúzta a száját. Mintha azt gondolta volna: "Oké. Mostmegúsztad." De továbbra sem bízott bennem. Meglazította a gallérját a nyaka körül,fújtatott. Egyre erısebb lettbennem a gyanú, hogy kezeltetnie kellene magát.
  • Nyár végén vastag sötétítıfüggönyt szereltetett föl tizedik emeleti lakásunk ablakára.Azt mondta, hogy így nemlesz olyan elviselhetetlenül meleg a szobákban. Valójábanazonban nem a nap miatt kellett folyamatosan összehúzvatartanunk a függönyt. Néhány hét múlva kibukott belıle, hogy tulajdonképpen afüggönyre is a csélcsap jellememmiatt volt szükség. Erre akkor került sor, amikor egy alkalommal pongyola nélkül,egyszerő hálóingben mentemablakot nyitni. Magából kikelve üvöltött:- Tudom, hogy van egy fiúd Óbudán! Megbeszéltétek, hogy hánykor állsz azablakhoz, és akkor láthat téged hálóingben látcsövön!A Dunára nézı pesti kéglink között ott volt elıször isa Duna, másodszor a Margit-sziget, megint a Duna, és csakutána jött az óbudai lakótelep.Ha nem élek vele hónapok óta, biztosan az lett volnaa benyomásom, hogy elmebeteg. De ismertem már, hogynem véletlenül rángatózik, nem véletlenül kész idegcsomó. Épp az irracionalitásbanrejlett a drámája. Hogy ı tényleg elhitte: a Margit-sziget fölött, az Árpád hídon túlról,arról, hogy mással voltál".valahonnan a Filatori-gát környékérıl egy pasas látcsıvelfigyeli a mi angyalföldi panellakásunkat.Béla megszállottan ismételgette, hogy "szarrá csalom", és közben igen szánalmasanfestett.Nem sokkal késıbb a pofonok is visszatértek a kapcsolatunkba.Szép lassan kezdett kihőlni az alig néhány hónapos házasságunk. Ezt persze nemakartam észrevenni. AmikorBéla ledorongolt, hogy nem tettem csipetkét a zöldborsólevesbe, holott az anyukájaúgy szokta, magam röstelkedtem, én kértem elnézést. Akkor is, amikor valamiértbüntetésbıl megvonta tılem a szexet. Nem érdemeltem meg.Arról is igyekeztem nem tudomást venni, hogy a kapcsolatunk elejét olymeghatározó gyöngédség teljességgel kiveszett belıle. A rendszeres forgatókönyvígy festett: botrány, szidás, veszekedés, fojtogatás, ágy. A szexet mindigvalamiféle agresszió elızte meg.Ám bármennyire szerelmes voltam, egy idı után azértfelvetıdött bennem, hogy ennek a férfinak én alighanemsoha nem fogok tudni megfelelni. Hiszen ı azt szerettevolna, ha este magunkra zárjuk az ajtót, behúzzuk a függönyöket, és kuplerájtjátszunk, ahol én vagyok a perverzdomina, majd másnap reggel kiskosztümbe bújok, szemüveget tolok az orromra, éseltipegek tanítani. Ám nemcsakhogy nem tudtam eleget tenni az elképzeléseinek, de egyrenyilvánvalóbb lett a számomra, hogy egy ideje halálosanirritálom.Mint említettem: az elsı felesége is hasonlókról számoltbe vele kapcsolatban. Míg Magdi egy kicsapongó, belevalóhús-vér nı volt, Béla másodjára egy sótlan, szürke, csendes kolléganıjét vettefeleségül. De a nık jellemétıl függetlenül ı mindig eljutott a mélypontra. Hogy azanyjátkereste-e bennünk, vagy saját magával voltak problémái, és ezeket vetítette ki ránk,ezt sosem fogom megtudni.
  • A végeredmény szempontjából nem is nagyon lényeges.Ami azonban igen: egy idı után, csakúgy, mint az elıdeimben, bennem is felmerülta menekülés gondolata.De még hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogyvalóban megérjen bennem az elhatározás. Egyelıre ijedtenfigyeltem, ahogy Béla munka után hazaállít, és elsı útja abárszekrényhez vezet. Még a hitvesi csók elıtt fel kelletthajtania egy pohár whiskyt, másként képtelen volt létezni. Aztán megölelt, ésmindjárt körülnézett. Hogy rendvan-e. Hogy fıztem-e. Mert az anyukája mindig renddelvárta odahaza, már amikor itthon voltak. És meleg étellel.És ı milyen tiszta volt. És megértı.Aztán hopp, lecsúszott még egy pohár whisky. Mertúgy könnyebb volt elviselni, hogy én milyen más vagyok, mint az anyja.Bár felötlött bennem a menekülés gondolata, Bélát továbbra sem hibáztattam.Mindenért magamat tettem felelıssé;a régi reflexek, ugyebár.A férjem kifacsart, lelki romlásba vitt, zsarnokoskodottfelettem, mégis szerettem. Természetesen hibát hibára halmoztam, ügyetlenkedtem,hiszen "nyakamon a késsel" nemis lehetett másképp. Szakadatlanul azon igyekeztem, hogymegfeleljek neki, ı pedig árgus szemekkel figyelte, hogymibe köthet bele.Egy este lecsót fıztem. Nem áltattam magam azzal, hogyegyáltalán csak megközelítenem is sikerülhet a mama fıztjét, de apait-anyaitbeleadtam a vacsora elkészítésébe, nehogy vértolulás keletkezzen az uramagyában, és egyóvatlan mozdulattal tényleg belém mártsa a nagykést. Mintegy korbácson tartott rabszolganı sürögtem-forogtam akonyhában, míg Béla a nagyszobában terpeszkedett a televízió elıtt. Vitray hangjáthallottam, meccset közvetített.- Kész a lecsó! - szóltam be a nagyszobába.- Hozd be! - kiáltott vissza a férjem.Engedelmeskedtem. Tálcára raktam a tányért, és óvatosan, a lábam elé nézveátlavíroztam a konyhából.- Elég meleg? - kérdezte. Felpillantottam, hogy megnyugtassam. Abban aminutumban elbotlottam. Kihullotta kezembıl a tálca, a tányér lezuhant a hófehér padlószınyegre. A lecsó jókoraparadicsomos foltot hagyott.Rémülten néztem rá. Ádáz győlölet villant a szemében.Egy pillanatig mintha habozott volna, aztán kieresztette ahangját, hogy beleremegtek a falak:- Te hülye picsa! Te hülye, elbaszott picsa! Mi a fasztcsináltál a fehér szınyeggel?!Lehajoltam, kétségbeesett mozdulatokkal igyekeztemvisszaterelgetni a tányérra a szétfolyt forró lecsót. Béla odaugrott hozzám, és olyanerıvel ütötte meg a tarkómat, hogyelırezuhantam, arccal egyenest a lecsóba. Felkönyököltem, sivítottam afájdalomtól. Béla nem könyörült. Rám vetettemagát, és dühöngı ırültként csapkodta a fejem a tányérba. Aztán benyúlt hátulróla combom közé, és egyetlen
  • mozdulattal letépte a bugyimat.- Szétcincállak, te büdös kurva! - üvöltötte, és féktelen, valószínőtlen erıvel hatoltbelém egyre mélyebbre, nekem pedig a rémülettıl és a megaláztatástól forognikezdett a gyomrom. Elıredıltem, és megrázkódtam. Sugárbanhánytam, fehér habos váladék fröccsent a karomra. Ez méginkább felizgathatta, mert remegve-hörögve (el)élvezte azegészet. Majd kifújta magát, felegyenesedett, és szuszogvamegigazította az öltözékét.- Most megkaptad, te állat! - vetette oda rekedten.- A meccset azért befejezném. Máshol. Mire visszajövök, ne legyen folt a szınyegen,mert kinyírlak!Nem mertem fölemelni a fejem. Ocsmánynak és durvának éreztem azt az embert,aki a legfontosabb volt számomra az életben. Földerengett elıttem annak azelegánsés kedves férfinak az arca, akit évekkel korábban azon alagosi kiállításon ismertem meg. Mosolyával, érintésévelakkor szívem legtitkosabb rejtekébe hatolt. İszinteség ésnagyvonalúság lengte körül, rokonszenves ragaszkodásabékét, megnyugvást és harmóniát hozott az életembe.Igen, annak az egykori férfinak semmi köze nem voltehhez a beteg lelkő szerencsétlenhez, aki röhögve ejtettfájdalmas sebeket a lelkemen, a testemen, és akinek minden porcikájából áradt azirántam érzett győlölet.Kivette a kulcscsomómat a kabátzsebembıl, kilépett afolyosóra, kívülrıl bezárta az ajtót, és elment.Sírni kezdtem. Féltem.Egy éjszakán át hagyott bezárva.- Milyen különös! - jegyezte meg a pszichiáter.- Micsoda?- Hogy eljött hozzám. Úgy értem, hogy maga jött elhozzám.Negyven körüli, jámbor arcú hölgy volt a pszichiáter, göndör fürtjei ıszbe hajlottak. ASváb-hegyen rendelt, elıre egyeztetett idıpont alapján fogadott. Szokatlanulcsillogószeme mintha megállás nélkül arra biztatott volna, hogybeszéljek magamról, amennyit jólesik.- Miért ne jöttem volna? - kérdeztem csodálkozva. Hisz gondjaim vannakmagammal.- Magával? Biztos ebben?- Miért, ön nem így látja? A férjem kérésére jöttem. Szerinte beteg vagyok.- Györgyi, amit elmondott nekem, annak alapján aztkell mondanom, hogy maga nem beteg.-Nem?- A kapcsolatuk az. Párterápiára lenne szükségük.- A férjemnek is el kellene jönnie önhöz?- A párterápiát ketten csináljuk, egy pszichológus férfikollégámmal.- Nem, köszönöm. Kizárt, hogy rá tudjam venni a férjemet ilyesmire.A nı félrebillentette a fejét.- Akkor is, ha a házasságuk jövıje múlhat ezen?
  • Megígértem, hogy legalábbis megpróbálom rávenni Bélát a közös gyógyulásra.Azzal elköszöntem.Borítékolni lehetett a férjem reakcióját. Kikérte magának, hogy egyáltalán eszembejutott "ez a marhaság". Egyrészt ı nem idegbeteg, meg hogy jövök ahhoz, hogykiadoma magánéletünket egy vadidegennek. Mindezt olyan vehemenciával adta elı,hogy a végén már kifejezetten kínosanéreztem magam, amiért egyáltalán felvetettem a dolgot.Megint sírva fakadtam, de ezen már meg se lepıdött. Néhány hete szintemindennap bıgtem. Az idegeim kezdtékfelmondani a szolgálatot.- Jó, hát ha megnyugtat, elmegyek veled - legyintettmásnap. - De csak azért, hogy neked segítsek - mondta nagykegyesen.A két szakembernél szertartásosan elhelyezkedett azegyik fotelben, és flegma képpel várta, mi fog történni.Az együttmőködésre való készség legcsekélyebb jelét semutatta.- Kevés az idım - jelentette ki mindjárt az elején, mire a pszichológus fészkelıdnikezdett. Láttam, hogy a száján van egy kemény válasz, de aztán csak ennyitmondott:- Igyekszünk rövidek lenni.Béla - nyilván zavarában - önelégülten vigyorgott. Dehamar lehervadt a mosoly az arcáról.- Úgy gondolom, hogy Györgyi nem beteg - kezdte apszichiáter. - Meglátásom szerint a házasságuk beteg. ígyaztán a problémákat közösen kell megoldaniuk, és ehhezpárkapcsolati terápiára van szükségük.A férjemnek kiszaladt a vér az arcából. Felpattant, mintakit bolha csípett meg, és fagyos hangon közölte, hogy ıerre nem ér rá. Majd feszült tekintettel azt kérdezte tılem:- Györgyi, jössz velem, vagy maradsz még?- Maradok - feleltem halkan. Sírás fojtogatottBéla kiviharzott a szobából. Mint késıbb kiderült, a magatartásomat árulásnak vette.- Györgyi, azt hiszem, nagy a baj - szólalt meg a pszichológus. - A férjének minden ígyjó, ahogy van.- Az lehetetlen! - zokogtam.- Higgye el, a férjének szüksége van a konfliktusokra.Éltetı eleme a vita, a harc. Az önnel való hadakozás izgalmat generál számára. Ámegyszer ön is eljut majd a robbanásponthoz. És akkor elveszítheti az önkontrollját!Vigyázzon!Most biztosan jön majd az elfojtott indulatokkal, a gyerekkori sérelmekkel,gondoltam. De nem jött. Csak annyitkérdezett:- A váláson nem gondolkodtak még?Tudtam, hogy igaza van. Bármennyire szerettem is aférjemet, feloldhatatlan dühök és indulatok, bántalmazásés terror húzódtak házassági válságunk hátterében.Rendesen fel volt adva a lecke! Nekem, aki akkoriban mégannyira konfliktuskerülı voltam, hogy a hidegen kihozottlevest se küldtem vissza soha az étteremben, most a férjem
  • szemébe kellett volna néznem, és kimondanom: vége!Egyelıre képtelen voltam rá, de tudat alatt már elkezdtem készülni arra, hogyhavalami csoda nem történik, hamarosan véget vetek ennek a rémálomnak. Anyósompersze megneszelte, hogy döntı elhatározás küszöbére jutottam, és mintha csaktrécselni akarna, félrevont egy családi ebéden.- Ugye minden rendben van köztetek, Györgyikém? kérdezte, mire a szememmegtelt könnyekkel. Úgy tett, mintha nem venné észre. - Györgyike, ha bármi bajodvan, hozzám fordulj, jó? A férfiaknak nem szabad panaszkodni!Nem is értettem, mirıl beszél. Vagy csak nem akartammegérteni. Abban az idıszakban már nem voltam kaphatóa nıi meghunyászkodásra.A férjemmel közösen tervezett görögországi nyaralástutolsó esélyként kezeltem. Szüleim épp Athénban teljesítettek külszolgálatot, és úgygondoltam, a náluk töltöttnapok lehetıséget adnak arra, hogy Béla és én kipihenjükmagunkat, és rendezzük végre rumlis és sebzett házasságunkat.Úgy terveztük, hogy én elıbb elutazom, mert neki voltegy tárgyalása Kuvaitban. Onnan repült volna utánam.Nyári délután volt, kellemetlen fülledtség telepedetta városra. A közeli lacikonyhából olajszag áradt be az ablakunkon, én pedig apusztító hıség elıl a vastag függönymögé menekülve pakoltam az utazótáskámat. Húsz percemmaradt az apósom érkeztéig, ı vitt ki a repülıtérre.Béla egy darabig némán figyelt, aztán egyszer csak ígyszólt:- Nem vettél melltartót.Szorongva néztem végig magamon: könnyő nyári cipı, egyszerő fehér szoknya,narancssárga top, nyakamban egyszolid bizsulánc. És igen: melltartó nincs. Akkor még nemis kellett. Bár már jóval teltebb vagyok, ma sem hordokmindig melltartót. Akkor pedig a méreteim sem indokolták, nem beszélve aharmincfokos kánikuláról.Tettem egy hiábavaló kísérletet.- Gondoltam, nem szükséges fölvennem ilyen melegben.- Hajt a véred, mi? - vágott vissza türelmetlenül. - Nembírsz magaddal. Miért nem mész mindjárt pucéron az állófarkú görögök közé?Akkor, a házasságunk alatt elıször kirobbant belılemaz elkeseredés.- Az istenért, hagyd abba! - fordultam felé heves kitöréssel. - Hát nem látod?Elpusztulok melletted!Megütközve nézett rám. Aztán hirtelen rákvörös lett.Ökölbe szorította a kezét, felállt. Fenyegetıen felém indult.Megpördültem, és berohantam a fürdıszobába. Hallottam, hogy meggyorsítja alépteit. Kulcsra zártam az ajtót. Dörömbölni kezdett.- Azonnal nyisd ki! - ordított toporzékolva. - Nyisdki, vagy rád töröm ezt a kurva ajtót!Félelmemben úgy sikítottam, mint az óljából vágásraelırángatott disznó. Éreztem, hogy ha most beengedem, simán összetöri a fejemet akád szélén.Szakadatlanul verte az ajtót.
  • - Imádkozz, bazmeg, imádkozz, mert ha bejutok, kitaposom a beledet!A lakótelepi pozdorjaajtó egyre nehezebben bírta a ránehezedı nyomást, recsegve-ropogva nyögött Béla ütéseialatt. Percek kérdése volt, hogy a férjem betörje. Már láttam is magam szétlapítottfejő hullaként.Ekkor hirtelen abbamaradt a dörömbölés. Vihar elıtticsend ülte meg a levegıt. Még jobban reszkettem, mint azelıtt. Béla borotvájáratévedt a szemem. A tükör alatti üvegpolcon feküdt, alig használtan. Benyomtam adugót a lefolyóba, és megengedtem a csapot. Amikor megtelt a kád, megfogtam aborotvát. Csak egy vágás a csuklón, majdnéhány percig a víz alá dugom a kezem, a másikkal fölnyúlok a hajszárítóért,bekapcsolom, bedobom a vízbe, és vége.Behunytam a szemem, és a csuklómhoz illesztettem a pengét. Eltökélt voltam: hamost újra dörömbölni kezd, felvágom az ereimet!Egy pisszenés se hallatszott odakintrıl. Füleltem, desemmi.Talán elment. Vártam. Arra gondoltam, hogy biztosana víz csobogásától nem hallottam az ajtócsapódást. Pattanásig feszült idegekkelfigyeltem, aztán elfordítottam akulcsot a zárban, és résnyire nyitottam az ajtót. Kikukucskáltam. Üresnek tőnt a lakás.Lassan, remegı lábakkalkörbeosontam a két szobán. Féltem, hogy Béla valahol ottólálkodik körülöttem, talán valamelyik ajtó mögött álllesben, és csak arra vár, hogy lecsaphasson rám. Ha mostelıugrik a rejtekébıl, gondoltam, még jó, ha megérem averést, és nem kapok egy szívrohamot ijedtemben.Már mindent átnéztem, és engedett kissé a rettegés, amikor hirtelen megszólalt akapucsengı. Meghőlt a véraz ereimben.- Igen? - szóltam a telefonba rekedten. Száraz volt aszájpadlásom. Megkönnyebbülésemre apósom válaszolt.Beengedtem. Látta rajtam, hogy padlón vagyok. Nem kérdezett semmit, csak hogybiztosan utazni szeretnék-e.Bólintottam.Ferihegy felé tartva úgy éreztem, hogy menekülök.Menekülök az elmebeteg férjem és a tönkrement házasságom elıl. A repülıgépenelaludtam, de álmomban ismenekültem. Béla derékig kilógott a lakásunk ablakán, és torkaszakadtábólordította, hogy meg fog ölni. Lulu, a csoporttársam segített menekülni, az ı szakadtkisRenault 5-ösébe dobáltuk be a táskáimat. Indított, de megfogtam a karját.- Vissza kell mennem hozzá - rebegtem -, szeretem!- Meg vagy ırülve? - nézett rám Lulu. - Ez egy állat!Pucolás!Rátaposott a gázpedálra. Kihajoltam az ablakon, láttam, hogy a férjem eltőnik alakásban.- Utánunk fog jönni! - sikoltottam.Lulu nagyobb sebességre kapcsolt, lehajtottunk a pesti rakpartra. Végigtépett ahidak alatt, majd bekanyarodotta Bakáts térnél. Lelassított, én pedig begyömöszöltem azsebembıl kilógó fehérnemőket az egyik táskába.
  • - Ugye otthagyod végre? - kérdezte Lulu.- Nem tudom - feleltem. - Szeretem.- De lehet, hogy megöl.- Az se lesz rosszabb, mint ha el kellene válnom tıle.Valahogy egy forgalmas pályaudvarra keveredtünk, Lulu felrakott egy vonatra.- Próbáld meg elfelejteni! - integetett utánam. Amikoreltőnt a szemem elıl, visszahuppantam az ülésre. Hirtelen megdermedtem. Szembenvelem ott ült Béla, gonosz vigyorral az ábrázatán. "Most végem!" - suhant át azagyamon.Arra ébredtem, hogy a stewardess kedvesen megkér azövem bekapcsolására.Máskor már közvetlenül ébredés után sem szoktamemlékezni az álmaimra. Ez az álmom azonban húsz év után "is elevenen él bennem.Mindig akkor voltam a legtörékenyebb, ha szerettem.Ugyan, mit érdekelt volna, ha egy olyan pasi kívánja a véremet a fürdıszoba ajtajándörömbölve, aki egy fikarcnyitsem mozgatja meg a lelkemet?Bélát azonban halálosan szerettem. Akkor is, amikorütött, akkor is, amikor ölni készült, és akkor is, amikornapokig vártam rá Athénban - hiába.Az elıre megbeszélt idıpontban kiment elé apu a repülıtérre, de a férjemnek híre-hamva sem volt. Nem hívott, nem jelentkezett, nem tudtunk róla semmit. Apu egyfél napig ácsorgott az utaskijárónál, hátha felbukkan valamelyik gép belsejébıl aveje. Miután éjfél felé az utolsógép is nélküle landolt, beült a kocsijába, és hazavezetett.Amikor aztán hazaért, nem türtıztette tovább magát. Mindennek lehordta Bélát.Természetesen nem vártam, hogypont az én szüleim ölelnek majd át és vigasztalnak, mondván, minden házasságbanakadnak problémák, de mindenrendbe jön majd, meglásd. Az azonban mégiscsak elkeserítı volt, hogy egy egészórán keresztül azt üvöltötték:- Mi már akkor megmondtuk, amikor bemutattad, hogyne menj ahhoz a büdös trógerhez!Újabb három nap telt el úgy, hogy nem adott életjeletmagáról.- Felhívom - léptem elkeseredetten a telefonhoz, ámapu fölemelte az ujját:- De nem innen!Huszonkét éves voltam, és apám letiltott a telefonjukról! Mit tehettem? Lementem azutcai fülkéhez, és onnantárcsáztam Béla számát. Nem vette föl. A szüleinél értemutol. Kérdıre vontam. Azt hittem, erre leharapja majd afejem, de meglepetésemre visszafogott maradt. Hővösenés kioktatóan beszélt. Hogy mégis hogyan képzelem ezt azegészet: bezárkózom a fürdıszobába a férjem elıl? Hát« normális vagyok én? Hát lehet ilyet csinálni? Hát már észre se veszem, hogyanforgácsolom szét a házasságunkat?Például egyre több magántanítványt vállalok. Csak hogy
  • ne kelljen vele lennem, igaz? Meg aztán az elsı házasságából született lányával valószövetkezésemet is látja ám!Tudja ı, nagyon is tudja, hogy ez a nagy barátkozás is ıellene irányul!És darálta, és darálta, és darálta. Hallgattam, kattogvanyelte a készülék a drachmákat. Végül megjegyeztem, hogyha nem is miattam, legalább a szüleim miatt telefonálniakellett volna Athénba, udvariasságból, hogy nem jön. Eztelengedte a füle mellett. Szerencsére elfogyott az apróm, mert amilyen hülyevagyok, akár egy óráig is hallgattamvolna még a nagy semmit. Sajnos változatlanul szerelmesvoltam belé.Felcaplattam apámékhoz, bevonultam a szobámba, és a párnába fúrtam a fejem.Úgy zokogtam, mint egymegbántott kamasz. Amikor kisírtam magam, az ablakhozálltam, és csak bámultam bénultan. A szomszéd szobában anyám boncolgattahosszasan és szakértelemmelaz eleve halálra ítélt házasságomat Bélával, apám pedigkontrázott.Ami a férjem vádjait illeti: valóban egyre több tanítványtvállaltam, mert kellett a pénz. Fıleg felnıttekkel foglalkoztam, de a férjem a gyereknebulókra is féltékeny volt.Ami pedig a lányát illeti: csupán pár év volt közöttünkAnival, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Ez természetesen irritálta a férjemet,ezért aztán kénytelen voltama minimálisra redukálni az ifjú és szimpatikus fiatalhölggyel való találkozásaim számát. Ani nemrég, húszévvel a történtek után, küldött nekem egy e-mailt az Egyesült Államokból. Megírta,hogy olvasta az elızı, depreszszióról szóló könyvemet, és végig úgy érezte, mintharólaszólnának a soraim. Megköszöntem, hogy jelentkezett, denem akartam elmélyedni a betegségében. Féltem, hogy atörténetét boncolgatva túl hamar a volt férjemre bukkannék. (tm)A Bélával folytatott telefonbeszélgetés után nem azt éreztem, hogy aházasságomnak van vége, hanem - nem elıször - hogy az életemnek. A friss tengerilevegıt pállottcsatornaszagnak érzékeltem, a hangulatos athéni sikátorok áporodotthalálfolyosóknak tőntek. Naponta hatszorhánytam, mintha így akarnám kiadni magamból a szart, ami émelygett bennem.Végsı elkeseredésemben felhívtam a pszichológust.- Nagy baj van - öklendeztem a telefonba. - Nagyonnagy baj. Valami elemészt belülrıl. Szétrothaszt, megöl.Tud segíteni? - sírtam az éterbe.Elıkészíttetett egy ágyat a pszichiátrián. Nagyapámmalmegbeszéltem, hogy még az érkezésem napján bevisz akórházba. így történt. Az öreg kint várt a repülıtéren, és szomorúan simogatta megaz arcom.- Úgy szeretném, ha boldognak láthatnálak - sóhajtotta, kemény vonású arcánfájdalommal.Lassan araszoltunk a város felé. Lázam volt, ömlött rólam a veríték, a ruhám szorosana testemhez tapadt. Megálltunk a lakásunknál, hogy tiszta ruhát, pizsamát,
  • egyebeket vegyek magamhoz. A férjem persze tudta, mikor érkezem, végtére iseredetileg neki ugyanarra a járatra volthelye. Az elıszobában várt.- Ó, Pali bácsi! - kerekedett el a szeme, amikor meglátta a nagyapámat. - Mizújs,mizújs?Nagyapám tekintete elsötétült, de igyekezett úriembermaradni. Csak állt csöndesen az ajtónál, kezében a sapkáját győrögette.- Ott fog ácsorogni egész nap, Pali bácsi? - kérdezteBéla édesen.- Egy perc alatt végzek - nyögtem halkan.- Hogyhogy? Készülsz valahova?- Kórházba megyek.- Kórházba? Na, álljon meg a menet! Ezt kivel beszélted meg?A nagyapámhoz fordult.- Oké, Pali bácsi, majd én elintézem.- Nem hinném, hogy... - dılt elıre szegény nagyapám, de Béla rámenısen eléje állt.- Semmi gond, Pali bácsi, bízza csak ide.Nagyapám kérdın nézett rám. Bólintottam, mire megölelt, és elköszönt.- Vigyázz magadra, Györgyikém!Miután becsukódott mögötte az ajtó, Béla szorosan mögém állt, és átölelte aderekam.- Most komolyan, mire jó ez, Györgyi?Megcsapott arcszeszének az illata. Mágnesként vonzotta lényébıl sugárzó sóvár kívánás. Magához húzott, elvesztem. Szeretkeztünk. Vad,zabolátlan aktus volt, amely csakmég inkább megerısített abbéli elhatározásomban, hogykezeltetnem kell magam.Beteg vagyok.- Hát tényleg bemész? - kérdezte- Szükségem van segítségre - mondtam. - Nemsokáratalán újra ura lehetek önmagamnak, és akkor indulatoknélkül tisztázhatunk mindent.- Mi mindent?- A házasságunkat.- Nem értem, mit kell azon tisztázni? Hisz az elıbb iskiderült, nincs semmi baj.Behúztam az utazótáskám cipzárját.- Te tényleg nem érted. Én el akarok válni.Elfehéredett. Megfogtam a táskát.- Beviszel, vagy hívjak egy taxit?Tíz perc múlva ott állt a taxi a ház elıtt. Béla ki se jöttaz elıszobába, hogy elbúcsúzzon. Most rajta volt a sor.vettem a farmerembıl a lakáskulcsot, és a fogasra akasztottam. Fél óra múlva máregy hideg kórterem hófehérvaságyán feküdtem.Három hétig tartott a kezelés. A mosogatószer szagú tejesbögrék és a csoszogvaközlekedı, megfáradt takarítónıkprózai nyomort kölcsönöztek a málló falaknak. Volt, hogy
  • egy ırültek huhogásától hangos éjszakán, két órán keresztül én szorítottambátorítólag egy haldokló bácsi kezét, mert az osztályos nıvérnek épp akkor ugrottbe Albertirsáról a vılegénye, és egy kósza numerára magukra zártáka nıvérszobát. Abban az állapotomban azonban semmisem tudott letörni: lelkileg annyira padlón voltam, hogymár az se rendített meg, amikor egy kiöregedett táncosnıegy förtelmes metszéssel a csuklóján tért vissza a vécérıl, majd a szemünk láttáratömte tele vattával a vágást, hogyazzal itassa fel a vért, mert közben rájött, hogy mégsemakar meghalni.Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam Bélalátogatását. Az elsı napokban persze érveket hoztam fel, hogy miért nem tudbejönni hozzám. Egy hét után azonban már nem maradtak érvek. Még anyámék ishajlandóakvoltak egy vizitre, bár már akkor is tartották magukat ahhoza fixa ideájukhoz, hogy ha csıd az életem, azt csakis magamnak köszönhetem.Annyiban igazuk volt, hogy ha hozzá is mentem Bélához, talán nem kellett volnamegvárnom, hogy ilyen közel jussak Kharón ladikjához.Letelt a három hét. Úgy, ahogy rendbe tettek. Kész voltam felejteni. A szüleimvisszatértek Athénba, én pedigbeköltöztem a lakásukba. Este megcsörrent a telefon. A férjem volt az. Azt mondta,szeretne velem beszélni. Akkormég volt bennem tartás: letettem a telefont. A másodikházasságomban ilyesmire már nem voltam képes. Újra hívott. Közölte, hogy hetekóta csak sörrel és Seduxennel tudaludni. Ha most azonnal ír egy levelet, és bedobja a postaládámba, ugye,elolvasom?Megírta, bedobta. Elolvastam. Tíz oldalt írt, apró betőkkel. Arról, hogy imád, és hogyén voltam a legcsodálatosabb nı az életében. Szóval csupa olyasmit olvashattam,amin minden nı sírva fakad. Velem sem volt ez másként.Bıgtem, mint az állat: egy pillanat alatt romba dılt egyegész orvosi team háromhetes munkája. Illetve azért mégse: amikor felhívott, hogyelolvastam-e, és hogy akkor találkozunk-e, képes voltam nemet mondani. Akkor ımostazonnal átjön, jelentette ki. Mire közöltem, hogy átjöhet, de biztos, hogy nem fogombeengedni.így is történt. Átjött, csöngetett, dörömbölt... Aztánhazament, és megint fölhívott telefonon. Szabályosan sírógörcsöt kapott. Könyörgött,hogy menjek vissza hozzá.Egymáshoz tartozunk, nekünk együtt kell maradnunk.Majd megszakadt a szívem, de csak annyit feleltem:- Ne haragudj, képtelen vagyok rá.Mondom, 22 évesen több eszem volt, mint késıbb bármikor.Életemben utoljára akkor láttam Bélát, amikor felmentemhozzá az egyetemi jegyzeteimért. İsz volt, kezdıdött a szemeszter, és a jegyzeteimmeg a könyveim a közös lakásunkban maradtak. Fölhívtam, idıpontot kértem tıle.Akkormár egy hónapja nem beszéltünk.
  • Becsöngettem, ajtót nyitott. Túlbuzgón betessékelt. Kedvességgel viszonoztam asürgölıdését, de közben eltökélten igyekeztem tartani magam a tervemhez, hogymindössze addig maradok, amíg összeszedem a könyveimet.Reméltem, beéri ennyivel, és nem tesz egy utolsó kísérletet kapcsolatunkmegmentésére.Ám Béla váratlanul megragadta a kezem, és halálsápadtan ismét könyörögnikezdett. Az esztelenségig hajtogatta, hogy szeret, és hogy nélkülem el fog pusztulni.Sírva dugta a fejét az arcomhoz. Az ırület csimborasszója:a férfi, aki házasságunk öt éve alatt többször péppé vert, (tm)most az arcomat csókolgatva arról vall, hogy amióta el- <hagytam, kizárólag úgytud elaludni, ha az altatójára meg- «iszik egy fél üveg whiskyt. A sör már nem elég.Mire feleszméltem, már fölöttem volt. Igen, én is kívántam. És még azt sem állítom,hogy csupán amolyanegészségügyi kőrre használtam. Még ott, a végén is többetjelentett számomra a férjem, mint addig bármelyik másikférfi a világon.Ölelkezve aludtunk el. Reggel én ébredtem elıbb. Óvatosan lefejtettem magamróla karját, és fölkeltem. Amikorvisszatértem a fürdıszobából, láttam, hogy nyitva a szeme.- Hát, szia - nyújtottam a kezem sután. Megfogta, megszorította. Nem engedett.Talán azt várta, hogy visszabújok mellé, hogy átölelem, és a nyakába csókolok, aztsuttogva, hogy "ugyan, szerelmem, hisz tudod, hogy nekünkegymás mellett a helyünk". De láthatta az eltökéltséget aszememben, mert elengedett.Soha többé nem találkoztunk. A válóperen az ügyvédje képviselte, ı állítólagkülföldön volt. Két tanúja is volt, a nıvére és a sógora. Nekem egy se. Nem volt rászükségem.Hamar végeztünk, mert nem voltak anyagi vitáink. Otthagytam a lakást. Neki annyi maradt belılem, nekem pedig belıle egy álom.Éjszakánként azóta is gyakran ott ülök a vonaton, veleszemben, és remegek a félelemtıl. Pedig ha ma találkoznánk egy kupéban, ıalighanem köszönés nélkül odébbállna. S hogy én mit mondanék neki?"Nagyon szerettelek."Herceg és a hollywoodi álomA nık vigaszt nyújtanak, amirenélkülük soha nem lenne szükségünk.Don HaroldAz élet iskolájában - a Bélával töltött évekkel - valószínőleg kiérdemeltem a diplomát,az egyetemen azonban voltmég egy évem az államvizsgáig. Házasságom jármából szabadulva belevetettemmagam a munkába. Egyre többet tanultam, s talán még annál is többet tanítottam.Ami pediga férfiakat illeti, fogalmazzunk úgy: hosszú szünetet tartottam. Lulu és a többibarátnım persze azt várta, hogy aBélától elszenvedettekért most majd bosszút állok a moslék férfiakon. De nagyonfiatal, csak 22 éves voltam. Még
  • mindig nem sikerült kiölni belılem a romantikát, és röviddel a válás után megint azthittem, hogy a férfiak többsége csodálatos teremtmény. Errıl ma már minimum vitátnyitnék, de... Van azért még egy-két jó pasi a placcon.Szóval a válásom után kifejezetten kerültem a férfiakat.Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy igenis létezik az afajta tiszta szerelem, amirıl gyerekkoromban álmodoztam.Ehhez a képzetemhez a nagy csalódáson keresztül átmentemberekre jellemzı szeszélyes konoksággal ragaszkodtam.De, bármily bizarrnak tőnik is, tudat alatt egyszerően megtiltottam magamnak, hogynyissak a nekem tetszı férfiakfelé. Képes voltam dermesztı közönnyel fogadni példáulaz egyik egyetemi oktatóm közeledését, amelynek perszemeg is lett az eredménye az indexemben. Egy másik fiút adiáktanácsból gyilkos iróniával őztem el magamtól, aminekpersze hamar híre kelt: "Gyerekek, az Albert Györgyi egyrohadt beképzelt csaj!"Számomra is különös volt a férfiaktól való tartózkodá- som. A válásom után azonbantényleg egy futó mosolyrais alig tudtam rávenni magam, ha egy férfi kedvesen elkezdte csapni a szelet.- Valami baj van, tanárnı? - szólított meg egy alkalommal egy szıke herceg az órámelıtt. Az ország elsı számú, idegen nyelveket oktató intézményében tanítottam, aRigóutcában. İ érkezett a legkorábban a középfokú nyelvvizsgára felkészítı csoportból,és észrevehette, hogy még a "szokásosnál is pokrócabb vagyok.- Nem, nem... Semmi gond. Minden rendben - vetettem oda, és visszatemetkeztem ajegyzeteimbe. A Hercegnem tágított.- Tanárnı, látom, hogy bántja valami! Most is úgy válaszolt, mintha a fogát húznák!Elnevettem magam: tudtam, hogy fogorvosként dolgozika klinikán.- Na látja, így már mindjárt más! Magának sokkal többetkellene nevetnie! És nemcsak azért, mert jól áll, hanemmert ráadásul szépek a fogai.A látszatát is igyekeztem elkerülni annak, hogy megérint aHerceg közelsége. Tudatosan próbáltam leplezni a vonzalmamat, még magam elıttis. Amikor az órák elıtt benyitottam a tanterembe, mindig hevesebben dobogott aszívem, hogy ott találom-e már a padban ücsörögve. Míg tanítottam, szememsarkából észrevétlenül követtem minden mozdulatát. S miközben kifelé hővösnek éstartózkodónak mutattam magam, örültem, hogy titkon rajonghatok érte. Eszemágában sem volt viszonyt kezdeményezni vele, hiszen mármegtanultam: addig igazán izgalmas a vonzalom, amíg remélsz és küzdesz. Ahogymegkapod a másikat, ahogy biztonságban érezheted magad, mindjárt elmúlik avarázs.Az egyik estébe nyúló óra után hátramaradt, hogy válthasson velem pár szót.Néhány másodpercig némán figyelte, ahogy idétlenül teszek-veszek az asztalomon."Szólíts mármeg!" - rimánkodtam magamban. Aztán megvontam a vállam, és elindultam az ajtófelé. Akkor megszólalt.- Tanárnı, kérem!Megtorpantam, feléje fordultam. Furán hangzott, hogy
  • magáz. Pedig legalább tíz évvel idısebb volt nálam.- Tessék!- Tanárnı, kérem, nagyon szeretek ebbe a csoportba járni, de... úgy érzem, jobban ishaladhatnék az angollal, hamagánórákat vennék.- Körülnézek majd, hogy melyik kolléga tudna önnelkülön is foglalkozni - mondtam tanárnısen.A Herceg szelíd eltökéltséggel tett felém egy lépést. Egyenesen a szemembe nézett.- Arra gondoltam, hogy esetleg a tanárnı tudna rámegy kis idıt szakítani...Megijedtem. Éreztem, hogy lanyhul az ellenállásom.Gyorsan le akartam zárni a beszélgetést.- Nézze, erre most nem tudok válaszolni. Térjünk rávissza a következı óra után.Meg se rezzent. Erre várt, Rám bízta a döntést. Mondhattam volna azt is, hogybocsánat, de egyszerően nem férbele az idımbe. Nem ezt mondtam. És ı alighanem tudta, hogy nem ezt fogommondani.Két nap múlva, tanítás után, egy sörözıbe invitált.- Ugye nem veszi tolakodásnak, hogy meghívtam? - kérdezte.Megráztam a fejem.- Dehogy. Akkor hát, mire is számít tılem tulajdonképpen?- Mondjuk, hogy nagyon jól megtanít angolul.- Ehhez önre is szükség lesz!- Of course!- Hogy áll az idıvel?- Rugalmas beosztásban dolgozom. Igyekszem alkalmazkodni magához.- Helyes. És odabent, a Rigó utcában egy szót se a mikis magánakciónkról! Nem hinném, hogy örülnének azigazgatóságon a fizetıs ügyfelek elcsábításának.- Hallgatok, mint a sír. De ha volna kedves bıvebbenkifejteni, mit is ért pontosan elcsábítás alatt...Elvörösödtem, összenevettünk. Egy derős és fesztelenórát töltöttünk együtt. Este kilenckor hazavitt a kocsiján.Amikor a ház elé értünk, kiszálltam. Meg akartam köszönni neki a kellemes estét, deaztán inkább újra felvettem atanár nénis szerepet, és csak annyit mondtam:- A leckét aztán megírni!A Herceg edzett fiú volt, magas, jóvágású és mosolygós, mindenkivel barátságos ésközvetlen. A fiatal medikák egytıl egyig ilyen férfiról álmodtak, és összeszorult atorkuk, ha a Herceg a keresztnevükön szólította ıket, vagy csak megvillantottafeléjük meleg, barna szemét. Volt benne valamimegközelíthetetlen, talán ezért is izgatott annyira a barátsága. És ezért lett kesernyésa hangulatom, mindahányszoregy újabb lány került az igézete alá a csoportból.Érthetetlen látvány volt, ahogy huszonéves nık holdkóros ábrázattal csüggtek aszavain. De a legérthetetlenebbaz volt, hogy magam is közéjük tartoztam.A következı hónapban több magánórát is adtam a Hercegnek. Néha nálam istalálkoztunk, de többnyire a klinikán, az ügyeleti szobában vettük át a szórendet, azigeidıket, a függı beszédet vagy épp a mőveltetı szerkezetet. Ez
  • a harminc nap elegendı volt ahhoz, hogy ismét felbuzogjon bennem azelfolythatatlan szerelemvágy. Egy idı utánkét puszival búcsúztunk, mígnem az egyik magánóránkután ez átcsapott szenvedélyes csókolózásba. Késıbb ottis aludtam nála, amikor éjszakai ügyeletes volt. A mai napig nem felejtem atakarítónı arcát, amikor reggel fél hatkorránk nyitotta az ajtót. Elfelejtettük belülrıl bent hagynia kulcsot a zárban.- Rózsika! Nem látja, hogy rendelek? Kérem, máskorkopogtasson! Köszönöm! Jó reggelt kívánok! - így ı. Percekig rázott minket anevetés, folytak a könnyeink.Teltek a napok, és én hiába igyekeztem fapofával bemen- ni a tanterembe, nemtudtam többé parancsolni az érzelmeimnek. A tanítványaim pedig ártatlanul is acinkosainklettek, hiszen ekkor már nyilvánvaló volt, hogy bizalmaskapcsolat van közöttünk - ezt a tegezésbıl is észrevehették. Megkértem, hogymenjen át egy másik csoportba, mertén így már nem tudom tovább tanítani.Vigyorgott.- Györgyikém, van egy rossz és egy jó hírem.- Kezdd a rosszal.- Elvesztettem egy isteni angoltanárnıt.- És a jó?- Kaptam egy csodálatos szerelmet.Kibuggyantak a könnyeim. Most mit csináljak? Egy szentimentális barom vagyok.Még nem feküdtünk le, amikor bevallotta, hogy nıs. Abba- in konkrétó - nem mentem bele, hogy ha felesége van, akkor mit keres velem egysörözıben este kilenckor. Kérdésnélkül is elárulta, hogy nem mőködik a házassága. Vagynem úgy mőködik, ahogy elképzelte. A felesége, Erzsi isorvos volt, egyetemi szerelembıl lett a frigyük. Túl korán, ahogy a Hercegfogalmazott. Eleinte próbálkoztak a családalapítással, de csak nem akart összejönnia gyerek. Aztánletettek róla.Igyekeztem elhessegetni a viharfelhıket. Pedig tudtam, hogy eleve halálra vanítélve a kapcsolatunk. Kijelentette, hogy nem hagyja el a feleségét. Nem szereti márannyira, mint régen, de nem... Ezt nem értettem, de nem akartamkérdezısködéssel elrontani a varázst, veszélyeztetni a szerelmünket. Olyan szép fiúvolt, hogy nekem még így, nısférfiként is kellett.Legközelebb ismét nálam angoloztunk. Hozott egy szálvörös rózsát, és megcsókolt. Aztán levetkıztünk, és beültünk a fürdıkádba. A kádszélére tettünk egy-egy pohárpezsgıt, illatos gyertyát gyújtottunk, a mellkasának dıltem, és behunyt szemmelélveztük a felszálló illatpárát.Aztán arra kértem, hogy álljon fel. Látni akartam, tetıtıltalpig, meztelenül. Tökéletes volt a teste, izmos és arányos, mintha egy görög istenkelt volna életre a fürdıszobában.Végighúztam a mutatóujjamat a combján, mire megrázkódott.- Nagyon kívánlak - suttogta, és visszabújt mellém avízbe. Kuporodva hagytam, hadd fürdessen meg. Végül «
  • a térdével lassan szétnyitotta a combom...Édes gondtalanság! Egy férfiból csak azt kapni, ami jó, amiélvezet, és meghagyni a savanyúságot, a rosszat másnak!Ki ne vágyna erre?A Herceg az élet új oldalával ismertetett meg. İ voltpéldául az egyetlen, aki rá tudott venni a kirándulásra.Ez a szıke pasi összenyalábolt, és hétvégenként felvitta hegyekbe. Végeláthatatlan túrákat jártunk végig a vizslájával, hóban-sárban,kánikulában, szendviccsel a hátizsákban. És mindez olyan természetesnek tőnt.Végigszeretkeztük a szombat éjszakát, aztán vasárnap reggel frissenfacsart narancslevet ittunk és meleg croissant-t ettünk akávé mellé, majd túrabakancsot húztunk, és elindultunka Pilisbe. Délben egy hegyvidéki étteremben ebédeltünk, este pedig ázottan-átfázva estünk be a lakásba, forró fürdıt vettünk, kinyitottunk egy üveg vörösbort, ésledıltünk az ágyra, hogy megnézzünk a tévében valami bugyutahollywoodi marhaságot.Nem éltünk együtt. De a hétvégéket általában együtt töltöttük. Az egyik szentestét(amiket egyébként nem szeretek, és a mai napig szorongok tıle, mert soha nemsikerültek jól, akárcsak a szilveszterek, amiktıl egyenesen borzongok), szóval az egyiklegemlékezetesebb és legszebb szentestétvele töltöttem. A fogászati klinikán. Jó, nem?Es mozi. És vacsora. És minden, ami kispolgári, és egyszerő, és hétköznapi öröm.Ez a szıke fiú megtanította nekem, hogy máshogy islehet élni.Én pedig, bár egyáltalán nem áll tılem távol a mazochizmus, sosem kérdeztem,hogy otthon vajon mit mond a feleségének. Mert féltem, hogy azt mondja: hazudik.És akiotthon hazudik, az máshol is megteszi ugyanezt.Elfogadtam, hogy ı és a felesége már csupán barátok, és olybá vettem, hogynyitott házasságban élnek.Ami azonban a mi kapcsolatunkat illeti, minél hamarabb tisztázni szerettem volna aviszonyokat. Ezért két hónap után ajánlottam neki egy jó tanárt magam helyett.Nem helyes összekeverni a dolgokat.Volt egy borzalmas karácsonyunk, amikor kivételesen nemügyelt. Mindketten egy másik karácsonyfa alatt ültünk:ı a nejével, én a szüleimnél. Végigbıgtem a szentestét, ı pedig, szegény,tízpercenként szaladt át a másik szobába, és tárcsázott remegı kézzel, hogy akagylóba sutyoroghassa:- Szeretlek, édesem, nyugodj meg, kérlek, folyton csakrád gondolok!Az új év klasszul kezdıdött. Ösztöndíjat kaptam az Egyesült Államokba, hogy hatváros hat különbözı egyeteménirodalom- és nyelvórákat hallgathassak.- Haragszol rám? - kérdeztem szorongva a Hercegtıl, amikor felhívtam a nagy hírrel.- Ugyan már, ne marháskodj! - felelte, és valóban nyugodtnak tőnt a hangja. -Gratulálok! Mindig tudtam, hogynagyon ügyes lány vagy. Épp itt az ideje, hogy beszélgessünk egy kicsit a jövınkrıl.Elugranék érted ma este, ésmegvacsoráznánk a belvárosban. Ráérsz?
  • Rossz elıérzetem volt.- Szeretnék beszélni veled, Györgyi - ismételte megnyomatékosan a Herceg. - Jó a ma este?Gyerekkorom óta utáltam, ha ezzel jöttek nekem.Hogy beszélni szeretnének velem. A szüleim hívtak kiezzel a szöveggel a szobámból, amikor rossz fát tettema tőzre.- Hánykor tudsz értem jönni? - kérdeztem színtelenhangon.-Hét?-Oké.Pontosan érkezett. Az étteremig vezetı úton csupa lényegtelen dologrólfecserésztünk. Amikor leadtuk a rendelést, megfogta a kezem.- İszinte leszek: ha most elmész, nagyon fogsz hiányozni. Szeretlek, és jól érzemmagam veled. De fiatal vagy, ésbármi megtörténhet odakint. Nincs jogom azt kérni tıled, hogy kint is úgy viselkedj,mintha hozzám tartoznál. Pontnekem nincs jogom ilyet kérni, aki nem válok el a feleségemtıl, holott veled sokkaljobban érzem magam. Tudod, hogy sosem válnék el. Nincs az a szerelem. Tegyünkpontota kapcsolatunk végére.Kıvé dermedtem.- Azt hittem, meg akarod kérni a kezem - hazudtam sírással küszködve.Elfehéredett. Gondoltam, legyen neki is rossz egy kicsit, a rohadt életbe...Nem szólt. Kihozták a vacsorát. Mindketten csak piszkáltuk az ételt. Egyszer csakfelnézett a tányérjából.- Rettentı sok energiát vesz el tılem az állandó hazudozás - mondta. - Azt hiszed,Erzsi sejti egyáltalán, hogyvagy nekem? Belehalna! İ is sokat dolgozik, én is. Aliglátjuk egymást. így lehettünk együtt mi ketten, te meg én.De te ennél többet érdemelsz. Okos nı vagy! Sosem fogomelfelejteni, ahogy nevetsz, ahogy ölelsz, ahogy szeretsz...Az ıszinteséged... Az odaadásod.Soha senki nem tudott olyan finoman szeretgetni szavakkal, mint ı. Kár, hogy aszakításunk perceiben is ezttette. Akkor értettem meg elıször, mit jelent összetörnivalakinek a szívét. Neki sikerült az enyémet.Éppen a féléves "évfordulónkat" ünnepelhettük volna a Herceggel azon a napon,amelyen repülıre ültem. Nem ünnepeltünk. Viszont három csodálatos, független,fölszabadulthónap következett az életemben.Amerikából egy szabadságimádó, öntudatos és élethabzsoló nı tért vissza, akinekmár egyáltalán nem hiányzott a Herceg, nem hiányoztak a romantikus hétvégikirándulások, aki letett a hollywoodi álomról, miszerint jönmajd a királyfi fehér lovon. Annál inkább a magáévá tetteaz amerikaiak sikeréhségét, céltudatosságát, exhibicionizmusát.Felvételiztem az újságíró-iskolába, és dolgozni kezdtem a Magyar Rádió angol nyelvőszekciójánál. Ott akkora drága, azóta elhunyt Charley Coutts volt a fıszerkesztı, akinek olyan kollégákdolgoztak valamikor a keze alá, mintBaló György, Petrányi Judit vagy éppen Vitray Tamás.
  • Coutts eredetileg tőzoltó volt Skóciában, de 1956-ban aReuters Budapestre küldte tudósítani, és az elsı nap beleszeretett egy magyarlányba. Késıbb ide nısült. Nagyonszerettük. Vérprofi volt.Elsı találkozásunkkor megkérdezte, miért akarok frissdiplomásként a Rádióhoz szerzıdni. Csak annyit mondtam, hogy idıközbenrájöttem: már nem elégít ki, hogyórákon keresztül azt magyarázzam, miért a segédige és afıige közé kell illesztenünk a "just" kötıszót (my fatherhas just left). Ennyi elég volt neki. Elém tolt egy hírt, kétbakival felolvastam. Aztán íratott velem egy oldalnyi angolszöveget, amit szép fekete-fehér ákombákommal nyújtottamát neki, és agyonjavítva, vagy ezer piros jelzéssel kaptamvissza. De azért felvett.Az újságíró-iskolába persze csak akkor nyerhettem felvételt, ha elıtte egy éveteltöltöttem egy szerkesztıségben.Nagy bánatomra az Ablak címő mősorba osztottak be, nemsok közöm volt ugyanis a "Miért zárták el a vizet Piripócson?" típusú kérdésekhez.Visszatértem a Rádióhoz, és asszisztens lettem. Egyrejobb anyagokat készítettem, lassan megtanulták a nevemet.Legelıször a vágó fiú dicsért meg:- Belıled még lesz valaki, Györgyi! Hidd el, te erre "születtél!Jólestek a szavai. Ráadásul jóképő volt és rámenıs. Halálosan beleszerettem. És ıviszont. Mindjárt a másodikhéten felfektetett a keverıasztalra. Az volt a legjobb azegészben, hogy semmi mást nem akartunk egymástól, mintjó szexet. Az ilyesmi olyan ritka volt az életemben, minta fehér holló. Én általában minden férfihoz feleségül akartam menni, akivellefeküdtem.Egy szép tavaszi reggelen iszonyatos fogfájásra ébredtem.Te jó isten, most mi lesz? Ijesztıen feldagadt a fél arcom!Lehet, hogy le kell mondanom az interjút Müller Kálmánnal, a híresrádiódramaturggal. De vajon kihez fordulhatnék, aki hamarjában segíthet? Hátpersze, a Herceg!Máris tárcsáztam a klinikát. Bár az elszakadásunk ótaegy esztendı telt el, azért csak emlékszik még rám!- Ugye, tudod, ki vagyok? - kérdeztem, miután bemutatkoztam. Gyanús csöndfogadott a vonal másik végén. Na mi van? Keresgélsz az emlékeid között, hogy ki ezazırült nıszemély, ugye?- Dehogy! - nevetett fel. - Csupán megtisztel, hogy egysztárriporter keres. Figyelem ám a munkádat!Hamar leállítottam. Kijelentettem, hogy ha egy órán belül nem szünteti meg afogfájásom, az ı lelkén szárad majdéletem legfontosabb interjújának meghiúsulása. Azt felelte, hogy azonnal induljak.- Cicukám! Nem is értelek. Szerinted a médiasztároknak nem fáj a foguk? Éskülönben is. Médiasztár a kedvesanyukád. Különben csókoltatom a kedves mamát! - próbáltam viccelıdni.A Herceg kicsit sápadtabb és csontosabb lett az elmúlt
  • esztendıben, de alapjában véve ugyanolyan vonzó pasi maradt, mint aki egykoronelbővölt. Zavarunkban kölcsönösenugrattuk egymást, jópofiztunk. Amint azonban a számbanyúlt, feszült lett a légkör.- Szörnyő dolgok várnak rád - morogta, és már diktáltais az asszisztensnek a problémás fogakat.- Ez komoly? - kérdeztem ijedten.- Úgy látom, hiába könyörögtem, hogy a bölcsességfogaidat idıben húzasd ki!Hátralépett, végigmért.- Ellenben változatlanul állati csinos vagy! - mondtabarátságosan hunyorítva. - És mondd, élvezed az újságíróskodást?- Hát persze, de azért magadról is mondhatnál valamit- feleltem, és a kezében tartott fogóra böktem: - Ha lehet, még az akció elıtt, mertelképzelhetı, hogy késıbb márnem lesz kedvem meghallgatni.- Kapaszkodj meg: iker lányaim vannak!Tényleg meg kellett kapaszkodnom.- Ne mondd! Ez fantasztikus! Hát mégis sikerült Erzsinek?- Erzsinek?- A feleségednek.- Ja nem, dehogy. Elváltam.Megszédültem.- Hogyhogy?- Beleszerettem egy Dóra nevő gyerekorvosba. És mostvan két csodaszép lányunk.Miután fölocsúdtam a kábulatból, az elsı gondolatom azvolt, hogy egyszerően ráharapok a kezére. Ehelyett mekegvenevetgélni kezdtem, és sok boldogságot kívánva gratuláltam.- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? - kérdezte.- Nem - válaszoltam. Még a fülemben csengett, amit aszakításunkkor mondott: "Nem válok el a feleségemtıl, holott veled sokkal jobbanérzem magam. Tudod, hogy sosem válnék el. Nincs az a szerelem."Nem telt bele egy év, és újra találkoztunk. Ezúttal ı keresett meg. Egy közösismerısünkkel üzent, hogy hívjam föl.Úgy tettem. Éreztem a hangján, hogy örül nekem. Azt mondta, szeretne velem tölteniegy estét. "Hallgattam. Bekapcsolt agyamban a vészcsengı. Állj, netovább! Itt ez a superman, akiért éltem-haltam, ám aki nemvált el miattam, majd elvált egy másik nıért, családot ala- <pított vele, és most velem akar tölteni egy estét. Ebben atörténetben csakis áldozat lehetek.Kikapcsoltam a vészcsengıt.- Hol találkozzunk?A Herceg volt az egyetlen férfi az életemben, aki szeretetttáncolni. Mivel én se vetek meg egy kis parkettcsiszolást, egyértelmő volt, hogy egyzenés szórakozóhelyen adunkegymásnak randevút. így is lett: az asztalokon gyertyák pislákoltak, a zongoristátkékes ködbe vonta a cigarettafüst, mi pedig vagy egy órán át összesimulvavonaglottunk azenére. Rácz Kati énekelt. Aztán lezuhantunk a székünkre, és koccintottunk. Az ikreire.Majd újra koccintottunk, ezúttal a szépen ívelı karrieremre. Az alkohol lassacskán
  • hatni kezdett, de mire a Herceg rátért volna, hogy valójában miért is akart velemtalálkozni, hajnali fél három lett, és udvariasan kitessékeltek bennünket a bárból.- Két taxit hívjunk, vagy hazadobsz? - kérdeztem.- Ugyan, Györgyi, hazaviszlek.Húsz perc múlva csikorogva fékezett a taxi az albérletem elıtt. Meglepetésemre ı iskiszállt velem.- Mi van, te gyalog mész haza?- Nem. Arra gondoltam, hogy... feljöhetnék?Nagyon ramaty állapotban volt. Ráadásul egész esteszomorúnak és csüggedtnek éreztem. Mintha segítségértakarna kiáltani, de túl férfiatlannak tartaná.Igyekeztem leküzdeni a tipikus nıi együttérzést.- Figyelj... Nem hinném, hogy jó ötlet...Rám nézett, keserves állapotban volt.- Csak beszélgetni szeretnék. Semmi többet.Beleegyeztem. Odafönt az ölembe hajtotta a fejét. Váratlanul ömleni kezdtek akönnyei.- Azt hiszem, elrontottam az életem - törölte meg aszemét. - Nem vagyunk összevalók a feleségemmel. A gyerekeinket imádom, de hacsak lehet, menekülök otthonról.Elfordította a fejét, úgy mondta:- A legszörnyőbb, hogy... inni kezdtem. És ez egy fogorvos számára a szakmai végetjelenti.- Nem csak egy fogorvos számára - mondtam szomorúan. Elkeserített, hogy egyhollywoodi filmsztár külsejő, szorgalmas, jó képességő fiatalember ennyire elengedimagát.- Nagyon egyedül vagyok - mondta végül, és lehunytaa szemét.Szántam, de igazából nem tudtam sajnálni. Fájt, hogyromokban látom ezt az egykor kitőnı elmét, akinek minden szakmai felettesefantasztikus pályát jósolt.Reggel korán ébresztettem.- Dolgozni kell menned. Zuhanyozz le, fızök egy kávét.Tizenöt év múlva hívtam a Herceget újra, mert az egyik fogidegem begyulladt, és azthittem, belepusztulok.- Halló, a doktor urat kérném - hívtam a klinikán amellékét.- A doktor úr már nem dolgozik itt - közölte egy flegma nıi hang.- Nem dolgozik ott? Akkor hol keressem?- A doktor úr öt éve meghalt.İrjöngı ütemben kezdett verni a szívem. Közös ismerısünket tárcsáztam, vele sembeszéltem már évek óta.- Egy ügyeleti nap után fölment a szülei nyaralójába aMátrába, egyedül - mesélte az ismerıs a Herceg utolsó napjairól. - Még beszólt egytelefonfülkébıl a kórházba, hogykivenne még egy plusz szabadnapot, mert pihenni szeretne.Mivel azonban utána sokáig nem jelentkezett, kerestetnikezdték a rendırséggel. Rátörték a nyaraló ajtaját, felakadtszemekkel feküdt az ágyon. Akkor már négy napja halottvolt. Állítólag töménytelen mennyiségő alkoholt találtak
  • a szervezetében. Meg volt benne gyógyszer is. így tudom.Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy nemálltam mellé, és nem támogattam eléggé, amikor összetörta boldogtalansága miatt. A mai fejemmel biztosan nem hagynám magára aHerceget, aki bár elhagyott engem, évekkelkésıbb mégis belém próbált kapaszkodni, amikor egyedülmaradt, elhagyatottan, magányosan. Késı volt.A napokban akarom megkeresni a sírját, fenn, a Mátrában.Ideális férfiakMindnyájan együtt vagyunk - egyedül.Müller Kálmán dramaturg elképesztı koponya volt. Alaposan felkészültem belıle,mielıtt interjút kértem. Ám máraz elsı percekben elkalandoztunk az angolszász kultúravilágában, és meglehetısen imponált neki a tájékozottságom. Amikor végeztünk,csak annyit kért, hogy ha megvágtam az anyagot, játsszam be neki telefonon. Aztánmeggondolta magát.- Vagy tudja, mit, inkább fölugrok, és meghallgatom avágószobában.- Fölugrik? - hıköltem hátra.- Ha nem bánja...- Sıt, megtisztel vele.Másnap valóban megjelent. Az anyaggal alapjában véve elégedett volt, de rögtönadott néhány beszédtechnikaitanácsot.- Miért hadar? - kérdezte.- Hadarok?- Igen. Magyarországon nem szeretik a gyors beszédőembereket. Figyelje csak meg Gyırffy Miklóst. Nemcsakazért tőnik okosnak, mert az, hanem mert lassan, kimértenbeszél, minden mondatot alaposan megfontol, és a végénleviszi a hangsúlyt.Egy perc múlva vacsorázni hívott, amitıl még jobbanleesett az állam. Egy ismert nı volt ugyanis a felesége, s bártudtam, hogy a bizonyos harmadik miatt volt egy nagyonhosszú szünet a házasságukban, a pletykák szerint Müllera közelmúltban visszatért a nejéhez.Nem ellenkeztem. Élveztem a közelségét, az intellektusát. Különben is, egyvacsorából még nem kell messzemenı következtetéseket levonni.Vagy mégis? A vacsora után a lakásomon kötöttünk ki.Az elsı férjem után a Herceg... és sorban jöttek az idısebbpasik. Müllerrel már vagy harminc év is volt közöttünk.Aput kerestem volna bennük?Egy olyan férfival, mint az apám, két perc alatt megöltük volna egymást.Ugyanakkor az a három férfi, akire azt mondanám, hogy a férfiideálom, kivétel nélkülsokkal idısebb voltnálam. Egyikük, Szabó nagyapám a Papírgyár és a Csepelismert bokszolója és trénere volt. Egész életében amolyan
  • háttérbe húzódó férfinak tőnt, de amikor 1944-ben szemtanúja volt annak, hogy egynyilas megrugdos egy deportálásra szállítandó terhes nıt, odament, és leütötte apasast. Az életét kockáztatta. Ráadásul félzsidó volt: anyja, a dédnagyanyám egyzsidó orvosnál, bizonyos Goldsmithdoktor úrnál szolgált, aki hogy, hogy nem, "megkóstolta"a ropogós húsú fiatalasszonyt. így lett a nagypapa. Számomra mindig is a nagybetősFérfit testesítette meg azzal, hogy halált megvetı bátorsággal kiállt egy védtelen nımellett.Hozzá kell tennem: annak ellenére, hogy az élet nemadta meg neki a lehetıséget, hogy tanulhasson, nála bölcsebb emberrel még nemtalálkoztam. Amikor megszülettem, és fiúgyermekre áhítozó, épp ezért mélyenelkeseredett és sértett apám sokáig nem volt hajlandó bemenni akórházba, Szabó nagypapa buszozott be anyuhoz.Szerintem ı a legelmésebb és legbölcsebb a családunkban. Soha nem szól, csakfigyel. Mindig mindenrıl mindent tud.İ volt számomra az apai nagyapám is. Idısen, nagyon idısen ment el, s a családifáma szerint taszítóan rideg embervolt. Másokkal. De a közelségemben azonnal fölengedettez a szikár erdélyi ember. Belecsimpaszkodhattam a fülébe, a fejére mászhattam, ıcsak nevetett. Imádott. Egy idıben együtt laktunk vele és a nagymamámmal. Anyureggelrohant, kapkodva fésülte a hajam, vagy inkább tépte, énmeg üvöltöttem. Nagypapa odalépett hozzá, finoman kivette a kezébıl a fésőt.- Hagyd, Rózsika, majd én megcsinálom.És türelmesen, lágyan fésülni kezdte a hajam.Már huszonéves egyetemista voltam, de ha nála aludtam, ı mindig tejeskávévalébresztett. Ez a nyolcvanévesember kora reggel kicsoszogott a konyhába, hogy reggelitkészítsen legkedvesebb unokájának.Másoknak persze nem nagyon jutott a gyöngédségébıl. Aput például mindig isvasszigorral fogta. Különösenazután, hogy a nagyobbik fia, a vasesztergályos Gyurika21 évesen meghalt. Épp a sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor a Köztársaság térre,Mezı Imre védelmére vezényelték. Néptáncpróbára igyekezett, azt mondják, ritkatehetséges táncos volt, amikor riadót fújtak a laktanyában.Még a mezt sem tudta lehúzni magáról, amiben próbálniszokott, annyira kellett sietnie. Felkapta rá a katonaruhát, és fél óra múlva holtanesett össze egy forradalmár golyójától. Nagypapám és apu napokig kutatták atömegsírokat, de nem lelték Gyurika holttestét. Végül nagymamám, elunva abizonytalanságot, 1957 márciusában, apu születésnapján felkerekedett, ésnagypapámékkal tartott. Azonnalmegtalálták Gyurikát, akit a mezrıl nem volt nehéz azonosítani. Nagyanyám hetekalatt megıszült. Gyurika emlékére lettem Györgyi.Szóval lényegtelen, milyen szigorú és kegyetlen ember volt Albert nagypapa, mert azén szempontombólkizárólag az a fontos, hogy én hogyan emlékszem rá.És én egy érzelmes, szeretı, gondoskodó emberre emlékszem.Az utolsó húsvétján Portugáliából küldtem neki egy
  • képeslapot. A hazaérkezésem után három nappal ünnepeltük volna közösen anévnapunkat, ahogy mindig szoktuk. Nagymama telefonált: ne menjek, nagyapameghalt. «Kirohantam hozzá, de már elvitték a hullaszállítók. Égettaz éjjeli lámpája, az ágy melletti szekrénykén egy könyvhevert kinyitva, a lapjai közül egy könyvjelzı kandikáltki: az én lisszaboni képeslapom.Végül beszélnem kell a harmadik férfiideálomról is, aki mostani férjem, Andrásédesapja. Sajnos már nincsközöttünk. Gyırffy Béla nemzetközileg elismert agronómus volt. Hozzá foghatószabad szellemő embert sosemismertem. A tudósokról legtöbbünkben az a kép él, hogyszáraz, unalmas, betokosodott figurák. Apósom azonban, az egyik utolsó polihisztoréletvidám, barátságos és nyíltember volt. Pedig amin átment...Az elsı felesége rákban halt meg. Két gyermekét tisztességben-szeretetben neveltenyolc éven át úgy, hogy közben konferenciákra járt, elıadásokat tartott, és nemmellékesen legyızte saját rákbetegségét. Aztán beleszeretettaz angoltanárnıjébe, feleségül vette, és három közös gyermekük született, elsıkénta férjem, András. Azt hiszem, életének fı mőve mégis az, hogy csodálatos családdáformálta a két anyától született gyerekeit, akik imádják egymást, és tőzön-vízen átragaszkodnak egymáshoz. Életevégén már rosszul látott, egész nap a rádiót hallgatta. Éppfelvételre siettem, amikor bekukkantottam hozzájuk aszomszédos házba. Apósom aludt, a rádióból a Déli Krónika szólt. Nem akartamzavarni, felébreszteni. Két óra múlva hívott fel a férjem: "Meghalt apu." A számon volt,hogyaz lehetetlen, hisz nemrég láttam aludni. Aztán inkábbelharaptam a mondatot, mert belém hasított, hogy apósomvalószínőleg akkor már nem élt.Két hét múlva a pszichiátrián feküdtem. Elveszítettemvalakit, akit nagyon szerettem. Reggeltıl estig altattak.Anyósom bejött, három órát ült az ágyam mellett, aztánelment. Nem tudott tovább várni.Szégyelltem magam, hiszen az ı vesztesége összehasonlíthatatlanul nagyobb volt,mint az enyém. Hálás voltamneki. Fantasztikus asszony. Irigylem Andrást, hogy ilyenédesanyja van.Szabó nagypapa, Albert nagypapa és az apósom. Háromcsodálatos férfi, három csodálatos ember. İk testesítikmeg számomra a férfiideált. Az elsı a bátorsága, a karakánsága, az oltalmazó, erısjelleme miatt. A második azérzelmessége, a gyöngédsége, a ragaszkodása miatt. A harmadik pedig a nyíltsága,az életszeretete és a hihetetlentisztessége miatt.A férfiak, akik életem legnehezebb pillanataiban lovagkéntvédelmeztek s álltak mellettem, a barátaim. Egy pillanatra sem voltam a foglyuk,mert egyenrangú félként szerettek. Remélem, ık is úgy érzik, hogy mindigszámíthattaks számíthatnak rám.
  • A nıgyógyász Ruff doktor elıbb volt az orvosom, s csakkésıbb lett a barátom, bár a mai napig rám-rám néz. Nıgyógyászatilag. Mindigdorgál, hogy gyakrabban kellene mennem, én meg nem vitatkozom vele,ráhagyom, aztán csakévente találkozunk a rendelıjében. Amin mi ketten átmentünk... Én is vittem ıt hazarészegen, ı is engem benyomva. Az összes nıjérıl tudok, ı az összes pasimról. Hapasilennék, én lennék a legjobb barátja. így hát én vagyok a legjobb nıi barátja.Barátnéja?Újságíró-kollégámmal, Palival viszonylag késın ismerkedtünk meg személyesen, bárismeretlenül is figyeltükegymás munkáját. Trágárul beszélünk, és kibeszélünk...Mindenkit. Soha nem akart tılem semmit, én se tıle, bárha ıszinte akarok lenni, ez így nem teljesen igaz. De márrégen volt, amikor... Tıle tájékozódom aktuálpolitikai kérdésekrıl, a politikaipletykákról, ı meg tılem a bulvárról.Néha dolgozom is neki, ritkábban, mint szeretném, csaknincs idım. Tudom: ha bármikor bajban lennék, mindigadna munkát, ami - enyhén szólva - nem mondható elvolt szerelmeim többségérıl. Egyformán látjuk a világot.És szeretjük egymást.Az egykori rádiós kolléga, volt televíziós fınököm. Haláttak két különbözı embert, mint Gábor és én, akkor azokmi vagyunk. Két "össze nem illı" ember. A Rádióban, a legendás Ötödiksebességben és a Táskarádióban vezetı szerkesztı volt, amikor tacskókéntodakerültem, s tiszteltem.Profi. Másfél évtizeddel késıbb fınököm lett a Televízióegyik napi vitamősorában. Rengeteg balhét vitt el miattam, de az utolsó alkalommalmár ı sem tudott segíteni. Nyaraltam vele és a két gyerekével a Tiszánál, úgy, hogy afelesége közben Pesten dolgozott. Horgásztunk a fiúkkal, este Gábor istenienelkészítette a zsákmányt. Remek a humora, pedig talán a világ egyik legszomorúbbembere. Szerintem. Meccsek alatt hívjuk egymást a leggyakrabban.Meg csak úgy.A fiatal, liberális politikus, Laci egy tündér. Kölcsönösen exkuzáljuk magunkat egymáselıtt, hogy kinek nagyobbmegtiszteltetés, ha a másik tanácsát, segítségét kéri. Ha tízévvel fiatalabb lennék, ráhajtanék, de nem vagyok. Különben is, nemrég nısült, ésnagyon édes a felesége. Két-háromhavonta együtt ebédelünk, vacsorázunk. Kétszer kértemtıle segítséget - nem magamnak -, és a kollégáival ellentétben ı fél perc alattelintézte mindkét ügyet. Ha fiam lehetett volna, ilyet szerettem volna, mint Laci.Nagyondrukkolok a sikeréért, a boldogságáért.A színész. Istenien fız. Bármire hajlandó, amire megkérem, akkor is, ha nem ért veleegyet. Mindig cukkol asúlyommal: Na, hogy vagy, Miss Piggy? - meg a hajammal:Mi van, Pumukli? Úgy nézel ki, mint az a lengyel rajzfilmfigura! - Szeret. Szeretem.Szeretjük egymást.És végül, de nem utolsósorban Péter. A Geszti. Többször hakniztunk már azzal, hogyegy évben, egy hónapban, egy napon születtünk. De miután "kétpetéjő ikrek"
  • vagyunk (különben Bikák: május 9-én bújtunk ki a mamánkból), annyira hasonlítunkegymáshoz, mint amennyirekülönbözünk. Egy biztos: van, hogy hónapokig, sıt többmint egy évig nem találkozunk, mégis mindig tudunk amásikról, aztán amikor találkozunk, ott folytatjuk, aholabbahagytuk. A testvérem.KörhintaA férfiak lelke? Mint a körhinta.Váltogathatod a lovacskákat, de mindig ugyanazt a kört járod.Marié DresslerAz idısebb férfiak jobb szeretık, mint a fiatalok. Na jó.Amikor te fiatal nı vagy. Nekik már az jelenti a nagyobbörömöt, ha a partnerüknek jó. Megvárnak. Mit tud ezzelszemben a fiatal? Jó, egy éjszaka többször is összejön neki. És? Közülük csakelenyészıen kevesen veszik a fáradságot, hogy a nınek is örömöt szerezzenek.Emlékszem, volt egy szuperpasim, aki a nap bármely pillanatában, a város bármelyszegletében készen állt. Magára húzotta Nemzeti Múzeum alagsori Lapidáriumában két rómaikori faltöredék között, lezavart egy menetet a Pécsi Nemzeti Színház bal 1-espáholyában, nem sokat teketóriázotta miskolctapolcai barlangfürdı egyik elhagyatott zugábansem, és képes volt csúcsra jutni a kóser étterem konyhájában, két tál töltött libanyakközött. Verhetetlen potenciájaellenére nem sok jó emléket ırzök róla.Vagy itt van példának okáért Balázs, aki nagy nıcsábász hírében állt. A feleségétılaztán nyíltan csajozhatott, mert úgy látszott, az asszonyka szívesen lenyelte ezt abékát a jólétért cserébe. Balázs kitőnı üzletember volt, sosem értettük, ilyen anyagiháttérrel minek gályázik aRádióban. Szóval, Balázs a legyet is röptében... én viszont, ahogy az már velem lenniszokott, halálosan beleszerettem, és komolyan hittem, hogy értem elhagyja majda családját. Egy fárasztó vasárnapi meló után vacsoráznihívott, aztán kávézni - a lakására. A II. kerületi polgáriotthonban hemzsegtek a méregdrága antikvitások, ám afestményekrıl több érzés sugárzott, mint vendéglátómábrázatáról. "Jól megrakom a kiscsajt, oszt húzhat haza"- ez rítt le Balázsról, de igyekeztem nem észrevenni, hogy« csak egy vagyok a számtalan trófea közül.- Ha nem bánod, lezuhanyozom - emelkedett föl bıöt perc után, és a fürdıszoba felé vette az irányt. Röviddel késıbb vízcsobogáshallatszott az ajtó mögül, majdegy kérdés:- Be tudnál jönni egy pillanatra?Be tudtam. Ott állt anyaszült meztelenül. Ha sok érzelem nem is szorult belé, azértmaradt mire büszkének lennie. Más kérdés, hogy sok hasznát nem láttam abüszkeségének. Balázs ugyanis azon magyar urak népes táborátgazdagította, akiknek fixa ideája, hogy nekünk, nıknekakkor jó, ha a férfi elélvez bennünk. Kvázi attól lesz orgazmusunk. Ennek megfelelıenaz együttlétünk alatt mindvégig ezért a pillanatért hajtott, s amikor elérte, onnantólaztán nem érdekelte többé a szex.
  • Életemben kevés megalázóbb pillanatom volt, mint amikor három perccel azután,hogy kiélt arca rángatózni kezdett a kielégüléstıl, és az élvezettıl szinte besüppedt aszeme, a kezembe nyomott egy százast (1987-et írtunk!), és kimerülten közölte:- Kösz, hívj egy taxit, és menj haza!Balázsért gyerekes fanatizmussal rajongtam, és szívósmunkájába került, mire példátlan szexuális önzésével sikerült ráébresztenie, hogy aRádió legjobbnak mondottpasija valójában a Rádió legönzıbb, legszemetebb pasijának címét érdemelné.Müller Kálmán figyelmességéért már duplán hálás voltam, hátam mögött Balázzsalés egy újabb összetört álommal.Szellemileg pedig, hogy is fogalmazzak, Kálmán egészenmás világot képviselt. Ittam a szavait, a legártatlanabbfélmondatának is rendkívüli fontosságot tulajdonítottam.Összeírta, mit kell elolvasnom, milyen zenéket kötelezımeghallgatnom, mely filmeket nem szabad kihagynom.Nem volt klasszikus szépség, de az intellektusával lehengerelt. Egyébként akkor volt alegszórakoztatóbb, amikorgonoszkodott, és a kollégákat szidta.Ami pedig szintén a javára írandó: tiszta lapokkal játszott. Már az elsıszeretkezésünkkor kijelentette, hogy nemfog elválni. Természetesen nem lennék Albert Györgyi, ha nem hittem volna abban,hogy majd én olyan hatássalleszek rá, hogy ihaj!De tényleg nem vált el. Ami egyébként nem fájt annyira, mint az, hogy akapcsolatunk alatt egy pillanatra semvállalt föl. Azaz sosem tette nyilvánvalóvá, hogy hozzátartozom. Mindenhova vele mehettem, és a szakma pontosan tudta, mi a helyzet.De sohasem mutatott be a kedveseként, a párjaként, nem karolt belém nyilvánosan,ésha egy-egy családi ismerıs miatt veszélyes volt a helyzet, inkább külön szobátfoglaltatott a nevemre.Mégsem ezért szántam rá magam a szakításra. Egyszerően fiatal, naiv, tiszta embervoltam. Úgy gondoltam, hogyha beleszeretek egy másik fiúba, akkor azthaladéktalanul közölnöm kell Kálmánnal. És beleszerettem egymásik fiúba...Csakhogy a nagy vallomásra keresve se találhattam volna rosszabb helyet annál arádiós közvetítıkocsinál, amelyben Kálmán épp egy színházi elıadás közvetítésétirányította. Hiába, kikívánkozott belılem, hogy szerelmes vagyok, és egy pillanatigsem akartam tovább áltatni ıt, akitılannyi jót kaptam. Bekopogtam hozzá, heves ölelésselfogadott. Tényleg sokat jelentettem neki.- Szeretlek - suttogta, hogy a technikus meg ne hallja.Fojtogatott a bőntudat.- Kálmán...- Tessék, drágám!- Mikor végzel itt?- Sokára. De ha megvársz, utána beülhetnénk valahova. Hiányzol.- Kálmán, szeretnék mondani valamit.- Vége.Értetlenül nézett rám.
  • - Vége közöttünk mindennek - ismételtem meg, számomra is szokatlanul nyugodthangon. - Beleszerettem egycsoporttársamba az újságíró-iskolában.Egész testében megrázkódott, mintha lázroham gyötörné. Görcsösenbelekapaszkodott a karomba, és nézett, könyörgın. Aztán elengedett, és mélyeketlélegzett, mintha szívroham kerülgetné. Majd lassan magához tért. Ürestekintettel bámult rám. Leült. Ölbe ejtett kézzel, behúzottnyakkal kuporgott, mint egy kisgyerek, akit egy forgalmasbevásárlóközpontban magára hagytak a szülei. Régi érzéseimbıl annyi mégmegmaradt bennem, hogy fájt látnoma kiszolgáltatottságát, a magába roskadását. Úgy éreztem, mintha aljas módon,hidegvérrel hurkot vetettem volna anyakára. Annak, aki sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mintsem azt valaha ishittem. De hiába volt tele a szívemmegbánással, már mást szerettem. Meg is mondtam neki, hogy kit.- De ugye nem azért, mert fiatalabb? - nyögte még utolsó erejével.Könyörületességbıl megráztam a fejem. Pedigigenis az vonzott a leginkább Józsiban, hogy végre az éngenerációm volt. Hogy marháskodni lehetett vele, hogybele tudtam csípni a kemény hátsójába, és hogy a végtelenségig smárolhattam veleaz összes piros lámpánál aMargit hídtól a Petıfi hídig. Hogy bepótolhattam vele azelveszett kamaszkoromat. De talán még annál is vonzóbbvolt, hogy Józsi vállalt. Végre nem voltam a szeretı kellemetlen, kiszolgáltatott ésjövıtlen helyzetébe kényszerítve. Józsival esélyem nyílhatott legdédelgetettebbálmommegvalósítására, a családalapításra.Egy hét múlva felhívtam telefonon Kálmánt. Bocsánatotkértem tıle. Azt mondta, nem haragszik, de... többé nemlesz képes a szerelemre. Nem engedhet meg magának ekkora luxust. Az életébekerülne.Rólam azonban, szerencsére, késıbb is hajlandó volthallani. Amikor sőrősödtek a viharfelhık a második férjemmel való házasságom fölött,Kálmán mindig kapható voltegy kis lelkizésre a Novotel bárjában. Ennek ellenére amikorszakmailag komoly, döntéshozó pozícióba került, eszébese jutottam. Akkor már a látszatát is kerülni akarta annak, hogy volt közöttünk valami.Ezt csak abból gondolom, hogy néhány éve megállított a Rádió Pagodájában,félrevont, és azt mondta:- Visszahallottam, hogy egy társaságban meséltél arról, ami kettınk között történt.Mondd, miért terjeszted, hogymi szeretık voltunk?- Most viccelsz, Kálmán? Egyrészt olyan szakmabeliekelıtt került szóba a kapcsolatunk, akik eredetileg is tudtak róla. Másrészt mi az, hogy"terjesztem"? Talán nemvoltunk szeretık? Csak viccbıl utaztam be veled az országot? Csak szükségbılhordoztál magaddal a rádiófelvételekre, a közvetítésekre? Te tényleg hülyének nézelmindenkit?Lehajtotta a fejét, úgy mondta:- Igen, persze, igazad van, csak hát... miért bántsukmeg azokat, akik most hozzánk tartoznak?
  • Mit mondhattam erre? Megöleltem, és elköszöntem tıle. Mővelt, okos férfiként mégnálam is jobban tudta, amitMadame de Staél állít: "A szerelem a férfi életében csakepizód; a nı életének azonban egész története!"Józsival, a kajla kölyökkel vígan éltük a hebehurgya szerelmesek életét. Kétnapontaszakítottunk, hogy aztán könynyek között boruljunk egymás karjába, sírva hajtogatva,hogy nem tudunk a másik nélkül élni. Hiába jelentettükki minden héten legalább egyszer, hogy na most aztántényleg örök harag, az elsı nyáron halálosan hőségesek voltünk egymáshoz.Legalábbis én ebben a hiszemben voltam.Mivel Józsi nem volt túl szorgalmas, én írtam meg helyette a dolgozatait azújságírósuliban. Akkor már túl voltam az elhíresült Cliff Richárd-interjúmon, GregoryPeckkel is készítettem egy formabontó riportot, úgyhogy Józsinyugodt szívvel bízta rám magát. Én pedig érzelmi térenbíztam rá magam. Egészen 1989 húsvétjáig, amikor mármajdnem a vılegényem volt. Locsolkodni ment az édesapjával, én pedig addig alakásukban fordítottam egy könyvet angolra. Akkor még indigóval készítettünk egyiratbóltöbb példányt, ám az eredeti lap és a másolat folyton szétcsúszott. Gemkapocsravolt szükségem, keresni kezdtem.Kihúztam az egyik íróasztalfiókját, és legnagyobb megdöbbenésemre Józsinakcímzett szerelmeslevelek hevertek afiók alján. A postai bélyegzı szerint elızı nyáron adták felıket, és hát a tartalmuk...Amikor hazaért, azonnal rátámadtam. Emlékeztem, hogyvolt egy kisebb botrányunk 88 nyarán, amikor egy diákújságíró-táborban megláttam,amint egy lány csimpaszkodika nyakába. Bár hadovált, hogy már kiskora óta ismeri alányt, és csupán nagyon jó barátok, összecsomagoltam, és hazautaztam. Deennyivel meg is oldódott az ügy.Most szörnyő gyanú ébredt bennem. Attól a lánytólvoltak a levelek. Egy szempillantás alatt elvesztettem Józsiba vetett bizalmamat.- Lefeküdtél vele, igaz? - ordítottam magamból kikelve.- Tssss, ne olyan hangosan, Györgyi! - csitított. - Az ahülye kiscsaj szerelmesleveleket küldözget nekem. Nemvolt köztünk semmi. De miért nyúltál a fiókomba?- Az most nem lényeges, kerestem valamit. Szerintedbeveszem ezt a szemét hazugságot?- Hogy jössz ahhoz, hogy turkálj a cuccaim között?!- Megcsaltál, ugye? Szemét vagy, egy igazi szemét kistető! Hogy tudtál a szemembe nézni azután?- Mi a szarról beszélsz?Józsi anyukája dugta be a fejét az ajtón.- Kész az ebéd, gyerekek, jöttök?Vérfagyasztó hangulatban tömtük magunkba az ünnepifogásokat. Tíz perccel a desszert után kihánytam a teljesmenüsort. Józsi utánam jött a vécébe, meg akart ölelni.- Takarodj ki! - ugrottam neki. - Undorodom tıled!Könyörögni kezdett, hogy bocsássak meg. Hülyeség volt
  • a részérıl, és engem szeret. Egy pillanatra szinte meghatott. Már nem ırjöngtem,csak arra kértem, hogy hagyjonmagamra.Másnap lemondtam a félretett Malév-jegyeket. Görögországba utaztunk volnamájus végén, anyuékhoz. Na tessék. Már megint Görögország.Józsi békülni igyekezett, de nem könnyítettem meg a dolgát.Abban az idıben Friderikusz asszisztense voltam. Híres talkshow-jával jártuk azországot. Az egyik fellépés vendége az általam már régóta csodált, idısebbbelpolitikaiújságíró-kollégánk volt. Együtt utaztunk le Budapestrıl, és visszafelé már vadulsimogattuk egymást a kisbusz hátsó ülésén. Hajnali fél háromkor kötöttünk ki alakásomon.Fel se kapcsoltuk a villanyt; úgy, ahogy voltunk, egymásnak estünk. Reggelkibattyogott a fürdıbe, én utána mentem. Mindketten anyaszült meztelenek voltunk.A zuhanyalá állt.- Pisilni kell - nyöszörögtem. - Elfordulnál?Tetıtıl talpig végigmért.- Hoppá! Te tényleg szıke vagy! - csettintett álmélkodva.- Mi van? - követtem a tekintetét. - Ja! Persze. Miért, mit gondoltál?- Hogy fested magad - nevetett, és elfordult.Már reggel egy fél üveg whiskyvel kezdett. Nagyonbírta a piát. Nem lehetett rá haragudni. Túl volt egy megrendítı szakmai zuhanáson,amin csak az alkohol segítségével tudott átlépni. Szerintem máig nem heverte ki.Pedig micsoda elme!Amikor szombat reggelenként én vezettem a Napkeltét, a szerkesztık - ahétköznapokon szokásos súlyos politikaicsatározások után - hétvégén fıképp könnyed témákat tőztek napirendre. Adélszláv térségben azonban erre a hétvégére is jutott egy kis csetepaté. Márpénteken tudtam, hogy a külügyi kabinet akkori vezetıje lesz a vendégem.Fel is hívtam, hogy ne haragudjon, de határozzuk megelıre, hogy mirıl csevegjünk másnap, mert nekem nemszakterületem a külpolitika. Mivel azonban nem nyugtatott meg száz százalékig atelefonbeszélgetésünk, rögtönutána újdonsült barátomat tárcsáztam.- Édesem, délszláv helyzet - nyögtem a telefonba.- Mi van vele?- Mondj róla valamit, mert holnap ez lesz a téma a Napkeltében, tíz percben.- Tíz percben mondjak valamit, vagy tízperces a beszélgetés?- Mindkettı.- Oké, fogj egy papírt meg egy tollat!És darálta. Másnap gond nélkül lement az interjú. A reklámszünetben odajött hozzáma külügyér, és így szólt:- Maga azt mondta nekem a külpolitikáról, hogy nemért hozzá! Mondja, mi lenne, ha értene?Komoly szakmai dicsıséget hozott számomra a kollégám, alkalmi szeretım tudása,tájékozottsága. Egyébkéntelég különös figura volt. Nyitott házasságban élt. A félrelépésekrıl odahaza ugyannem ejtettek szót, de ı is, a felesége is szeretıt tartottak. A férfi tizenöt éven átugyanazt
  • a lányt. Aki egyébként ma sem lehet több harmincöt évesnél. Érdekes helyzet, nemmondom: nıs, kolléga, állandószeretıje van, és közben vadul csajozik. A nık elsısorbanaz agyát szerették, de az ı szemszögébıl ez a lényegen mitsem változtatott.Az enyémbıl is csak annyit, hogy ha egyvalakit vihetnék magammal egykoriszeretıim közül egy lakatlan szigetre, akkor ıt választanám. Mert szeretkezés utánbeszélgetniis kell. És ebben nem volt nála jobb.Józsival végül mégis elmentünk Görögországba - kocsival, Bulgárián, Törökországonkeresztül. Hogy milyen volt azutazás? Hagyjuk. Akkor már tisztában voltam vele, hogya napjaink meg vannak számlálva. Már egy ágyban se bírtam vele aludni. Végül aztette be a kaput, amikor a születésnapomra tervezett színházi programot lemondta.Volt két jegyünk a Pesti Színházba, a Balázs Péter rendezte Reggel, délben, este címőelıadásra, Eszenyi Enikıvelés Kaszás Attilával a fıszerepekben, s utána egy asztalfoglalásunk az egyik belvárosiétteremben. De Józsinak hirtelen "hivatalos programja" lett. Mit tehettem? Felhívtamegy gyerekkori barátomat, akivel száz éve nem láttuk egymást, és vele mentem el abemutatóra. Az elıadás utánmeghívott egy pohár pezsgıre a Remy Martinba, ami akkor még jó nevő koktélbárvolt, nem egy toplessmulató.Nem mintha problémám lenne az utóbbival, csak hogyérzékeltessem az idıszakot. Sétálunk, sétálunk a bár felé, hát egyszer csak kit látokcsókolózni a Váci utca közepénegy szıke csajjal? Az én Józsimat! Nem vett észre, egészenelmerült a nyelvek birodalmában. Nagyanyám szavai jutottak eszembe, aki gyakranmondogatta a férfiak disznóságaival kapcsolatban: "Kisunokám, nem kell mindenpiszlicsáré kis marhaságot észrevenni, mert ezek a dolgok úgyis elmúlnak, mint anátha!"Csakhogy én nem akartam, hogy ez a dolog is náthaként múljon el, mint a többi!Pontot akartam tenni a kapcsolatunk végére. Odamentem hozzájuk.- Bocs, nem tudjátok véletlenül, mennyi az idı? - kérdeztem érdeklıdve.Kibontakoztak egymás szájából. Józsi annyira ledermedt, hogy még a kezét iselfelejtette levenni a lány derekáról.Dadogva magyarázkodni kezdett, de én egy pillantásommal legyaláztam. A lányijedten húzódott a háttérbe.- Van még nálam valami cuccod, kicsim? - kérdeztemJózsit.- Azt... azt hiszem, nincs... de...- Na, akkor ennyi. Csá.Azzal belekaroltam a gyerekkori barátomba, hunyorítottam neki, és elindultunk. Józsiszájtátva állt a Váci utcaközepén, de nem volt mersze utánam szólni. Tudta, hogymost aztán valóban: La commedia é finita.Egy könnycseppet sem ejtettem. Megittuk a pezsgıt asráccal, aztán megöleltük egymást.- Hazavigyelek? - kérdezte.- Á, nem, kösz. Felülök egy buszra.
  • Akkor épp a budai Skálánál béreltem lakást. Hazafeléegyedül ültem a buszon, odakint cseperegni kezdett az esı.Ágrólszakadtnak éreztem magam. Nemcsak Józsi miatt. Egyszerően kopottvasszerkezetnek láttam az életemet, amit csupán a rozsda tart össze. Huszonöt évesvoltam, és mi állt ahátam mögött? Egy botrányos házasság, amibıl megmarvaés kifosztva szabadultam. Egy zsák sivár szexuális kaland, hol jobb, hol rosszabbpartnerekkel. Néhány triviális liezon, amelyek már kezdetükkor halálra voltak ítélve. "Atöbbinéma csend." Sehol sem tartok, senki sem vagyok! Talajtalanul, letarolva kutyagolokegy albérlet felé, amelynek a havidíja elviszi a soványka rádiós honoráriumom nagy részét.Ettıl a felismeréstıl elkeseredetten, kiábrándulva dıltemaz ágyamra. Délelıtt csengetésre ébredtem. Józsi állt azajtó elıtt. Meg akart ölelni, mintha mi sem történt volna.Az egyik kezében hatalmas oroszkrémtortát tartott, huszonöt gyertyával. A másikbanegy kazalnyi vörös rózsát.És akkor elıadtam életem egyik nagyjelenetét. A tortaa szemetesben landolt, a virágot pedig egyetlen határozottmozdulattal kihajítottam az ötödikrıl.Józsi elıször nem hitt a szemének, aztán leült egy sámlira, és kántálni kezdett. Hogyakkor most egálban vagyunk:ı félrelépett, én meg kidobtam a tortáját és a virágját.De hiába vetette latba minden rábeszélıkészségét, kisminkeltem magam, ésfaképnél hagytam. Nem jött utánam.Elfogadta, hogy vége. Legalábbis a szerelemnek. Mert egyegy egészségügyiaktusra, ha épp nem volt más a láthatáron, még hónapokig hajlandóak voltunkegymással. A sorskülönös játéka volt, hogy szeretıként sokkal jobban mőködtünk együtt, mintjegyesként.Amikor évekkel késıbb Józsi az egyik országos rádióadóintendánsa lett, hiába vártam a hívását, a felkérését egymunkakeringıre. Hiába, sosem tudtam ágyakon keresztülkarriert csinálni. Pedig istenemre mondom, nem lett volnanehéz! Szinte sportot őztem abból, hogy a legjobb szeretılegyek. A szeretkezések csúcspontja után a partnereimegytıl egyig aléltan dıltek hátra, és égre-földre esküdöztek, hogy ilyen élménybenmég nem volt részük. Ezt mondtákmindenkinek.Józsi ma nıs, két gyereke van. Karácsony másnapjánférjemmel, ha itthon vagyunk, meglátogatjuk ıket. A felesége isteni bejglit süt. Mákhelyett házi szilvalekvárral tölti a tésztát.A híres rendezı és az ifjú politikusA férfiak filozófiai problémái közülegyet sem, lelki gondjaik közülcsak alig néhányat ismerek, amelyetegy forró fürdı nem képes megoldani.Sylvia Plath
  • Amikor interjút kértem a rendezıtıl, tizenöt évvel fiatalabb voltam, mint amennyimost vagyok, és tizenöt kilóval kevesebb. Május volt, lenge topban érkeztem abeszélgetésre, és a rendezı megbabonázva, de mégis zavartanbámulta a dekoltázsomat. Az interjú végén azonban nemaz alakomat dicsérte, hanem az eszemet. Ezzel más férfiakis gyakorta hízelegtek. Mivel a külsımmel kapcsolatbanmár gyerekkoromban kétségeket ültettek belém - "A húgod szép, te tanuljál",jegyezte meg apám -, az intellektusomat éppenhogy hátrányként éltem meg. Ha azeszemetdicsérték, nem örültem annyira, mint ha a szexuális kisugárzásomat díjazták volna. Sıtegyszer, jóval a válásunkután a második férjem egy újságírónak azt mondta, hogyén voltam életében a legokosabb nı. Jobb szerettem volna, ha azt mondja, hogyén voltam a legjobb az ágyban.A rendezı tehát nem rontott ajtóstul a házba, ez nemis igen illett volna a tekintélyes polgári családhoz, amelybıl származott. Mőveltsége,ízlése és sajátosan gyöngédalkata már az elsı pillanatokban lenyőgözött, halk hangjamegnyugtatott. Biztonságban éreztem magam. Ez a választékos modorú,arisztokrata életvitelő középkorú úr szenvedélyesen szerette a szépet, az elegánsat, amővészit.Az életét is így élte: finom ételeket és kitőnı italokatfogyasztott, a legjobb minıségő ruhákat hordta, s még azautója típusából is cirka három volt a városban.A közelében egy másik világ lehelete érintett meg, egyboldog és látszólag gondtalan világé, amely olyan hihetetlenül távol volt az énföldhözragadt életemtıl, hogy nemis értettem, hogyan lehetséges élet és élet között ekkorakülönbség. Az én életem folytonos gyötrıdés volt, a lelkemet illetıen napról napratengıdés, jajveszékelés, kín ésdac, míg az övét fény ragyogta be. A küszködést, a gondokatcsak hírbıl ismerte, s tehetıs mővészként egyfajta utolérhetetlen embereszménytjelenített meg számomra.Ma már tudom, hogy leginkább a szabadsága fogott meg.Ez a tehetséges színházi ember körberepkedte a világot, kitőnı elıadásokatrendezett több kontinensen. Azon kevesek közé tartozott, akik legalábbis el tudjákhitetni, hogymindennap azt csinálhatnak, amire kedvük kerekedik.Mindannyian ilyen szabadságról álmodunk, de csak kevesünknek adatik meg. Ehhezugyanis nem csupán sokpénz és nagy szerencse kell, de mindenekelıtt igény is azélet élvezetére.Az interjú végén felállt, és kikísért a portáig. Megcsókolta a kezem, és megköszönte,hogy idıt szántam rá. Szertartásos udvariasságának volt valamiféle századfordulós,boldog békeidıs hangulata. Lenyőgözött. Ez a kissé ódivatú, kissé modoros, demindenképpen lekötelezı úriemberség jobban illett a biedermeier vonulatánakkispolgáriromantikájához, mint a 20. század végének elidegenedett, elsivárosodott társadalmikonvencióihoz. Én mindenesetrehálás voltam a figyelmességéért, és reméltem, hogy legalább
  • még egyszer módom lesz találkozni ezzel a száz évvel korábbról idecsöppent Grál-lovaggal.A találkozásra nem kellett sokat várnom: ısz elejénösszefutottunk a rádió Pagodájában.- Kezeit csókolom! Isteni a frizurája! - hajolt meg mosolyogva.- Köszönöm. Mi járatban errefelé?- Nemsokára bemutatónk van a színházban.- Ja, akkor biztos interjúügyben...- Úgy van. Nincs kedve benézni valamelyik nap a próbára?- A fıpróba elıtt utálják a civileket a nézıtéren...- Minket megtisztelne, ha mégis beülne a próbára!Megígértem, hogy ott leszek. Másnap fél tizenegykor bekúsztam a színháznézıterére, és leültem a leghátsó sorban. Kettıkor vége volt a próbának. A rendezıfelment aszínpadra, hogy elmondja az észrevételeit. Mielıtt azonban belekezdett volna,hátrapillantott. Intett, hogy várjak, mire visszaintettem, hogy kimegyek. Ahhoz aztánmár tényleg semmi közöm nem volt, hogy milyen letolást kap aszínház sztárja, amiért néhány nappal a bemutató elıtt mégmindig nem tudja a szövegét.Vele együtt érkeztem a folyosóra.- Bocsásson meg, azonnal a magáé leszek! - szabadkozott. - Addig, legyen kedves,fáradjon fel a büfébe, és írassaa számlámra. De ne egyen sokat, mert szeretném elvinniebédelni.Húsz perc múlva már a kocsija felé tartottunk.- Van kedvenc helye? - kérdezte.- Nincs.- Rám bízza magát?- Persze.- Rendben. Kérhetek magától valamit?- Tessék!- Mostantól beszéljünk angolul, ha nem bánja.- Absolutely not!- Olyan ritkán gyakorolhatom a nyelvet idehaza. A sajtótájékoztatón angolul tette föla kérdéseit a londoni társulatnak. Irigylem a tudásáért.- Dont evén mention it! - keep smilingoltam, és az étteremig már egy szó semhangzott el közöttünk magyarul.Színházi trendekrıl csevegtünk, a West End legfrissebbbemutatóiról, és rendezésérıl, a Lear királyról. Majd kikötöttünk egy ismert budaihotel éttermében, ahol a selyemhuzatos karosszékek és a nehéz aranykeretbenpompázótájképek között kicsit kínosan éreztem magam a farmeromban, a pólómban meg atornacipımben. Emberem azonbanegyetlen kézmozdulattal elhessegette a gátlásaimat, és helylyel kínált. Ügyelt, hogyén üljek az ablakkal szemben, énélvezhessem a panorámát. Alám tolta a széket, aperitifetrendelt. İ volt életemben az elsı klasszikus úriember.Kicsit emlékeztetett Müller Kálmánra, de az még Kálmántsem érdekelte, hogy az ebédhez ezüsttel meg damaszttallegyen megterítve. A színidirektornál ez szinte kötelezıvolt. Mindennek megadta a módját.
  • - Választ, vagy ajánlhatok? - fektette a tenyerét az étlapra.- A tegezıdést választanám - feleltem. Egy pillanatramegakadt, aztán elmosolyodott.- Rendben. Köszönöm. Mondd, zavarna, ha közös elıételt rendelnék?- Épp ellenkezıleg!Tíz perc múlva egy varázslatos tengeri tál illatozottelıttünk kaviárral, homárral, lazacszeletekkel, salátával.Ezt a fajta fényőzést mindaddig nem ismertem.Csakhogy gondom volt. Ki kellett mennem a vécére.De hát hogyan mondjam meg egy ilyen pasinak, hogy pisilnem kell? Valahogymegoldottam.- Minden rendben? - kérdezte, amikor visszatértem.- Minden.-Jó, hogy összetegezıdtünk, mert magázódva nehéz lenne megmondanom, hogymég a popsid is intelligens. Figyeltem, ahogy kimentél.- Hogyan?- Hogy intelligens a feneked!- Hát, sok mindent mondtak már rá, de hogy intelligens...!Miközben a fıfogást szervírozták, ızfilé áfonyával, tágra nyílt szemmel hallgattam.Szórakoztatóan meséltlegutóbbi, egy Nóti-bohózatba illı külföldi kalandjáról.Más bizonyára fájdalmas emlékként idézte volna fel, hogy visszamondták egyikathéni szerzıdését, de a rendezı könnyedén és jókedvően anekdotázott a görögök« linkségén.Egyre erısödött bennem az érzés, hogy e férfi mellettmegtanulhatnám, mi minden válhat az életben a földi élvezetek forrásává.- Van a közelben egy jó rétesbolt, van kedved elsétálnioda? - kérdezte. Volt kedvem. Úgy fizetett, hogy észre sevettem, késıbb leesett, hogy hitelkártyával. Akkor! Aztána karját nyújtotta. Lassan lépdeltünk a virágágyással szegett kavicsos úton, majdtovább, a terebélyes fák közé, egészen a rozoga fabódéig, ahonnan frisssüteményillat áradt.Amikor visszafordultunk, ismét belékaroltam. Az út mentén üresen árválkodtak apadok. İsz volt, leveleket sodortmagával a fel-feltámadó szeptemberi szél. És akkor, letérve az ösvényrıl, egylépcsızetes lanka alján egymásbafonódtunk. Megcsókolt.- Ugye nem haragszol, hogy most el kell válnunk? - fordult hozzám, miután hazavitt. -Délután próbálnom kell.- Ugyan, dehogy. Nagy kislány vagyok, huszonhat éves.- Huszonhat éves! És voltál már igazán boldog ez alatta huszonhat év alatt?Úgy akartam tenni, mintha már a kérdésfeltevést is elhibázottnak tartanám. "Hátpersze, hogyne lettem volna boldog! Szép vagyok, és fiatal, és sikeres aszakmámban, és..."- Nem - hallottam megrökönyödve a saját hangomat -, nem voltam még boldog. Hamégis úgy éreztem, az hazugság volt. Valójában mindeddig életem egyetlenpillanatábansem léteztem teljesen...Elharaptam a mondat végét. Rémülten riadtam föl afájó bizonyosságra, hogy a keserőségemmel talán megrémisztem ezt a férfit.
  • - Mikor láthatlak? - kérdezte.Jaj, csak most az egyszer legyek okos nı! Mondjam neki, hogy "nem is tudom, megkell néznem a határidınaplómat, holnap beszéljünk"! Nem érezheti magátnyeregben!Áltatni kell, hogy küzdjön!- Amikor akarsz - nyögte ki Albert Györgyi, aki ha szerelemrıl volt szó, olyan hülye volt,mint az akkortájt elhíresült segge.- Ma este?-Ma?- Igen.- Hánykor?- Nyolc körül.-Hol?- Ha nem zavar, akkor fölugrom hozzád. Ha kínos, akkor nyolckor várlak a színházmellett, a presszóban. És ottmegbeszéljük, mit csináljunk.Legyen eszed, Györgyike! A presszóban, a presszóban.Az isten szerelmére, mondd, hogy a presszóban találkoztok!- Tudod, mit, gyere föl hozzám!- Rendben, akkor ott leszek nyolcra.Halálpontosan érkezett. Pezsgıvel, virággal, bonbonnal.- Csüccs le! - mondtam neki. Komikus volt a helyzet, hiszen egy felfújható matrac voltaz összes bútorom az albérletben. De nem szólt egy szót sem: lehuppant. Majdvégeláthatatlan beszélgetésbe kezdtünk a színházról. Késıbb gyakran mondogattuk,hogy tulajdonképpen egymásagyába szerettünk bele.Hogy történt-e köztünk valami az elsı közös éjszakánkon?Az égvilágon semmi. Hogy ez kin múlott? Talált, süllyedt:kizárólag rajta. Hogy miért nem akarta? Mert, mint mondta, azt akarta, hogy az elsıszeretkezésünk különleges legyen.Ezért aztán egy szombati próba után elvitt Bécsbe.Az utazásra készülıdvén persze bajban voltam, mert arrakért, hozzak valami elegáns ruhát is magammal. Ajjaj, gondoltam, akkor ott meg iskell majd jelenni. Rögtön elszaladtam fodrászhoz, kozmetikushoz, akik alaposanmegdolgoztak.Ja, nem, az nem volt. Ennél izgatóbb és vadabb szexuális élmény aligha lehetségesegy nı számára, mint hogya második éjszakát is úgy kelljen eltöltenie az álompasival, hogy a simogatásnál és acsókoknál nem jutnak tovább.Jó ég, fordult meg a fejemben, csak nincs vele valamibaj? Ahhoz szoktam, hogy a pasik általában már az elsırandi után rám másznak. İ pedig gyöngéd velem, érzékicsókokkal és simogatásokkal halmoz el, de amikor elveszítve az önkontrollomkövetelızöm, szelíden elhárít. Nem, ez egy ivarérett férfi esetében minimum gyanús.Semmi baja sem volt. Velem volt baj. Az elmúlt vadévek hozzászoktattak a türelmetlenséghez.Délelıtt értünk Bécsbe. Múzeumokat látogattunk, ı remek tárlatvezetınek bizonyult.Kisujjában volt a mővészettörténet, kiválóan beszélt németül. Kora délután aBurgban kávéztunk, majd egy patinás belvárosi szállóhoz hajtottunk. Levetkıztünk, éskényeztettük egymást. Az aktusonkívül minden megtörtént, ekkor azonban nekem már ez
  • is kielégülést hozhatott. Volna. Amikor ugyanis már egészen közel voltam hozzá, ı"visszavett" az érzékiségbıl.Én pedig, ha különösen hangzik is, boldogan engedtemát magam ennek a kínzó játéknak, amelyben mindkettenörömöt leltünk, de boldogságot nem. Szinte már izzottam a vágytól, amikor egyszercsak felkelt az ágyból, és aztmondta:- Gyere, öltözzünk föl, mindjárt éjfél! Elmegyünk Havelka nénihez!Havelka néni kávézója többek között arról volt ismert, hogy - állítólag - amegalapítása óta nem takarították ki.Meg hogy itt szolgáltak fel a világ legundokabb pincérei.Igazi bécsi bohémtanya volt. De világhírét kétségtelenülannak köszönhette, hogy minden éjszaka, pontban éjfélkor, Havelka néni megjelentegy nagy tálca frissen sült Havelkával, azaz szilvalekvárral töltött, kelt tésztábólkészítettsüteménnyel.Éjszaka fél kettıkor értünk vissza a fogadóba. És akkorelszabadultak az érzelmek. Reggel fél hatig szeretkeztünk.A mennyországban éreztem magam. De meg is ijedtem. <Mert szexuális téren hirtelen teljesen kiszolgáltatott lettem. «Annyira jó volt vele, hogy mindjárt remegni kezdtem: milesz, ha a kapcsolatunknak egyszer vége szakad?Tudtam, hogy nıs, és azt is, hogy kisgyereke van. De romantikus álmokat kergettem.Nekem kellett ez a férfi.Hétfın kora reggel indultunk haza. Tízre a színházbakellett érnie. A határon kerestek valakit vagy valamit, ezérthosszan várakoztunk. Mire Budapestre értünk, már erıskésésben voltunk.- Bocsáss meg, nem tudlak hazavinni, de hívok nekedegy taxit - mondta. Nem adott nekem pénzt, hogy fizessemki, sıt a taxistól sem érdeklıdött a viteldíjról.- Kérem, vigye haza a hölgyet, aztán jöjjön vissza, ésa portán majd rendezik a számlát.Mondom, mintha egy viktoriánus regénybıl lépett volna elı a pasi.Soha nem hagyta el értem a családját. Én pedig igyekeztem beletörıdni amegváltoztathatatlanba. S mivel a felesége nem lehettem, a szerelme maradtam.Nem állítom, hogy okosan cselekedtem. Egy okos nı, miután közlikvele, hogy nincs esélye, megköszöni a férfi ıszinteségét, és elbúcsúzik. Ám ha ez megis fogalmazódott volna bennem, ı biztosan elbizonytalanít a teóriájával. Úgy vélte,hogy az emberek szemforgatók, és el is hiszik a saját hazugságaikat. Hajtogatják,hogy ık csak és kizárólag a férjükkel meg a feleségükkel lehetnek boldogok, és jólválasztottak, és nem bánták meg a döntésüket, és elégedettebbekmár nem is lehetnének. Bullshit! Ehhez képest a valóságban nagyon ritkán jön össze,hogy az ember azzal alapít családot, aki valóban neki van teremtve. És ha késıbbnem ishagyja el a családját egy másik ember miatt, ugyan miértne lehetne joga kiélvezni a szerelmet?İ azt mondta, hogy szerelmes belém, és szüksége vanerre a szerelemre. Azt is mondta, hogy felelısséget érez acsaládjáért, ezért nem hagyja el a feleségét. De miért kellene eltemetnie magábana szerelmet? A feleségével korrekt
  • volt a viszonya, bár szexuálisan már nem érintkeztek. Tılemazonban mindent megkapott, amire egy férfi csak vágyhat.És én? Én vajon úgyszintén mindent megkaptam tıle, amire csak vágytam?Intellektuálisan és szexuális térenkétségtelenül. De elegendı ez egy családalapításról álmodozó huszonéves nınek?Ha igen, meddig?És meddig hajlandó egyedül tölteni a karácsonyokat?A hétvégéket? A nyaralásokat?Sok országba kísérhettem el ıt, intenzív heteket töltöttünkegyütt. De azért ez nem ugyanaz, mint amikor egy férfivalóban mellettem áll, számíthatok rá, hozzá tartozom.Arról nem beszélve, hogy fogalmam sem volt, mit mondottilyenkor otthon. De végül is engem szeretett a világon alegjobban. Vagy mégsem?Három évig maradtunk együtt. A kapcsolat elsı fele részemrıl az elérhetetlenmegszerzésével telt, a másodikfele pedig a reménytelen kiábrándulás megfékezésével.Akkor éreztem elıször, hogy számomra ez a szerelemcsupán a rideg tényektıl az álomvilágba való menekvés, amikor egyik premierjéreJózsival mentem el. Régóta nemláttam Józsit, és tudtam, hogy a szerelmem úgysem tud majdvelem törıdni a bemutató tennivalói közepette. Ezért egyszerre két legyet üthettemegy csapásra: megnézhettem a rendezését, és trécselhettem egy nagyon kedvesismerısömmel.De amit másnap ezért kaptam, azt nem tettem ki az ablakba. ~- A volt pasiddal jöttél a premieremre? - ırjöngött.- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Tönkretetted a bemutatómat!- De hisz már semmi sincs közöttünk! <- Miért nem hoztad el inkább az anyádat? Vagy egy ba- «rátnıdet? Engem akarsz húzni?- Marci, ne hülyéskedj!Erkölcsrıl és tisztességrıl prédikált. İ! Aki kiszállt mellılem az ágyból, és egy óramúlva bebújt a felesége melléegy másik ágyba. Ehhez képest most félájultan, lebigygyesztett szájjal adta elı anagy halált.Csodálkoztam, honnan ez a megdühödés irántam. Hiszha viszonyom lett volna Józsival, azért se szólhatott volna.Különösen azután, hogy egy boldog izgalommal teljes külföldi utazásunkat követıenpezsgıvel állított be az albérletembe, és közölte, hogy ünneplünk.- Mit ünneplünk, édes? - kérdeztem.- Képzeld, gyerekünk lesz - felelte zavartan.- Gyerekünk?- Mari megint terhes.Lehunytam a szemem, remegtem az idegességtıl. Holtraváltan ismételgettem magamban: "Gyerekük lesz! Gyereküklesz!" Mégis, hogy lehet gyerekük, amikor nekem azt mondta, hogy már nincsenekegyütt?!- De hát ez hogy történhetett? - néztem rá hirtelen.- Nem is tudom - tárta szét a kezét.Látva izgatott toporgását, szánalmas értetlenkedését, pusztító erıvel robbant kibelılem a düh.
  • - Na most ugye vagy szőznemzés történt, vagy nem tevagy az apa, vagy... kúrogatod a feleségedet!Merengve bámult maga elé. Én pedig azt gondoltam: jó, itt a vége. De persze csakakkor kezdıdött az igazi komédia.Szegénynek ideje sem volt felkészülni arra, hogy röviddelújabb apaságának bejelentése után már egy egész vagonnyi férfival kell osztozniarajtam. Pedig megkergültem. Egyizraeli pasi például a Lapkiadó liftjében tett a magáévá.« Egy francia diplomata pedig estérıl estére Grand Marniervel locsolt meg, ésórákon át nyalogatta rólam a narancslikırt.sírt, pedig megcsalatásainak mindössze a töredékével volt tisztában. így is komolyvitákat folytattunk arról, hogy amennyiben ı aktív házaséletet élı nıs emberkéntbújik az ágyamba, joga van-e számon kérni rajtam a kalandozásaimat. Váltigragaszkodott ahhoz, hogy az ı esete más, hisz az, akivel ágyba bújik, a felesége, aminem számít.És ezzel a buta és tipikusan férfielmére valló indoklássalcsak még jobban felhúzott. Már akadt, hogy szándékosanfájdalmat akartam neki okozni, és bár nem volt programom, amikor felhívott, aztlódítottam neki, hogy bocs, ma nemtudunk találkozni, mert néhány ismerısömmel töltöm azestét. Ettıl aztán kész volt.Már nem voltam belé szerelmes. De még úgy éreztem, hozzá tartozom. Talán mertnemcsak mondta, de éreztette is, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Mindenriportomat megnézte, meghallgatta. És ha csak tehette, mindenhova magávalcipelt. Ha külföldön kérdezték, hogyki vagyok, blazírt pofával közölte, hogy az életrajzírója.De a színházában mindenki tudta, hogy hozzá tartozom, és ebbıl sosem csináltgondot.A futó kalandok mellett három viszony alapvetıen jelzésértékő volt számomra.Egyrészt ismét Józsiba kellett kapaszkodnom. Másrészt föllángolt egy "veszélyes"szerelemaz egyik párt vezetı politikusával. Végül pedig összeszőrtem a levet egy fiatalszínésszel, aki azóta médiasztárránıtte ki magát.A politikus az MTV A reggel címő mősorában volt a vendégem, és már miközbenráakasztották a mikrofont, kinéztükegymást magunknak.- Ki tudsz jönni a beszélgetés után? - kérdezte.Ki tudtam, mert utánunk reklám, majd a Híradó jött.- Megadod a számodat? - hajolt közelebb odakint.- Persze - mondtam. Lefirkantottam neki.- Fölhívlak ma este, jó? De hadd kérdezzem meg mármost: eljönnél velem vacsorázni?Istenem, ezek a szegény pasik. Micsoda köröket kell futniuk, míg végre ágybadönthetik a kiszemelt nıt. De küzdjenek csak, nem ez a dolguk? Hisz nekünk, nıknekisannyi mindenért meg kell küzdenünk. Elsınek mindjártazért, hogy ne csak arra kelljünk...Bólintottam. Pedig egy ország tudta, hogy nıs, és hamarosan kétszeres apuka lesz.Valóban még aznap felhívott.
  • - Mit csinálsz jövı hét kedden, este nyolc körül?Mondom, elfoglalt politikus volt. Ráadásul mindez nemsokkal a rendszerváltás után történt, és akkoriban ı és atársai szinte forradalmi hısökként váltak ikonná.- Veled vacsorázom - feleltem.Megbeszéltük a randevút. Hétfı este azért megeresztett egy biztonsági telefont.- Akkor áll még az alku?- Persze.- És hova menjünk?- Ahova szeretnél.- Hogy állsz a görög kajákkal?- Imádom!- Rendben, akkor irány a Csengery utca. Érted menjek?- Nem tudom, honnan jövök, úgyhogy találkozzunk ott.Pontosan érkezett. Lobogott a haja, csinos, kissé feminin arca megigézte a magyarnıket. Magasságával mindenüttimponáló benyomást keltett, megnyerı modora és kifogástalan teste biztosítottaszámára a könnyed diadalokat minda gyengébb nemnél, mind a politikában.E virágzó ifjú két évvel volt fiatalabb nálam. Állhatatosságot reméltem tıle azágyban, letisztult gyönyöröket, örömőnk egyesülése közepette elfeledni vele akörülöttünklévı világot, ezt a kusza labirintust.Már az is gyönyörőséggel töltött el, hogy Magyarországegyik legvonzóbb pasija hajt rám. A Herceg mellett ı volta legszebb férfi az életemben.Megittunk két üveg rozét. Mesélt a pártjáról, a politikaifurmányokról. Udvariasan úgy tettem, mintha lenyőgöznének a témái. Végülmegkérdezte, hogy hazakísérhet-e.Azt mondta, nem álmos, és szívesen beszélgetne még egykicsit velem. Felhívtam magamhoz.- Iszol valamit? - kérdeztem a lakásba lépve.- Mi van itthon?- Sör, bor.- így, ebben a sorrendben jöhet - nevetett Magyarország legszebb fehér fogsorával,és leült. Hosszú lábával úgyücsörgött ott, mint valamiféle óriásszöcske. Ült, és nézett.Eszében sem volt hanyatt dönteni. Nem kezdeményezett, pedig azt hittem, nálanagyobb Casanova nincs is. Rám várt.Leültem mellé. A vállára hajtottam a fejem. Átölelt. Csókolóztunk. Egyszer csakvalami nagyon furcsát kérdezett:- Nem lehetne lekapcsolni a villanyt?Akkor én már túl voltam tőzön-vízen, úgyhogy nem sokkérdéssel tudtak volna meghökkenteni a férfiak. De nekisikerült. Szégyellıs? Vagy szépséghibája van, amit nem akarmutogatni? Furcsa volt ez a szendesóg, hiszen ık a politikus társaival akkoribannagyon vad fiúk voltak.Megtettem, amit kért. Hozzábújtam. Finom illata volt.Nem dezodor, nem arcszesz. Szappanillat! Nincs izgatóbbannál, mint amikor egy férfit zuhanyozás után ölelhetsz.
  • Simogattuk egymást. Éreztem, hogy nagyon kíván. Lehúztam a cipzárját.Hátrahajtotta a fejét, és a kezem nyomán hintázott elıre-hátra. Behunyt szemmelsóhajtozott, nyögései gyönyörőséget gerjesztettek bennem. Aztán egyszerre elborultaz arca, szája megrándult, és ernyedtendılt hátra.- Soha ilyen jó még nem volt - mondta rekedten egykicsivel késıbb. Elhittem neki. Késıbb szeretkeztünk is, deinkább tanár néninek éreztem magam, mintsem partnernek.Ügyetlenkedett, azon az éjszakán csak neki volt jó. Hajnalifél ötkor elindult haza. Végül is várta a családja.Hetente kétszer-háromszor jött fel hozzám. Egyre jobb voltegyütt. Hamarosan minden kételyem elszállt azt illetıen, hogy én, a boldogtalanságnyomorékja egy igazi álompasitfogtam magamnak! Ha csak néhány hónapig is, de enyémvolt a fınyeremény. Ráadásul végre felvállalt. A MadáchSzínház szilveszteri Kabaré-elıadásának premierjére összesereglett prominensekpéldául szemtanúi lehettek, amintvégigsmároltuk a háromórás parádés elıadást. Mégsemebbıl robbant ki életem egyik legnagyobb botránya. Egytaxis leadta a drótot a korszak szennylapjának, hogy éppmost csókolóztunk a kocsija hátsó ülésén. Hamarosan ottdíszelegtünk az országos "sajtóorgánum" címoldalán, persze egy montírozott fotóval.Annyira pancserek voltak, hogymég el sem bírtak csípni minket együtt. Ha már... A nagystílő bankrablókban azember legalább lát fantáziát, deegy pitiáner zsebtolvajban?Még aznap berántotta a fınöke és egyben egyik legjobbbarátja az irodájába. İ volt a csapatban a kemény fiú, míga pasim a szép fiú szerepét alakította. A vezetıi triász harmadik tagja az okos fiú volt.Szóval a Keményfiú behívta a Szépfiút, és jól ledorongolta.- Oké, két lehetıség közül választhatsz - jelentette ki.- Vagy a feleségeddel maradsz, és akkor soha többé nemtalálkozol ezzel a kis riportercsajjal. Vagy választod a kiscsajt, és akkor beadod aválókeresetet! Szóval?Idıt kért. A Keményfiú adott neki. Húsz percet. Ezalattı az Okosfiút tárcsázta.- Hallottad?- Persze. Tele van veletek a sajtó. Nagy marha vagy.- Miért, nem lehetek szerelmes?- De lehetsz. Csak nem kell nagydobra verni. A szerelem jön, a szerelem megy. Temeg itt maradsz. Miért nemlehetett egy titkos fészket bérelni a szerelmi légyottokra?A srác késıbb már fineszesebb volt. Szerelmi ügyeitdiszkrétebben intézte, bár így is sokat cikkezett kalandozásairól a sajtó.S hogy mi ketten milyen sorsra jutottunk? Természetesen kidobott. Elegánsan, decinikusan kiadta az utam.- Szeretlek - mondta, amikor utoljára találkoztunk egybárban. - És tényleg nagyon sokat jelentesz nekem. De énebben az országban egyszer még miniszter szeretnék lenni.Sikerült neki.
  • Tajtékoztam. Inkább mondta volna azt, hogy bocs, nem hagyom el a feleségemet,mert jön a második gyerek, és hagyjuk abba, mert beledöglök ebbe a kettısjátékba.Fél évig tartott a kapcsolatunk. Ma már nincs bennemdüh. Legfeljebb egy kis keserőség. De változatlanul elmosolyodom, amikor eszembejut, milyen halálra vált arccalébredt fel mellettem délelıtt tizenegy felé, hogy "úristen, elfelejtettem karácsonyfátvenni!". Felöltöztünk, elszaladtunk a Flórián téri piacra, s végül sikerült a megmaradtsatnya fenyık közül egy jobbat kiválasztanunk. Rohanthaza a családjához, én meg bıgve integettem utána. Este felhívott a titkárnıje,hogy a fınöke telefonált neki, és virágnyelven (a felesége ott állt mellette)megkérte, hogy hívjonfel engem, kívánjon boldog karácsonyt, és mondja meg, hogyazt üzeni: nagyon szeret.Megmondta. Nem lettem tıle boldogabb, de jólesett.Azt hiszem, tényleg nagyon szeretett. De a sikert, a karriertegy kicsit még nálam is jobban szerette. A mai napigfölhív a születésnapomon.Miután a "politika áldozata lettem", az akkor fiatal, kezdıszínész lábához vetettem magam. Miután megkapta a premierjére küldöttcsodacsokromat, kinyomozta a telefonszámomat a Rádióban, és felhívott, hogymegköszönje a virágot.Akkor még csak egy tündöklıen tehetséges pályakezdı volt, de máris legendásannagy nıcsábász hírében állt.Épp nısülni készült, és bár a menyasszonya is tisztában voltazzal, hogy leendı férje nem a hőség mintaképe, mégisúgy döntött, feleségül megy hozzá. Amikor megkérdeztéktıle, hogy miért, képes volt ezzel a földhözragadt válasszalelıhozakodni: "Mert szeretem!"A leendı férj tehát, miközben esküvıre készült, illetve a színháza elsı számútragikájának is a kedvére tett, úgy döntött, Albert Györgyit is megpörköli egy kissé.Ezzelnem is lett volna gond, hiszen többnyire nekem sem volt ellenemre egy kis himihumi,különösen ha vonzó pasiról voltszó. Életem legjobb kalandját például egy Omar Sharifrahasonlító skót vállalkozóval bonyolítottam le, Londonban.Egy február 13-ra virradó éjszakán Glasgow-ban vesztegeltem egy kisebb hóesésmiatt, és a terminálban, alvás közben, egy vadidegen férfi vállára hajtottam afejemet. Amikorfölébredtem, elnézést kértem, és a párnaszerepért cserébemeghívtam egy kávéra. A kávé mellé süteményt is kért, s mivel a fizetés után nemakart adósom maradni, átcseréltette a jegyét az én gépemre. Együtt landoltunk hátaHeathrow-n, pontban éjszaka kettıkor. Hógolyóztunk egyfél órát, aztán elmentünk a szállodámhoz. Hajnali 3 és reggel 7 óra között többszörtett boldoggá. Kilenckor arra ébredtem, hogy eltőnt a pasas. A szobám ajtaja alattbúcsúzóul még becsúsztatott egy kedves üdvözlıkártyát ezzela szöveggel: "Te voltál a Valentin-napi ajándékom! Köszönöm!" A kártya kísérıje egygyőrő volt.Azóta se találkoztam vele. Nem tudom, ki ı, hol él, mit
  • csinál. Életem egyik legemlékezetesebb szexuális élményevolt, de hiába kerestem évekig.Pedig nem akartam tıle semmit. Csak meg akartam neki« köszönni azt az éjszakát.Nem mindig akartam tehát többet egy kellemes együttlétnél. A fiatal színésznekazonban nem volt szerencséje. Éppegy olyan idıszakban kapott el, amikor mást, többet akartam egy kapcsolattól, mintpuszta szexet. Úgy voltam vele, hogy inkább legyen egy közepes szeretkezésem egyolyanpasival, akibe szerelmes vagyok, mint egy elsı osztályú aktusom egy olyannal, akiiránt semmit sem érzek!Amikor elküldtem neki a virágcsokrot, még nem tudtam, hogy nısülni készül.Tisztában voltam azzal, hogynagykanállal eszi a nıket, de bíztam benne, hogy én majdmegváltoztatom. Elıre elhatároztam, hogy ha feljön hozzáma Népfürdı utcai albérletembe, ellenállok az ostromának.Én leszek az a trófea, akit nem sikerül megszereznie.Félig-meddig tartottam is magam az elhatározásomhoz, de nagy önuralmamba telt,mert izgató pasi volt. Levetkıztünk, ölelkeztünk, belém hatolt. De szinte abban apillanatban lelöktem magamról. Felöltözött, és elment.Húsz perc múlva megcsörrent a telefonom. A Lánchídbudai hídfıjétıl hívott. Azt mondta, hogy ıt még sohaegyetlen nı sem alázta meg így. Bocsánatot kértem tıle, és közöltem, hogyeszemben sem volt megalázni, csupánnem akartam a tizenhatodik nıcske lenni ebben a hónapban.Becsületére legyen mondva, megértette. Késıbb, amikor a színháza külföldi turnéraindult, megkért, hogy kísérjem ki a repülıtérre. Ferihegyen egy érzelmesbúcsúcsókkalvetettünk véget az el sem kezdıdött kapcsolatunknak.Ismerve az azóta eltelt évek történéseit, hálás vagyoka sorsnak, hogy nem vele kötöttem össze az életem. Nemmintha ez felmerült volna közöttünk.Ma már közismert médiasztár. Nıi magazinokat adnakel vele, magánélete hálás bulvártéma. Miközben ugyanaza kissé infantilis srác és ugyanaz a kitőnı színész maradt, aki tizenöt éve volt. Nemlehet nem szeretni, ugyanakkornéha egy kicsit fenéken kellene billenteni. Sosem felejtemel, hogy mit mondott neki az egyik szakmai mentora, amikor annak idején meghívtaaz esküvıjére: "Nézze, én szívbılkívánok önnek sok boldogságot, de - ismerve az igazságot- hadd ne kelljen ehhez asszisztálnom az esküvıjén."Kean és a kínVedd észre, ha valaki alantas módonbeszél a nıkrıl, és jegyezd meg, hogy az ilyenember minden másban is méltatlan.Galvez AmandiGábort sosem fogom kiheverni... Még mesélni se könnyő
  • róla.Amikor ezeket a sorokat írom, épp a pszichiátrián igyekeznek belém életet lehelni.Hiába hittem, hogy segítségemre lesz, ha kiírom magamból a fájdalmaimat,valójábanéppolyan kutyául vagyok, mint tavaly ilyenkor. Ez az ideihullámvölgy súlyosabb, mint bármelyik korábbi. Nembírok enni, és ha mégis, kihányom. Infúzióra kötöttek.A nıvér megkérdezte, hogy miért iszom? Azt válaszoltam, hogy azért, mert nemlehettem anya, meggyilkoltam a leendı gyermekeimet, míg végül már ık nemakartak megszületni. Azért iszom, mert túl gyáva vagyok ahhoz, hogyfelvágjam az ereimet. Az alkoholizmus: lassított öngyilkosság. Ami pedig avérvizsgálati leleteimet illeti, ügyesen ésbiztosan haladok a célom felé.Mielıtt bejöttem volna a kórházba, felhívtam anyuékat. Két éve nem beszéltünk,gondoltam, elbúcsúzomtılük. Tényleg rettenetesen rosszul voltam, halál elıttipillanatban.- Anyu, szeretnék veletek találkozni... nem vagyok jól...- nyögtem a telefonba.- Csak magadnak köszönheted! - válaszolta anyám. - Mimindent megadtunk neked!Mit lehet erre mondani? Semmit. Férjem édesanyjakísért be a klinikára, András külföldön volt, egy borfesztiválon. Anyósom bepakolta aruháimat a szekrénybe, miközben én zokogtam, hogy semmi értelme az életemnek,<meg akarok halni. Aztán leült mellém, és átölelt:Pont most, amikor megszerettelek?A pszichiátrián törıdnek velem. Figyelmesek, gondosak.Odakint gyakran érzem úgy, hogy sokakat irritálok. A szakmámat és a kritikusokatpláne. Feldolgozhatatlan számomra az ellentmondás: miközben a kritikákbeletipornak aföldbe, sokan néznek és olvasnak. A legnézettebb mősorokközött szerepel a talkshow-m a csatornán.Mióta 1989-ben Spiró kinyuvasztott a Népszabadság tévékritikájában, miszerint én, a"szıkített riporternı" (szıkevagyok és riporter!), túlzott modorossággal ejtettem ki azangol neveket (kíváncsi volnék, Spiró mit szólna, ha, mondjuk, Stanislaw Wyspianskinevét nem úgy ejteném ki, ahogykell), szóval a hírhedt Oscar-kritika óta nagy meglepetésmár nem ért. Ha mégis, az nem elsısorban szakmai oldalról. Amikor például, az 1990-es évek elején, rádiómősortvezettem a Calypsón, nem akartam elhinni, hogy a hallgatóim egyharmadát azok a70-80 esztendıs nénik teszik ki, akik ölebükkel a hónuk alatt nap mint napbecsücsülneka Gerbeud-ba egy krémesre. Állítólag ezek az idıs hölgyekazért vonzódnak hozzám, mert azt a szüfrazsettet látjákbennem, aki egykoron ık is lenni akartak.Ha nincs kedvem írni és olvasni az osztályon, leülöka tévé elé a közösségi szobában. Az elıbb lett vége a Végzetes vonzerı címőfilmnek. Kedvenc jelenetem: MichaelDouglas felmegy kettyinteni a szeretıjéhez, akit Glenn Close
  • alakít, és csak úgy mellékesen megjegyzi:- Tudod, én valójában nagyon szeretem a feleségemet.Mire a nı:- Ühüm. Akkor miért vagy itt?Vérfagyasztóan pontos dialógus. Hányszor éltem áthasonlót nıs férfiak mellett! Vajon az juttatott ide, hogylegtöbbször a másodhegedős szerepére lettem kárhoztatva? Vagy hogy újra és újraolyan férfiakhoz mentem feleségül, akiket jobban szerettem, mint amennyire ıkszerettek engem? Esetleg a gyermekkori traumáim a ludasak az« érzelmi labilitásban?Nem tudom. Egy biztos: aminek depresszió terén a legtöbbet köszönhetem, azminden kétséget kizáróan a második házasságom.Gábor csakis a színháznak élt. Akkor lett volna a legboldogabb, ha betehet egyvaságyat az öltözıjébe, és ki semkell többé lépnie a színház épületébıl. Ott fızött volna, ott zuhanyozott volna, ésonnan tolták volna ki a temetıbe. Szenvedélyesen, szinte betegesen rajongott aszínházért, akárcsak Edmund Kean, a híres angol színész (a róla szóló monodrámátnagy sikerrel játssza Gálffi László a TháliaStúdiójában), és "a világon e kívül" semmi más nem érdekelte. Na jó, egyvalamitleszámítva: a nıket. Mert a létezılegnagyobb éberséggel figyelt, és vadászösztöne kiolthatatlannak bizonyult. Alegzavartalanabb nyugalommal kuszáltössze régóta mőködı párkapcsolatokat, és sorra bolondította magába a nálánálakár évtizedekkel fiatalabb nıket.Ha pedig már nem volt a kedvére egy szerelem, lelkiismeret-furdalás nélkül kiszállt akapcsolatból. Szeretıi ódákatzengtek kvalitásairól, ám megbízhatatlannak és csélcsapnak tartották. Tipikusan az apasi volt, akit csak használniérdemes. Arra, amire való.Rossz híre volt tehát, s ebbıl az következett, hogy bártetszett, sosem kezdeményeztem vele viszonyt. Önsorsrontásban mindig is jelesvoltam, jól értesültként mindig"képben voltam" legfrissebb szerelmi vagdalkozásait illetıen. Egyik barátom, akiugyanabban a színházban koptatta a világot jelentı deszkákat, nehezen viselte,amit a mester éppen aktuális szerelmével mővelt. A lány korábbanszínész barátom osztálytársa volt a Színmővészetin, ésszoros barátság főzte ıket egymáshoz. így aztán a fiúmindenrıl tudott, ami a lány és Gábor között történt. Nem <lehetett például titok, hogy a lány Gáborék otthonávalszemben lakott egy kis garzonban. Gábor oda járt át sutytyomban szeretkezni. Azutcán hazafelé ı ment elöl, mö- ggötte ötven méterrel kullogott a lány. Aztán amikor a kapualjhoz értek, Gáborkörülnézett, és gyorsan besurranta lépcsıházba. Elvégezte, amit kellett, majd átsietett asaját lakásába, ahol tévésztár felesége és közös gyermekeik várták.A lány egy hang nélkül viselte a megaláztatásokat, merthalálosan szerelmes volt. Olyannyira, hogy amikor Gáborkiadta az útját, a barátai gyógyszerekkel tömték tele, csakhogy elviselje a szakítás fájdalmát. Súlyos vesebetegségemiatt az életébe is kerülhetett volna a dolog. Persze lehet, hogy ezt akkor épp nembánta volna, ugyanis a szakítás
  • másnapján öngyilkossági szándéka miatt vitték be az egyikkórház pszichiátriai ambulanciájára. Képzelem, hogy hebeghetett Gábor, amikorotthon, este, családi tévénézés közben egyszer csak megcsörrent a telefon, és egynıi hangközölte, hogy "Bocsánat a késıi zavarásért, mővész úr, de X. Y. mővésznı itt feksziknálunk, és önt nevezte megértesítendı hozzátartozójának."Minden pletykát tudtam Gáborról, de a színházi büfékben hallott viselt dolgain nemigazán tudtam felhıtlenül mulatni, mert ezekben a történetekben mindig voltegy nı, aki pórul járt, aki nevetségessé vált, aki vesztesvolt. Mintha megéreztem volna, hogy egyszer én is közéjük kerülök.Sokan sajnálták például fıiskolás szerelmét, elsı menyasszonyát, egy csodaszépszínésznıt, akinek akkor mégélt az apja, a Nagy Színész. Gábor elvitte leendı apósavörös sportkocsiját, és azzal járt udvarolni vidékre egymásik színésznınek. Pestiesen mondva: nem semmi!Az elızmények után szorongva vettem tudomásul:az Ötödik sebesség szerkesztıje épp ezt a cinikus, pökhendigazembert szemelte ki számomra a következı nagyinterjúalanyául.Felhívtam.- Jó napot kívánok, Albert Györgyi vagyok az Ötödik sebességtıl.- Csókolom, nem tegezıdhetnénk?- De, szervusz.- Köszönöm. Már régóta vártam erre a hívásra. Kicsitmeg is vagyok sértve. Azt hittem, hogy Arthur Miller, Kállai Ferenc, Gregory Peck utánén már nem is kerülheteksorra. Akkor mirıl is lenne szó?- A jubileumi önálló estedrıl.- Láttad már az elıadást?- Nem, megnézném, és utána leülnénk beszélgetni.- Rendben. Leteszek neked a pénztárba... hány jegyet is?- Dolgozni megyek, úgyhogy egyet.- Rendben. Leteszek egy jegyet.Az elıadás elıtti napon felhívott a lakásomon.- Akkor jössz?- Persze.- És még mindig csak egy jegy kell?- Még mindig.Éreztem a hangján, hogy elégedett. Miután azonban márkét esetben is szerelmi kapcsolatba bonyolódtam az interjúalanyaimmal, igyekeztemelıvigyázatos lenni. GregoryPeck is úgy nısült, hogy beleszeretett az ıt interjúvolóVeronique-ba.Most, hogy a pszichiátriai kezelés befejeztével ismét itthon csücsülök a klaviatúraelıtt, futólag rápillantok azórámra. Tizennyolc óra harmincöt perc van. Tizenhároméve, 1993. április 3-án, szombaton, pontosan ebben azidıpontban léptem be a színház mővészbejáróján. Még
  • januárban szakítottam az igazgatóval, mert megelégeltem, hogy állandóan számonkéri rajtam, miképpen osztombe az idımet, kivel találkozom, miközben természetesnekveszi, hogy ı odahaza buzgón teljesíti házastársi kötele- <zettségeit.A színházba tehát szabad prédaként léptem be. A büfében ismertek már, mint arosszpénzt.- Mit iszik, Györgyike? - mosolygott rám a büfés nı.- Egy baracklevet, legyen kedves.- Egy baracklevet? Biztos benne?- Persze. Miért?- Mert a mővész úr szólt, hogy magácska a vendége.- Értem. Akkor egy francia pezsgıt kérek szépen.Nyelt egyet a nı.- Az, kérem, nincs. Olyat nálunk nem isznak. De hozatunk, jó?Belém bújt a kisördög.- Jó, van egy kérésem. Ne kezdıdjék el az elıadás, amígnem érnek vissza a pezsgıvel! És vigyék be a mővész úrnak.A nı még nagyobbat nyelt.- Rendben. Szólok az ügyelınek.Szólt. Majd pezsgıért szalajtott egy fiút a közeli, éjjelnappal nyitva tartódelikáteszüzletbe.Tíz perccel késıbb kezdıdött az elıadás. A színházakban hivatalosan csak hétpercet késhet a kezdés. Amikorbejött a színpadra, engem keresett a szemével. Megtalált, összenéztünk. És abban apillanatban ez a legendásan jómemóriájú színész bakizott a szövegében.Mire lement az elıadás, elszállt a jókedvem. Izgulnikezdtem. Vajon nem haragítottam-e magamra? Beláttam, igen kockázatos voltmegtréfálnom az interjú elıtt.Mintha csak a félelmeimet akarná igazolni: hiába vártam a büfében. Eltelt tíz perc,eltelt húsz perc. Fél óra múlva végül kopogtattam az öltözıje ajtaján. Zuhanyozott.- Itt vagyok, mindjárt jövök! - szólt ki a plexifal mögül. - Ülj csak le!Egy perccel késıbb törülközıben lépett ki a kabinból.Leült velem szemben.- Most komolyan megcsinálod ezt az interjút? Ténylegazért jöttél?- Ezért.- Oké, akkor felöltözöm. Jó?-Jó.Rövid séta után kikötöttünk a Károlyi Caféban. Megittunkegy üveg pezsgıt. Aztán a Kálvin térre mentünk, a BlackJack nevő lebujba. Ott is lecsúszott egy üveg pezsgı. Éjfélkor már csókolóztunk.Reggel fél ötkor pedig elhangzottaz ominózus mondat a szájából:- Én nem akarok több gyereket.Nem hittem neki. Nem hittem el, hogy itt van ez a pasi, akiben tőz van, aki értelmes,és akivel azonnal megtaláltuka közös hangot, és kijelenti, hogy vele aztán tutira nem fogom valóra váltanilegdédelgetettebb álmomat.- Miért?
  • - Mert igazából sosem akartam. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de... szóval énmáshogy terveztem az életemet.És a jövıt is máshogy tervezem.- Igazából nekem sem annyira fontos a gyerek... - mondtam én. Nem is gondoltammásra, csak arra, hogy tetsziknekem ez a férfi, hogy szeretnék vele lenni..., az élet pedigváltozik, és benne változhat ı is, én is... Vagy erre sem gondoltam, csak néztem ıt,vonzott, és egészen elvarázsolt.Aztán mint egy Hamupipıke felugrottam, és kirohantam a presszóból.- Taxi! - kiáltottam integetve egy sárga Lada után. Csikorogva fékezett, beugrottam.- Györgyi! - kiáltott utánam Gábor. - Györgyi, várj!A vasárnap csendes volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy sikerült magamban idejébenmegállítani egy újabb hajmeresztıtörténetet. Másrészt túlfőtött hangulatba kerültem Gábortól, ami az áldozatiságravaló hajlamomat tekintve teljesen természetes volt, a józan ész szempontjábólazonban minısíthetetlen ostobaság. Ott kucorogtam a telefon mellett, görnyedten,az összehúzott függöny mögött, mint egy sötétzárkában, és vártam, hogymegcsörrenjen a készülék. Esküszöm, egy konflislónak több esze volt. Hétfı reggelvégül az az elhatározás billentett ki ebbıl az aggályos állapotból, miszerint magamlépek a tettek mezejére! Tárcsáztam Gábort.- Hello! - hallottam a hangot, amelyrıl véget nem érıen fantáziáltam az elmúlthuszonnégy órában. - Tudtam, hogy te vagy. Már vártam a hívásodat.- Vártad? - kérdeztem megütközve, és azon töprengtem, mitıl ilyen átkozottulbeképzelt ez a pasi.- Persze. Mert te olyan csaj vagy, aki felhívja a férfiakat.- Jó, akkor most te jössz! - csaptam le a telefont.Fél óráig bírta. Akkor megcsörrent a telefonom.- Mikor lesz kész az anyag? - kérdezte.- Az interjú? Holnap.- Bejöhetek meghallgatni adás elıtt?- Persze.Másnap valóban ott ült a vágószobában, és némán figyelte, ahogy dolgozom.- Ebben mi a jó neked? - kérdeztem.- Miben?- Hát hogy itt ülsz, és bámulsz.- Imádom nézni, ha valaki valamiben jó.-Jó?- Ha valaki ügyes.- Aha. Mint például Balkay Géza?- Ezt most nem értem.- Szerintem Balkay az ország legjobb színésze.Gábor feltőnı lassúsággal végighúzta tenyerét a nadrágján. Megbántódott.- Most nincs kedvem vitatkozni - eresztett meg egyerıltetett nevetést. - Inkább gyere el, és nézd meg a HalászPétert. A kínait Holnap megy.Elmentem. Aztán másnap is. Egy héten keresztül minden nap ıt néztem esténként.Hétvégén árultam el, hogymost egy ideig nem tudok ott lenni az elıadásain, mert elutazom. Leforrázva állt a hírhallatán.- Hogyhogy elutazol?- Izraelbe megyek, ott dolgoznak apámék a nagykövetségen.
  • - Az lehetetlen. De hát akkor most mi lesz? Akkor mosttényleg nem jössz holnap? És meddig nem jössz?- Két hétig.- Két hétig?!- Igen.- Jó, megvárlak.-Mi?- Itt leszek.-Hol?- Hát itt.Felírta a lakása elıtti telefonfülke készülékének a számát.Izraelbıl mindennap hívtam. Napi 20-30 percet telefonáltunk. Fıként délelıtt tudtunkbeszélni, amikor a felesége bent volt a tévében.- Nagyon szeretlek - mondta a beszélgetéseink végén -, gyere már, siess haza.Átcseréltettem a jegyem egy korábbi gépre. Virággal várta repülıtéren. Ott aludt nálam, akkor töltöttünk elıszöregyütt egy éjszakát abban a hitben, hogy soha semmi éssenki nem választhat el minket egymástól.A legcsekélyebb kételyem sem volt az iránt, hogy ez azigazi szerelem. Visszanyertem az évekkel korábban elveszített lelki egyensúlyomat, ésúgy éreztem magam, minthaegy édes-bús lányregénybe csöppentem volna, amelybena fıhıs, egy életen át tartó vágyakozás után, végre rátalála Férfira.Gábor a szeretet iránti szükségletem legszorongatóbbpillanataiban érkezett az életembe. Ezért hajlamos voltamelfeledni, ki is ı valójában. És azt is, hogy én ki vagyok, meg | «hogy igazából mire vágyom.Május elsején Gábor felesége egy országos, egész naposautós csillagtúrán vett részt egy másik színésszel. Gábor kihasználta az alkalmat, ésátjött hozzám. Igen am, de amikor másnap délután hazament, váratlanul otthontaláltaa nejét. A túrát ugyanis lefújták egy operatır halála miatt, akit elsodort egy kocsi.A nagy dráma nem abból volt, hogy Gábor félrelépett.Akkor már régóta recsegett-ropogott a házasságuk. Az igazi baj az énszemélyemmel volt. A kolléganımet sertette, hogy Gábor pont velem csalta meg."Bárkivel, csak ne azAlbert Györgyivel!"Késıbb már belenyugodott a megváltozhatatlanba, de kérte, hogy Gábor továbbrais a lakásuk elıtt parkolja leesténként a kocsiját. Hogy a szomszédok lássák, mindenrendben van. , .Végül már ehhez sem ragaszkodott. Csak a gyerekeittiltotta el tılem. Sokáig nem találkozhattam velük. Arrahivatkozott, hogy nem fogja Gábor összes csajához odaengedni a gyerekeket, mertrombolja a lelküket, hogy hetentemás anyukával ismerkednek meg. A válásuk után se változott a helyzet egy ideig.Márpedig a betéti társaságunk közös volt, ráadásul a bevételét elsısorban az énfizetésem és honoráriumaim jelentették. Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy háromévig tulajdonképpen én finanszíroztam Gábor exfeleségének a körömlakkjátEzek után egy kicsit rosszulesett, hogy távol tartották
  • tılem a fiúkat. .Gábor mindent otthagyott a gyerekeinek. Kulturáltan vált el.Egy évvel a válása után összeházasodtunk. A Baross téren mondtuk ki a boldogítóigent 1994. szeptember 29-én.Egy Németh Anikó tervezte, oldalt derékig felvágott selyemszatén ruhát viseltem. Ahasítékokat velencei csipke kötötte össze, és olyan szők volt, hogy egy bugyit semlehetettalávenni. Egy szerkesztı, aki összeismertetett minket, voltaz egyik, egy filmrendezı a másik tanúnk. Utóbbi vitt a kocsiján esküdni. Félútról hazakellett fordulnunk, mert otthon maradt a jegygyőrőm. Rossz ómen. Gábor sötétöltönytés a nyakánál kigombolt hófehér inget viselt. A házasságkötı teremig vezetı útonmindvégig ıt néztem. Tudtam, hogy életem legnagyobb szerelme. Ezt mondtamMarcinakis, amikor nem sokkal az esküvım elıtt felhívott.- Beszélni szeretnék veled - hadarta. - Kérlek, igyunkmeg egy kávét délután a Gellértben.A hotelben mentegetızve fogadott, sápadtnak tőnt.- Bocsáss meg, de... az a helyzet, hogy a feleségem elhagyott.Marci érthetı aggodalommal ecsetelte a szakítását.- Mit tehetek érted? - kérdeztem végül.- Nem költöznél fel a villába?Könyörgött a szeme.- Nagyon szeretlek, Marci, de közben történtek dolgokaz életemben.- Dolgok?- Szerelmes lettem.- Szerelmes? Kibe?- Egy színészbe.- Úristen!- Mi baj?- Semmi, csak... egyet mondj meg: Gábor?Bólintottam. A mai napig fogalmam sincs, honnan tudta. Ismert. A legjobban avilágon.- Értem - zuhant össze egy szempillantás alatt. - Sokboldogságot.Felállt, megölelt, rendezte a számlát a pultnál, aztánelsétált.Ma már tudom, hogy ı lett volna számomra az ideálisférj. Jól szituált volt, öt nyelven beszélt folyékonyan, az évnagy részét külföldön töltötte, igazi kozmopolita pasi volt.Mindig úgy képzeltem, ha az ember gyereket vállal, kivárja, míg eljön az ideálispillanat. Megfelelı feltételeket teremt, érzelmileg harmonikus és biztonságos életet,hogy a gyerek stabil, elfogadó légkörbe szülessen. El sem tudtam képzelni, hogy csakazért essek teherbe, hogy mindenáron legyen egy gyerekem.Gáborral még felhıtlennek tőnt a kapcsolatunk, amikorállapotos lettem. Huszonkilenc éves voltam. Éppen Cannesba kellett utaznom afilmfesztiválra. Sose felejtem el, egykinti szupermarketben vettem meg a terhességi tesztet. Énahhoz fogható boldogságot sohasem éreztem, mint amikor
  • láttam, hogy pozitív. Arra gondoltam: ilyen csoda nincs!Miközben tudván tudtam, hogy baj lesz...Fölhívtam Gábort. Eufórikus, szerelmes boldogságbanmondtam el neki a hírt. Zavart, hővös csend fogadott a vonal másik végén:- De hát tudod, hogy megbeszéltük - mondta kisvártatva.- Igen, tudom - válaszoltam.Mégis, amikor a kagylót letettem, újra reménykedni kezdtem. Elképzeltem a közösgyerekünket. Szép volt. Gyönyörővolt. Mikor azonban Gáborral telefonon beszéltem, nemhoztam szóba ezt a témát többet, és ı sem kérdezett. Tíznapon át mindennap beszéltünk, mintha mi sem történtvolna, mindenrıl, a szerelmünkrıl, a jövınkrıl, csak a hasamban növekvı gyerekrılnem.Hiába volt nyilvánvaló, hogy az idillnek hamarosanvége, hogy haza fogok menni, és el kell mennem a nıgyógyászhoz. Cannes-banvalószerőtlen béke költözöttbelém.A nıgyógyászom nagyon boldog volt, hogy gyereket várok.(_ Amikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy nem fogom megtartani,majdnem lekevert egy pofont.- Ezt én nem engedem meg! - mondta.- Akkor keresek valakit, aki megcsinálja - válaszoltam, majdnem sírva.- Ki ez a szemét pasas, mit képzel ez magáról? - sziszegte, és káromkodott egy sort.- Nincs mit tenni - motyogtam sután.Felkészültségemre jellemzı, hogy párbeszédünket paródiába illı jelenet követte.Látom magam ártatlanul téblábolni az osztályon. Akkor még el sem tudtam képzelni,mi vár rám. Annyira, hogy vattát sem vittem magammal.A nıgyógyászom ültetett be a kocsijába, és együtt vásároltuk meg a szükségesholmikat. Tampont, vattát. Mindenbıla legjobbat vette. Nemcsak sajnált, szeretett is. A mőtıben, amikor az ágyrafektettek, és kengyelbe szíjazták a lábam, az utolsó pillanatban is azt mondta: "Mégmindig meggondolhatod magad."Rettenetes fájdalmaim voltak. Testiek is.Amíg élek, bőnhıdni fogok. Nem tudom, hol az átmenet aközött, hogy elkövettem abőnt, és aközött, hogy megkell bocsátani magamnak. Ha legalább a mostani, és remélem, utolsó férjemnek,Andrásnak tudtam volna szülni, talán megválthattam volna magam... De ez sajnosteljesenlehetetlen.Mivel nem tudhatom, hogy a férjem a hét nagyobbikrészében esténként mit csinál, amikor tılem több száz kilométerre él és dolgozik, mártöbbször elképzeltem - ésezt ıszintén mondom, még ha furcsának is hat -: ha András egyszer azzal jönne haza,hogy valaki teherbe esetttıle, én feltétlenül azt mondanám neki, hogy vállalja akisbabát. Hogy utána mi történne, nem tudom... Mindazok után, amiket átéltem,nekem nagyobb fájdalom éscsalódás volna, ha a férjem nem vállalná a gyerekét. Ésnem tudom elképzelni, hogy ne szeressem. <;Nem tudom, miért, de elsı terhességem emléke a legfájóbb.
  • Máig ırzöm az ultrahangfelvételt... nagyon mélyen eldugtam... de néhamegtalálom...Azt sem tudom, miért tettem el. Nem szoktam napontanézegetni.Ha megtalálom, mindig eszembe jut, hogy miközbenén itt voltam az életbevágó döntés elıtt, Gábor a gyerekeivel nyaralt. De nem aztnehéz elviselni, hogy a legnagyobb szerelmem ebben a helyzetben egyedülhagyott.Számomra az a legérthetetlenebb, a legellentmondásosabb, hogy milyen jó apa. Agyerekeinek már régen megígérteezt a nyaralást, és tartotta a szavát. Valóban hittem benne, hogy Gábor majd a migyerekünknek is jó apja lehet.Ellenben én magam attól féltem, hogy ha tiltakozása ellenére vállalom aterhességet, ı öt perc múlva köddé válik.A kapcsolatunk elején kijelentette, nem akar több gyereket, ezért jó okom volt félniattól, hogy faképnél hagy. Lelkiismereti és személyiségjogi okokból nem írhatommeg, hogy miért volt nagyon, nagyon alapos okom rá, hogy eztgondoljam. És akkor hova született volna a gyerekünk?Győlölködı légkörbe, egy ıket megtagadó apának? Egy magányosan küzdı,depresszióba zuhanó, csalódásait feldolgozni képtelen, magára hagyott anyának?Hiába vágta hozzám ı is, más is: ha igazán akartadvolna, ha igazán jó anya lettél volna, megszülted volnavalamelyiket. Ebben a kérdésben, a bennem munkálóbőntudat ellenére, igazat adok annak a pszichológusnak, aki úgy látta: Gábor afelelısség teljes mértékbenvaló rám hárításával, a "piszkos munka" elvégeztetésévelvalójában menekült a saját felelıssége elıl. Inkább beáldozta a szerelmünket,engem és a megszületni akaró gyerekünket, mint hogy felvállalja közös (szerelmi)életünkkövetkezményeit.Szánom ıt ezért, talán értem is, annak ellenére, hogyinfantilizmusának magam is áldozata lettem, mind a konkrét testi-lelki fájdalmakat,mind a mőtétek hosszú távú"hatásait" tekintve.Úgy gondolom ugyanis, hogy a szexualitás minden következményét, köztük a gyerekmegfogantatásának lehetıségét is, társadalmunkban egyszerően hárítják a férfiak.Azt tanulták, és úgy is hiszik, hogy mindez a nı gondja, vagy a nı szégyene akár. Hamegszülöd, azért, ha nem, azért. Miközben a szexuális forradalom óta a férfiakelvárják egy igazán "jó" nıtıl, hogy felhıtlenül játékos, csábító, szexuálisan nyitottlegyen. Nem is volna ezzel baj, de azthiszem, ideje megosztani egymás közt a felelısséget. Éppúgy, mint minden mást azélet egyéb területein.Sokan, sokszor vádoltak azzal, hogy tulajdonképpen afeleségétıl szerettem el Gábort. Az igazság az, hogy ıkketten akkor már évek óta hallgatólagosan mindkettenmásnál keresték a boldogságot. Gábort tulajdonképpenaz aktuális szeretıjétıl vettem el, akinek bizonyára igennagy trauma lehetett, hogy míg Gábor ıt évekig nem vállalta, értem gyakorlatilaghárom hét alatt lezárta a házasságát.
  • Érdekes dolog ez, akárhogy is nézem. Gábor után bomlottak a nık. Ez a kissészadisztikus, exhibicionista és nárcisztikus pasi kitőnı szeretı volt. Lepedın kenterbevertea legtöbb addigi pasimat. İ maga pedig presztízskérdéstcsinált abból, hogy minél több nıt juttasson el a csúcsra.Hódítássorozata az évek során már-már beteges méreteketöltött, egyfajta bizonyítási kényszer vezette egyik ágybóla másikba. Az emberek az ilyesmit 18 és 25 éves korukközött elintézik, de Gábornak, úgy látszik, elhúzódott azifjúkora.Az elsı két terhességemnél ıszintén reméltem, hogyGábor megérett arra, és a kapcsolatunk is, hogy megtartsuka gyereket. Minden alkalommal reménykedtem. Furcsamódon - amit korábban neki is bizonygattam - abbanmáig hiszek, hogy Gábor közös gyerekünknek is jó apjalett volna. Annál is inkább, mert ugyan elég misztikusnaktőnik, de ıt több szempontból is a nekem kiválasztott férfinak éreztem. Én soha nemvédekeztem, és soha nem isestem teherbe. Azt, hogy Gáborral igen, nem tudtam másképp értelmezni, csak úgy,hogy a testem pontosan tudja, kivel kész az anyaságra.Be kell látnom viszont, túl a misztikán és az ösztönökön: lehet, hogy nekem ı volt akiválasztott, de az is biztos, hogy neki nem én voltam az.Hogy miért nem védekeztem? Mert sohasem féltem attól, amitıl a többi lányt félti azanyja. Engem nem féltettek, pontosabban nem így. Anyám soha az életben nembeszélt velem sem szexualitásról, sem szerelemrıl. Ez nálunk tabu téma volt. Ahogy atest mőködése is. Apámelıtt még a tampon szót sem lehetett kiejteni. A szexualitás természetességétfélelmek nélkül ismertem meg, mertnem voltak bennem gátlások, nem nevelték belém. Ennekpersze voltak elınyei és hátrányai.Végsı soron elég könnyelmő vagy szabad voltam mindig, ami kamasz koromban akülügyes elszigeteltségbılvaló kitörésvággyal párosult, késıbb pedig azzal, hogy aszexuális könnyedségemmel-könnyelmőségemmel akartammegfogni a férfiakat.Gábort arra kértem, hogy védekezzen ı, hiszen kettınkközül ı nem akar gyereket. Mivel a depresszióra fölírt gyógyszereim mellett nemszedhettem fogamzásgátló tablettát, és a szexualitásban lelt közös örömünket azóvszer gátolta, csakúgy, mint a spirál, aminek használata ellenére ráadásul megintteherbe estem, javasoltam, hogy oldjuk meg avédekezést úgy, ahogy azt angolszász területeken szokták.Családtervezéskor azokban a családokban, ahol már nemakarnak több gyereket, a férfit sterilizálják egy fájdalommentes, ambuláns,tökéletesen veszélytelen rutinmőtéttel.Gábor hallani sem akart errıl.- Te viccelsz? - kérdezte felháborodva.« - Miért? - néztem rá. Nem értettem, bár nem is csodálkoztam rajta. Nálunk a férfiaktöbbsége a védekezésrıl isazt gondolja, hogy az a nık kötelessége.- Ezt nem mondhatod komolyan... Tudod, hogy még
  • egy vérvételtıl is elájulok - válaszolta Gábor.Szóval ezzel a gonddal is magamra maradtam.Be kell vallanom, én személy szerint nem hiszem, hogy azemberi lét legfelsıbb értelme a reprodukció volna. Ismerekolyan nıket, akik nem akarnak gyereket. Szeretik a gyerekeket, de valamiértmégsem akarnak szülni. Én ezt elfogadom. Nekem sem jelentett volna talán gondot,hogy egyizgalmas, egyenrangú, harmonikus társkapcsolatért lemondjak az anyaságörömeirıl.A gyerekgyilkosság mitologikus bőn, különösen ha szerelemféltésbıl követik el, ahogyMédeia. Nem véletlenüljutott eszembe színházi példa...Borzadunk, és mégis értjük, mert valóságos tragédia:az ember a szerelemben egyszerre éli át, hogy mindentmegkaphat és mindent elveszíthet. Gyerekeim halálábana szerelem halálát is siratom.Az elsı abortusz után fél évvel kerültem elıször a pszichiátriára. De azt hiszem, amásodik abortusz után kattantam be.Addigra Gáborral már nagyon sokszor szétmentünk ésösszejöttünk. Többnyire én költöztem el a nıügyei miatt, de én is mentem visszahozzá. İszinte leszek: ı soha nemhívott. Visszakuncsorogtam magam.Éppen külön éltünk, ı otthon, én egy barátnım lakásában.Gábor ennek ellenére rendszeresen följárt hozzám szerelmeskedni, amit én remegvevártam, mivel az az idiótabaromság fészkelt az agyamba, hogy ha följár - mert énkellek neki, mert ezt csak én tudom megadni neki -, akkorbiztosan szeret. A Júlia-regények filozófiája, hogy a nagyonnagy szerelem bizonyítéka a tökéletes szex. Az igazival alegjobb az ágyban. Pedig nem így van. Létezik olyan szerelem, amiben egyáltalánnem jó a szex, és még számos meghökkentı variációt rejteget az élet.Gáborral jó volt. Az odaadásommal akartam megtartani, de megint teherbe estemtıle, ami inkább az engedetlenségem jele volt, és elárulta a hozzá láncolóirracionáliskötıdésemet.- És ehhez mit szól a nıgyógyászod? - kérdezte, amikor megtudta, hogy megintgyereket várok.- Hogyhogy ı? Te mit szólsz?- Jaj, Györgyi, ne kezdjük megint, ezt már annyiszormegbeszéltük.- Tudom, tudom, de amikor elıször beszéltél errıl, még nem sejtettem, hogyvalamikor ennyire fogok vágynirá! És fıleg azt nem tudtam, hogy arra fogok vágyni, hogyte legyél az apja. Akkor nekem sem volt fontos. Kérlek, értsd meg! Nagyon szeretnémmegtartani!Ez volt az egyik lemezünk. Vérre ment.Nem bírtam a nıgyógyászom szemébe nézni. Gábor akkormegtette azt a szívességet, hogy másnap bejött értem a kórházba, hogyhazavigyen. Mondta, hogy dudál kettıt, én meg
  • nézzek ki a kórházablakon, mert ı nem fog feljönni. Ugye, tudom, hogy undorodik akórházszagtól?Mivel továbbra sem védekeztünk, a következı abortuszok rémületét úgy hárítottamel magamtól, ahogy az átlagember is olyan tettekben való részvételekor, amelyeketvalójában nem hajtana végre. Az ember manipulálható lény.Számos lelki mechanizmus áll a rendelkezésünkre, melyekkel megmagyarázhatjuk,meg nem történtté tehetjük önmagunk elıtt legborzasztóbb tetteinket. Én is ameneküléshez folyamodtam. Úgyhogy Gábor a másodikat követı terhessé« geimrılmár nem tudott. Képtelen lettem volna elviselni azabortuszhoz vezetı procedúrát, ha elıtte még ı is rátesz egylapáttal, beleveri az orromat, cirkuszol, örjöng. Egészségügyimőtét. Egészségügyi mőtét, semmi más - zártam le magamban. Elidegenítettem azegészet. A gyerek a hasamban márnem volt igazi lény. Nem volt lány, nem volt fiú, semmi...Most, hogy visszaemlékszem, tudom, hogy ezzel a legnehezebb mit kezdeni, holottlátni kell, hogy egy nı ugyanazt az élményt, a saját anyaságát nagyonsokféleképpen élheti meg...Továbbá egy normális kapcsolatban, egy normális pasijoggal háborodna föl, hogy milyen alapon dönt a nı egyedül.Én viszont már tudtam (mert megtanultam), hogy eznem Gábor gyereke. Ez a gyerek az enyém. Az én gondom, az én problémám, az én"hibám", és nekem is kell megoldanom.Még most, ennyi év távlatából sem könnyő ıszintének lenni önmagamhoz.Leginkább azzal nehéz szembenéznem, hogy Gábor és közöttem a felhıtlenszerelem mindösszehat hétig tartott. Erıltetett házasságunk viszont évekig.Ahogy már írtam, az elsı átkóborolt, átbeszélgetett, mámoros éjszakákon Gáborkijelentette, hogy nem akar többgyereket (ezt a kijelentését késıbb szigorú szerzıdéskéntállította be). És én akkor valóban azt mondtam: nekemsem annyira fontos... Igen ám, de ki jósolhat elıre? Kitudhatta akkor, hogy abból a kézfogásból, abból az egymástkívánó tekintetbıl ilyen hosszú és gyötrelmes kapcsolatlesz mindkettınk számára? Gyötrelmes, szenvedélyes, kiborító, aminek nem csak azén depresszióm lett a következménye, de amitıl Gábor is borzasztóan szenvedett.Aztis csak most látom ilyen tisztán, hogy az elsı hat hét utánén sokkal jobban ragaszkodtam hozzá, mint ı hozzám, ésez a ragaszkodás, ez a remény bennem tovább táplálta eztaz egyoldalúvá sorvadó kapcsolatot.Négy éve lehettünk együtt - a házasságunk már több sebbıl vérzett -, amikor újraterhes lettem.Ismét elkapott az a különös boldogság, ami miatt nemvéletlenül nevezik másállapotnak a terhességet. Arra gondoltam, hogy nem számít,ha Gábor kitesz, akkor is megmondom neki, hogy gyereket várok, és ha nem vállalja,én megyek el. Ott az anyám, ott vannak a rokonaim, a barátaim. Nem létezik, hogyne tudjam egyedül fölnevelniezt a kisgyereket.Harminckét éves voltam. Kínzott a reménytelenség, mégis megszállt valamifélenyugalom. Pedig nagyon zaklatottvolt az életünk.
  • Gábor tanított a fıiskolán, és az általa tehetségesebbnektartott színészpalántákat a színházban is foglalkoztatta.- Húsz év után megszületett az új Udvaros-Básti páros! - jött egyszer lelkesen. - Csak aza baj, hogy az egyikükneve nagyon hétköznapi: Szabó! Nincs rá valami ötleted, hogyan kellene hívni?- Vegye fel valamelyik nagymamája lánykori nevét! feleltem.Felvette. Ma azon a néven ismeri egy ország.A gyanú, hogy Gábor újra megcsal, akkor ébredt bennem, amikor megkérdeztem,hogy jól mennek-e a próbáka fıiskolásokkal a színházban, és Gábornak nem jutotteszébe az ifjú színésznı neve. A fıszereplıjének a neve!Eljátszotta a "jaj, hogy is hívják ezt a lányt?!" kezdető mesét, de nem vettem be.Megéreztem, hogy van köztük valami. Szomorúan sétáltam a belvárosban, amikorbelémbotlott Gábor egyik kollégája.- Mi a baj, Györgyi?- Tudja azt maga.Nyilvánvaló volt, hogy az egész színház tud a férjem ésa fıiskolás lány viszonyáról.- Figyeljen! Ez csak a premierig tart..Nem nyújtottak vigaszt a szavai. Ahogy Marci sem tudott felderíteni.- Mi Gábor kedvenc étele? - kérdezte, amikor sírvafelhívtam, hogy megcsal a férjem.- A barackos gombóc - hüppögtem.- Jó, akkor holnap este, otthon csináld meg neki, mirehazamegy. És ne kérdezz semmit. Ne nyaggasd! Elmúlik, mint a nátha.Ilyen egyszerő lenne az egész? Befalta a gombócot, és csalttovább. Bizonyítékom nem volt rá. Egyszerően csak éreztem.Elérkezett a premier napja. Az elıadás zajos sikert aratott. Álltam, és tapsoltam aszínésznınek, akivel megcsalta férjem. Aztán bementem a mővészbüfébe, a premierbankettre. Gábor középenült, színészei karéjában, jobboldalán a leányzóval, és széles gesztusokkal magyarázott.A lány majd elolvadt, csak a hülye nem látta, hogy odavan a férjemért. Gábor egyikkollégája belém karolt, és tapintatosan félrevont. Meghívott egy italra. Szánalombujkált a tekintetében. Aztán ismerısei jöttek, és kénytelenvolt magamra hagyni a bárpultnál. A színésznı közbenGábor vállára hajtotta a fejét, és csillogó szemmel kacagotta férjem bemondásain. Mellettem egy fiatal rendezı szürcsölte a kóláját. Vele éltegyütt a színésznı. Uralkodott azindulatain. Biccentettünk egymásnak.- Mondd, te is arra gondolsz, amire én? - tette fel nekem a kérdést, miközben le nemvettem a szemem Gáborról és a lányról.- Én nem gondolom. Most már tudom!Hosszú percek teltek el így, egymással viháncoló partnereinket bámulva. Majdmegszólalt a srác:- Tudod, mi lenne a legnemesebb bosszú? Ha most énvinnélek el.Hallgattam még vele egy kicsit, aztán hazamentem.Késıbb hallottam, hogy a srác és a legjobb barátja, egy zene- <szerzı kihívták Gábort a színház elé, és ott, a sötét utcán
  • - mondjuk úgy - elbeszélgettek vele. Hazajönni persze nemmert, vagy szerintem már nem is akart.Másnap délelıtt szakadtan, táskás szemekkel állítotthaza a férjem. Kimentem a nappaliba. Üvöltöttem. Veszekedtünk.Azokban a napokban döntöttem úgy, hogy megmondom, terhes vagyok, és nemvetetem el a gyereket. Vártama szokásos koreográfiát. Kicsit több lett belıle. Gábor mostnem csak ırjöngött. Megfogott, és rázott, nem hagyta abba.Végül úgy meglökött, hogy hanyatt esve átcsúsztam a szoba másik végébe. Afájdalomnál jobban mardosott az aggódás, hogy baja esett a gyereknek.Ordítottam, majd nagynehezen feltápászkodtam, és az elıszobai tükörhöz botorkáltam. A tükörbıl egydülledt szemő, hullasápadt roncsbámult vissza rám. Arcom az iménti rémület nyomait viselte, taknyom-nyálamegybefolyt.Gábor elrohant. Eltőnt. Késıbb megtudtam, hogy napokig az öltözıjében "élt".Nagyon fájt, sírtam. És közben különös béke költözöttbelém. A hasamra tettem a kezem. Ott volt ez a parányilény, akit most már egyedül is akarok. Boldog voltam, hogysoha többé nem leszek egyedül. El tudtam fogadni azt is, hogy az apukájának nemkell, de biztos, hogy leszünk, lesznek elegen körülötte, akik tudnak neki annyiszeretetetadni, hogy kiegyensúlyozott életet élhessen.Eltelt egy nap. Másnap este színházba mentem. A Mesterkurzust láttam, ami MariaCallas életérıl szól. Döbbenten hallgattam a hihetetlen monológot, amelybenelpanaszolja, hogy Onassis, nagy szerelme, aki éppen akkor hagyja el egy másiknıért, nem engedte neki, hogy szüljön.Callasnak is több abortusza volt.Hirtelen rossz érzésem támadt. Fölkavarodott a gyomrom. Nem stimmelt valami.Meleg nedvességet éreztema lábam között... Nem tudtam, csak éreztem, hogy baj van.Kirohantam a vécére. Véreztem. Eszembe jutott az elızıeste, az esés, a sírás, az átszenvedett éjszaka.Jó barátnım volt az ügyelı, neki szóltam:- Adélka, hívj egy taxit, kérlek!Közben tárcsáztam a nıgyógyászomat. Azt mondta, azonnal indul, menjek akórházba.Ez a gyerek még meg sem született, de már megkaptaaz elsı pofont. A nıgyógyászom mindent tudni akart.- Most lefekszel! - utasított komor képpel a vizsgálatután.- Hogyne, persze - egyeztem bele ijedten, és újra azorvosi ágyhoz mentem.- Nem úgy értem! Most lefekszel, és a szülésig nemkelsz fel.- Mi? Az lehetetlen. Dolgoznom kell, különben éhenhalok.- Majd eltart a férjed.- Hát persze...- Vagy nem?- Hagyjuk.
  • - Jó, akkor kikaparlak.- Micsoda?- Két lehetıséged van: vagy fekszel a szülésig, vagy kikaparlak.Ziháltam, mint a fújtató, a döntéskényszer nyomásaalatt majd összeroppantam.- Ha most lefekszel, elképzelhetı, hogy megmarad.Lehetetlen megállapítani, hogy érte-e valamilyen károsodás. Hívd fel a férjed, hagondolod - tette még hozzá.Aztán észbe kapott: épp annak az embernek a tanácsátkérjem ki, aki miatt most nála vagyok? Aki mindegyikabortuszomat fapofával asszisztálta végig, és úgy sement bele a családalapításba, hogy megígértem neki:nem fogjuk zavarni a gyerekkel, sıt veszünk neki egykülön kis lakást, egy garzont, ahová elmenekülhet a babasírás, a pelenkák, a bölcsi,az ovi, a szülıi értekezletek elıl?Elhomályosult elıttem a világ, árnyak cikáztak körülöttem. A félelemtıl leigázva úrrálett rajtam a zokogás.Úgy éreztem, megırülök. Nem bírom tovább.- Györgyi, minden rendben van? - hajolt arcomhozaz orvos. - Adjak egy nyugtatót? Györgyi! - hallottam valahonnan messzirıl. -Györgyi!Ez a gyerekem már nem akart megszületni. El kellettengednem. İ volt az utolsó. Meleg vér szivárgott végig acombomon.A volt férjem számtalanszor kínzott azzal, hogy én nem isérdemelnék gyereket, mert idegileg gyenge vagyok. Úgyiselvették volna tılem, mert beteg vagyok, és nem lettem volna jó anya.- Ha igazán jó anya lettél volna, ha igazán akartad volna, megszülöd...Nem csak azért mondta ezt, hogy föl se merüljön az ıfelelıssége. A közvélemény automatikusan elítéli, okoljaés hibáztatja a terhességükkel magukra hagyott nıket:"Lettél volna okosabb!" "Hogy tehetted ezt?"Ezzel a könyvvel és most már egész hátralévı életemmel azon vagyok, hogymegértsem, földolgozzam, ami történt. Sem az ıszinteség, sem a szembenézés nemkönnyőfeladat az adott feltételek között. Abban viszont biztos vagyok, hogy mi, nık ésférfiak közös tetteink következményeiért együtt vagyunk felelısek.Az utolsó mőtét után egy zsáknyi nyugtatóval csináltamvégig a másnapi munkát. A szakmámban számos alkalommal meg kell birkóznihasonló, az aktuális életünkrenézve morbid feladatokkal - ezúttal egy nyitóbulin voltamháziasszony. Úgy éreztem, örökre elvesztem.Harmadnap apátiába zuhantam. Ernyesztı reménytelenséggel vágtam neki mindenújabb napnak.És a férfival, aki tulajdonképpen tönkretette az életemet, még kilenc teljes hónapottöltöttem el házasságban.Úgy, hogy gyakorlatilag minden egyes nap együtt voltunk.Ennyire perverz lennék?Ha nagyon ıszinte akarok lenni, akkor Gáborban nem
  • a csólcsapsága zavart a legjobban. Magasról tettem volnaén a félrelépéseire, ha hagyja, hogy anya legyek. De nemígy történt, és ezért a hőtlensége miatt cirkusz cirkusztkövetett. Nem hinném, hogy ez a könyv hivatott ecsetelniGábor kalandozásait. De például a következı kapcsolatamegér néhány szót, mert híven tükrözi, milyen viszonyokközött éltünk.Marci felhívta Gábort, hogy rendezze meg nála Szomory Dezsı egyik, ha nem alegjobb darabját. Gábor addignem volt Marci híve, ráadásul irritálta a tudat, hogy valamikor a szeretıje voltam.Persze Gábor számára rögtön jó kolléga lett, amint rendezésre kérte fel. El is fogadtaa felkérést azzal a feltétellel, ha a fıszerepet az általa kiválasztott színésznıalakíthatja.És bemondta egy egyébként tehetséges, a saját színházábandolgozó fiatal mővésznı nevét.Marci padlót fogott.- Na jó, akkor kezdjük elölrıl! - mondta. - Tehát nálam, az általam vezetett színházbankellene megrendeznedSzomoryt.- Értem. És?- Te normális vagy? Bemutatunk nálam egy Szomoryt, és nem a mi színésznınk játsszaa fıszerepet?! Aludj ráegyet, és holnap jelentkezz a válasszal!Este Gábor tőnıdve fordult hozzám.- Te, milyen figura ez a csaj? - kérdezte a Marci általjavasolt színésznırıl.Mit mondhattam? Egy színésznı, amúgy az egyik legjobb barátnım volt.- Tudod, mit? Bemutatlak neki!Másnap egy kávéházban találkoztunk hármasban. Tízperc után elbúcsúztam tılük, gondoltam, a szerepelemzéshez felesleges vagyok.Meg reggeltıl estig a velenceiutazást intéztem, hiszen egy héttel késıbb ismét a Filmpalota lépcsıjén kellettinterjúkat készítenem az érkezıvilágsztárokkal.Már kint voltam, amikor kaptam egy furcsa hívást Gábortól. Szinte ırjöngve meséltea vonal túlsó végén, hogymegjött a telefonszámla, és valószerőtlenül magas összeget kell befizetnünk.Fogalmam sem volt, hogyan voltunkképesek tízezreket elfecsegni (1994-ben!), miközben alighasználtuk a telefont. Hazaérve elsı dolgom volt, hogykézbe vegyem a számlát. Gábor eljátszotta a nagy halált, ı nem is érti, hogylehetséges ez. Én sem értettem, ezértúgy döntöttem, bemegyek a postára, és részletes számlátkérek. Gábor persze rögtön visszakozott, hagyjam, majdvalahogy kifizetjük, ne csináljak botrányt. Nem csinálok, mondtam, csak szeretnémtudni, mire hagyok ott egyhavifizetést.Másnap a postán közölték, hogy a telefon nem az énnevemen van, ezért nem adhatnak ki részletes számlát.Ritkán használtam ki az ismertségemet, de ezúttal nem voltmás választásom. Albert Györgyi persze rögtön megkapta
  • a részletes számlát. Bár ne így lett volna! A hosszú listánegy szám szerepelt újra és újra, ráadásul a leglehetetlenebb idıpontokban jelezve ahívást: mindig éjszaka 11-tılhajnali 4-ig.Feltárcsáztam a számot.- Halló, tessék! - búgott a barátnım a telefonba.Lecsaptam a kagylót.Fölhívtam a színházat, és kértem, hogy azonnal kerítsék elı a férjemet. Próba van,mondták. Nem érdekel, vágtam vissza.Gábor hazarohant. İrjöngött, mert a színház történetében ritkán szakadt félbepróba. És pont ımiatta!Nem akartam, hogy úgy érezze, feleslegesen ugrasztottam haza. Kivettem amenyasszonyi ruhámat, és egy éleskéssel apró miszlikre vagdostam. Aztán letéptem a falróla kiszáradt esküvıi csokromat, és felgyújtottam ott, a hajópadló közepén.Gábor igyekezett csitítani. Hogy csak barátságból hívogatta a barátnımet, mertsegíteni akart neki, akkoribannem sikerült teherbe esnie, és úgy érezte, vége az életének, ha nem lehet anya.Nem akartam Gábor orra alá dörgölni, hogy örülök a figyelmességének, de velemugyaneza helyzet. Évek óta. Csak tılem nem a természet veszi elaz anyaság örömét, hanem ı.A hülye nı persze megeszi, amivel megetetik, bármily átlátszó kamu legyen is az. Áma valóságot csakideig-óráig lehet elfedni, végül minden disznóságra fényderül.Néhány héttel késıbb egy Kosztolányi-kötetet kerestemvalahol a könyvespolc alján, a sosem használt könyvekközött. Megakadt a szemem egy szép kiállítású albumon, amelyen míves betőkkel,angol nyelven ez állt: A világszáz legerotikusabb festménye. Megörültem, mert azt hittem, Gábor nekem vettevalamelyik külföldi turnéjukon.Félve nyitottam ki, hátha már bele is írt, és akkor kiderül, milyen alkalomra szántaajándékul.A könyv második oldalán ez állt: "Közös b...ink emlékére." És alatta a barátnım neve.Volt már ilyen. Tisztíttatni vittem Gábor kabátját, kiszedtem a zsebekbıl az összegyőrtpapír zsebkendıket, és akezembe akadt egy szerelmeslevél. Máskor két egymásmellé szóló mozijegy árulkodott arról, hogy a férjem titkos utakon jár. A filmet ugyanisnem velem nézte meg.Megalázó helyzetek voltak ezek, de bárhogy mardosott akétségbeesés, valahogy túltettem magam rajtuk.Ezúttal azonban Gábor túllıtt a célon. Ezt a gyalázatotnem tudtam kellı méltósággal viselni. Hasadt lélekkel, pattanásig feszült idegekkeltámadtam rá. Épp egy kollégája vendégeskedett nála, a magyar Viszockij. Nemtörıdtem sem istennel, sem emberrel. Elkapott az indulat.Üvöltöttem, sírtam. Erre olyannyira kijött a sodrából, hogy ki akart vágni az ablakon.Azt hittem, tényleg megöl: kilógatott combközépig, mélyre nyomva a tarkómat, ésott tartott, ég és föld között, míg a kollégája vissza nemhúzott a szobába.Gábor késıbb azt mondta, elborult az agya.
  • Teltek az évek, a házasságunk egyre nyakatekertebb lett.Ami engem illet: a bőntudat kínjai megmérgezték a mindennapjaimat. Ha elıvett adepresszióm, és kórházi kezelésre szorultam, Gábor csak vakarta a fejét, és hidegmegvetéssel méregetett. İ sem volt boldog. Egyre többször jutott eszébe más nı, énpedig egyre gyakrabbangondoltam arra, mi lett volna, ha Marcival kötöm össze azéletem. A rendezıvel, aki a mősoraim után rendszeresenvirágcsokorral várt a televízió bejáratánál, aki nagy kosárgyümölccsel állított be télvíz idején, és aki azzal üzemelte be a méregdrága olaszkávéfızıt aprócska albérleti konyhámban, hogy így majd elkészíthetem neki a világlegfinomabb kávéját - miközben kettınk közül én voltam anagy kávés.Márpedig idım aztán igazán volt elmélkedni. Gábormindig akkor ment el dolgozni, amikor én hazaértem.Nem mondhatnám, hogy büfézıs színész volt: elıadásután megivott valamit, aztán hazajött. De akkor is egyedülvoltam egész este. Havi húsz-huszonkét estén színpadonállt. Hétvégén pedig egész nap egy bokszeralsóban megegy pólóban ült, és újságot olvasott vagy tévét nézett.Amikor hívtam, hogy jöjjön, menjünk ki egy kicsit a szabadba, akkor rám mordult,hogy utálja a napot, utálja abogarakat, egyáltalán mindent utál, ami nem színház. Egyelıadás is csak addig érdekelte, amíg színpadon volt.Lejátszott, aztán fáradt tekintettel ült az öltözıjében. Emlékszem, X. Y. mesélteegyszer magáról, hogy miutánMercutióként az elsı tizenöt percben leszúrták a Rómeóés Júliában, fölszaladt a szinkronba, lenyomott három tekereset, de aztánvisszarobogott a színházba meghajolni.« Gábornál ez teljességgel elképzelhetetlen lett volna.A rivaldán kívül semmi nem érdekelte. Egy idı utánmár én sem.Vannak, akik sokáig, akár évekig nem szólnak a sértésekért, a bántalmakért, csakgyőjtik, győjtik a sebeket. Aztán egyszer csak nem bírnak több bánatot raktározni, éshirtelenrobbannak. Sokszor minden különösebb indok nélkül, a partnerük legnagyobbdöbbenetére.Én is ilyen ember vagyok. Gábor egy hétköznapi futó kalandján úgy fölhúztammagam, hogy bedobtam a táskámbakét bugyit meg két topot, és átrohantam a közelben lakóbarátomhoz, a megboldogult, drága Kolozsi Bélához.Béla késıbb becsöngetett Gáborhoz, és elmondta, hogyrettenetes állapotban vagyok, két napja egyfolytában sírok.Gábor rövid úton kidobta.Itt volt a vég. Tudtam, hogy Gábor mikor próbál. Nemkellett hát találkoznom vele, amikor felmentem összecsomagolni. A könyvekkel egykicsit elpepecseltem, délvolt, mire kiválogattam a sajátjaimat. Sietnem kellett, mert tudtam: ha hazaér,mielıtt eltőnök a lakásból, beledöföm a gyomrába a nagykést, többszörmegforgatom benne, aztán felhívom a rendırséget, és boldogan leülöm abüntetésemet.
  • Majd belehaltam, de elindítottam a válópert. A könyveimenkívül mindent otthagytam neki, úgyhogy öt perc alatt kimondták a válást. Amikorkihirdették a végzést, lehajtottama fejem, és sírtam. A bírónı értetlenül bámult rám.- Mondja, ha el akar válni, akkor miért bıg?Nem néztem fel, úgy válaszoltam szipogva:- Az érzéseimhez azért még lehet jogom. Nem?A válásom után egy évig még a közelébe sem tudtam menni a színháznak,amelyikben Gábor játszott. Ma sem hívjuk egymást, ma sem beszélünk. Sıt! Amikoregy újságíróbement hozzá a színházba, hogy interjút készítsen vele, és magával vitte adepressziókönyvemet, hogy arról is faggassa, a volt férjem felállt, kikérte magának"ezt a tapintatlanságot", és kitessékelte a riportert az öltözıbıl.Ha úgy vesszük, igaza volt. Az ı helyében én sem emlékeznék szívesen a viseltdolgaimra.Biztos, hogy nem bántam jól a férfiakkal. Pontosabban: nembántam velük okosan. Nem tudtam velük játszani, képtelen voltam az érzelmizsarolásra. Ideig-óráig ment a színészkedés, a tragikastíl, de nagyon nem rám szabtáka furfangosmenyecske szerepét. Emlékszem, Gáborral épp az ausztriai elınászutunkra tartottunk,amikor a határról hazaszólta volt feleségének, hogy minden rendben van-e a gyerekekkel. Az asszony elhalóhangon közölte, hogy a nagyobbik gyerek megbetegedett. Miután Gáborvérnyomása azegekbe ugrott, a felesége azért elmondta, hogy a lurkó voltszíves hét gombóc málnafagyit magába tömni, s mindössze arról van szó, hogybegyulladt a torka. Gábor errelecsapta a telefont, és átmentünk Ausztriába. De láttamrajta, hogy emészti magát.- Hiányoznak a gyerekek? - kérdeztem tıle.- Igen.- Álljunk meg! Telefonálj nekik!Felhívta ıket, aztán továbbhajtottunk, egészen a salzkammerguti tavakig. Gábornakpocsék kedve volt. Eltöltöttünk egy éjszakát egy mézeskalácsházikó-szerő panzióban,de egyre csapnivalóbb hangulatba kerültünk. Végülén kértem, hogy induljunk haza. Gábor úgy tépett, mintaz ırült. Remélte, hogy hatra hazaér. Aggódott a gyerekéért, és lelkiismeret-furdalása volt, amiért nincs mellette. Az Osztapenkónál egy baleset miatt araszoltunk« vagy egy órát. Gábor egy fülkébıl hazaszólt, hogy nemlesz otthon hatra. A volt felesége tajtékzott. Hogy már megmondta a gyereknek,hogy amikorra jön a doktor bácsi, apa is hazaér. És most zokogni fog, ha megtudja,hogy mégse. És "nincs az a nı, akiért a gyerekedet becsaphatod, átverheted"!Az efféle nıi fifikához én sosem voltam elég dörzsölt.Márpedig, félek, enélkül nem megy. A sikeres párkapcsolathoz, ahogy a sikeresélethez is, folyton játszani, folytonbohóckodni kell.Más kérdés, hogy vidám bohóccal még nem találkoztam.
  • Volt egy harmatgyönge kísérletem arra, hogy megmutassam, igenis nekem is van véra pucámban, tudok én is rámenıs csaj lenni. A válásom után összejöttem egybankárral. Tudtam, hogy Gábort semmi sem irritálja jobban, mintazok az üzletemberek, akik pénzügyi lángelmeként, józanul és érzelemmentesenszemlélik a világot, miközbenluxusautóval és csillogó aranyórával a csuklójukon parádéznak. A mecénásszerepében tetszelegnek. Mindentpénzzel mérnek, az pedig, mint tudjuk, a mővészetben nemsok van.Nyolc hónapig szenvedtem a bankárral, csak hogy Gábort húzzam.Annak ellenére, hogy voltak szép perceink, napjaink, mégis én voltam az, aki arövidebbet húzta: inni kezdtem.Ittam, mert képtelen voltam feldolgozni a gyilkosságaimat, és ittam, mert nemtudtam másképp elviselni azéletemet. Hamarosan napi másfél liter bor volt az adagom, és már a reggeli ébredésután egy pohár rozéval kezdtema napot.Gálákat, divatbemutatókat, megnyitókat vezettem, ésboldog-boldogtalannal összefeküdtem. Öleltek egy világ- <;végi vasúti resti budijának klozettbőzében, öleltek patakparton a macskáknakkidobott nyers borjúbelek között, és télen az elıttünk elhaladó lovas fogat után hóbahulló, meleg, ragadós kancaürülékben is. Én pedig hagytam magam mindenütt, apillanatnyi feledést hajszolva.AndrásA ki nem sírt könnyek belülrıl égetik a lelket.NÉPI BÖLCSESSÉGNem kell alamizsnáért könyörögnöm többet. TalálkoztamAndrással, aki kitőnı nevelést kapott odahaza, a szüleipéldás házasságban éltek, és nincs szüksége rá, hogy pofonok segítségével igazoljaa férfiasságát. Továbbá meglehet kérni arra, hogy ugorjon el a boltba egy doboz tamponért, miközben a többipasim, ha csak meghallotta a"megjött" szót, máris kifutott a világból.András a legjobb, ami velem történhetett az életben.Nekem ı jelent most mindent. Semmi nem lehetne rosszabbannál, mint hogy elhagy. Ha mégis úgy döntene, hogy mástkeres magának, akkor olyat tennék, ami ugyan sosem sikerült nekem az életben, deaz egyetlen esélyem lenne amegmaradásra: megpróbálnám visszahódítani.Hülyén hangozhat az ilyesmi egy 43 éves nı szájából.De én már tudom, mit veszítenék, ha el kellene búcsúznom életem egyetlen értékesférfijától.András mindannak utóhatásait, amit ebben a könyvbenleírtam, átélte és megszenvedte velem. Együttélésünk során értettem meg azt, hogyminden kapcsolatban van egyerısebb és egy gyengébb fél. Még árnyaltabban fogalmazva: van egykiegyensúlyozottabb, racionálisabb, életszerőbb ember, mint amilyen ı, és van egykicsit a föld felett
  • járó, különösebb figura, mint amilyen én vagyok. Egyiksem különb vagy értékesebb a másiknál, de ketten egyensúlyt teremtenek.Színészházasságokban látom például, hogy ahol a férfi a színész, ott a nı az, aki kétlábbal jár aföldön. Nálunk történetesen fordított a helyzet. Andráséez az átgondolós-megfontolós "szerep". <Imponáló, hogy András, miközben nagyon férfias jelenség, mégis rengeteg nıivonással bír, amitıl hihetetlenülgazdag személyiség. Melegszívő és gondoskodó. Elképzelhetı, hogy ezzel azt isigyekszik kompenzálni, hogy számos alkalommal, amikor szükségem lett volna rá abetegségem miatt, nem tudott velem lenni. Sárospatakról csakhalálra izgulja magát, ha, mondjuk, egy telefont kap, hogyGyörgyit megint bevitték a mentık. Egyik kollégája elmondta, hogy látta Andrástmár ilyen helyzetben, és havelem valami történne...Nem tudom, meddig lehet ezt bírni, hogy így élünk, távolegymástól, csak a hétvégéket együtt töltve, miközben énvilág életemben úgy képzeltem el a házasságot, hogy minden áldott este a szeretettférfival összeölelkezve alszom el.Igaz, hogy az ı száját soha, egyetlenegyszer sem hagytael az a mondat, hogy "ne haragudj, tudtad, mit vállalsz".Számára is nyilvánvaló ugyanis, hogy sose tudjuk az elején, valójában mit vállalunk.De még ha tudnánk is, mia biztosíték arra, hogy amit bírsz az elején, azt évekigbírni fogod?Egyáltalán nem vagyok híve annak sem, hogy a kapcsolatokat, pláne az elején,megterheljük egymás múltjával. Mégis, ahhoz, hogy mi Andrással föl tudjuk vállalniegymást, pontosabban, hogy ı engem vállalni tudjon, mégpontosabban, hogy segíteni tudjon nekem abban, hogy aszerelmünk normálisan mőködhessen (immár hetedikéve), ahhoz megkerülhetetlen volt, hogy tudjon a betegségemrıl, a betegségelızményeirıl. Ezenkívül a gyerekvállalás miatt a Gáborral való kapcsolatomról istudniakellett. Igaz, talán nem olyan súllyal, ahogy az a kezdetekkezdetén Andrásra zuhant.Gábor nem adott lehetıséget, hogy annak rendje ésmódja szerint, felnıtt emberekként "eltemessük" a házasSágunkat és "meggyászoljuk"a válásunkat. Soha nem ültünk le pontot tenni a kapcsolatunk végére, ahogy az kétfelnıtt embertıl szerintem elvárható lenne. Bennem azegész lezáratlan történet - depresszióval, alkohollal, a kikapart magzatok emlékével,a bőntudattal, a megaláztatásokkal súlyosbítva - folyton fölkavarodott. SzegényAndráscsak tőrte, ahogy mindezt ráokádom szerelmünk hajnalán, s talán nem is sejtette,hogy máig küzdeni fogok majd aGáborral való kudarcom démonaival.Ehhez képest elég hihetetlen, de András múltjáról- egyetlen kapcsolatát kivéve, amire a család azt mondja, "nagy szerelem volt", ıpedig azt, hogy ez "enyhén szólva is túlzás" - én semmit nem tudok. Nem tudom,hányévesen vesztette el a szüzességét, ki volt az elsı szerelme, kikkel járt az egyetemen,semmit. Gondolom, most már
  • nem árulok el titkot, hogy ha én meghallom annak az"enyhén szólva is túlzás" nınek a nevét, mintha késtforgatnának bennem. És ez csak félig vicc. Az viszonttényleg komoly, hogy halvány gızöm sincs András elıéletérıl.Nem tudtam, kihez megyek hozzá, és most sem tudom, hogy ki ı. Talán egy angyal.Egy kis puttó, mertnagyon szép arcú fiú, egy igazi puttó, és piknikus alkatamiatt gyakran becézem így.Gyávaság vagy élettapasztalat - bölcsesség biztos nem, mert attól én eléggé távolvagyok -, de az az igazság, hogynem is akarom megismerni András múltját. İ amúgy semegy beszédes alkat. Nemigen mesél magáról. Politika, sportvagy a szakmája, ezekben a szférákban történetesen nagyonszórakoztató tud lenni, de érzelmekrıl nem tud, nem akarbeszélni. Pedig sírni láttam már.Egyszer viszont nagyon megbántottam. Életében akkorordított velem elıször és utoljára. Fájdalmas ordítás volt.Nagyon szerettem az apósomat, és a temetését végigzokogtam, miközben András,aki imádta az apját, állt mellettem könnytelenül, mint egy rendíthetetlen bástya.És én szóba hoztam ezt.- Hogy veszed magadnak a jogot, hogy azért, mert tebıgsz egy temetésen, megszólsz engem, aki az édesapjátveszítette el? Kikérem magamnak, hogy bemocskold eztaz emléket! - kiabálta.Nagyon meghökkentem, bár alapjában véve igaza volt.Én csak annyit szerettem volna ezzel mondani neki, hogyfontos kifejezni az érzelmeinket. Sokszor azt is, ami természetes. Viselkedéssel ésszavakkal egyaránt.Nagyon nehéz elhinnem, hogy engem valaki szeret. Nemtudom, András miért tart ki mellettem...Félek. Túl sok veszteségem volt, és nem tudom, mégmennyit bírnék ki. Ez a nyomás persze nem tesz jót a mikapcsolatunknak sem. Nem lehet az elvesztéstıl való félelem görcsében élni.Szerencsére András valamit nagyonjól csinál, mert elhitette velem, hogy biztonságban vagyok.Semmire nincs garancia, természetesen. Lehet, hogy holnap beleszeret valakibe.Mégsem tudom elképzelni, hogyköztünk bármi olyan történjen, hogy életünk végéig nelennénk egymás mellett.Különben meglepıen sok mindenben különbözünk.Más az életritmusunk, de még az érdeklıdésünk is. Énhadarok és pörgök és rohanok. İ megfontolt, sıt lassú.De amit senki nem feltételezne róla: kifejezetten alternatív figura. Ki nem állhatja azamerikai filmeket. Amígén megnézek egyet, addig ı más programot csinál magának. Utálja amédiavircsaftot is, de tudomásul vette, hogy én ebben a közegben élek. Úgyhogyszerzıdést kötöttünk: minden évben egyetlen alkalommal hajlandóvelem a nyilvánosság elé állni, döntsem el, mi legyenez az alkalom. Megígértem, és tartom is a szavam, pedig
  • nem könnyő.Nem tagadom, hogy házaséletünk ama viharos szakasza, amikor én Intercityrepattantam, vagy ı kocsiba vágta magát, hogy találkozzunk egy szenvedélyesszerelmeskedésnyi idıre, bizony lecsengett. Ebbıl is látszik, hogy egyrenormálisabban élek, akár a többi ember.Amikor megismertem Andrást egy borfesztiválon, rögtönéreztem, hogy közöm van, közöm lesz hozzá. Még a taxiból fölhívtam a mobilszámot,amit a névjegye hátuljárafirkantott.- Gyırffy András.- Ez nem kamu szám? - csodálkozott a sokat megéltAlbert Györgyi a vonal végén.- Miért lenne kamu? - értetlenkedett az ártatlan GyırffyAndrás a másikon.- Hát, csak azt hittem. Egyébként én vagyok, tudod, akitıl az imént elváltál -jegyeztem meg bátortalanul.Pedig korábban kifejezetten szórakoztatott, hogy egyáltalán nem ismert föl.- Téged ennyien ismernek Pesten? - kérdezte a borkóstoló sátornál.- Mibıl gondolod? - kérdeztem vissza.- Mindenki köszön neked.- Á, ez egy falu - legyintettem.Késıbb, amikor megtudta, ki vagyok, és hogy ezek az emberek mind a szakmábólismernek, akkor sem szabadkozott, nem kért elnézést.Melegség öntötte el a szívemet. Találkozni akartamvele. Nagy dolog volt ez, mert a válásom óta ı volt az elsı férfi, akire képes voltamrácsodálkozni: Úristen! Vanmég ilyen?Néhány nappal késıbb csörgött a telefonom. İ hívott.Fölkutatta a számomat. Persze, jó szokásom szerint azonnal igent mondtam az általajavasolt randiidıpontra. Este <aztán addig kóboroltunk, míg én fölajánlottam, aludjonnálam. Át akartam engedni neki a franciaágyat, de ı viszszautasította. Mondtamneki, akkor nincs más választása, együtt kell aludnunk.- Helyezd kényelembe magad - mutattam az ágyra, és a fürdıszobába rohantam.Gyorsan letusoltam, és egycsomó parfümöt szórtam magamra, majd kilibegtem abébidollra kanyarított fésülködıköpenyemben.András ruhástól horkolt, keresztben a franciaágyon.A második randin már sokkal ravaszabb tervvel álltamelı. Kinéztem egy filmet, amit nem is játszottak a mozik, illetve játszottak, de nem ott,ahol kinéztem, mert ott nemjátszották, vagyis igen, de nem akkor, és abban az idıbenmás moziban sem, sehol... na. Szóval igen agyafúrt tervvolt.- Te Györgyi, biztos, hogy jól nézted meg a mősort?- kérdezte András.Ez volt az utolsó csel, amit bevetettem.Akrobatika és lepedıszaggatás nélküli, szeretetteljes, boldog szerelmeskedés voltakkor az az elsı.Hét éve vagyunk együtt. Ez elég nagy idı ahhoz is, hogyjókat röhögjek kapcsolatunk legnagyobb konfliktusán, amikor majdnem szakítottunk.
  • Mivel nem vezetek, gızöm sem volt arról, milyenek azútviszonyok. Ha úgy beszéltük meg, hogy András elindulSárospatakról, akkor én biztosra vettem, hogy meg is érkezik. Földíszítettem a lakást,ahova éppen akkor költöztembe. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük nálam a beköltözésem elsı estéjét. Igen ám,de leesett a hó, és a havazás nemis nagyon akart csendesedni.Megcsörrent a telefon. András volt. Félve kezdte, énmeg nem is nagyon értettem, mit akar. A terített asztalnál ültem, szemben a sötétablaküvegen vibráltak a gyertyalángok, szólt a zene, s én már egy merı transzbanvárakoztam.« - Györgyi, eléggé zuhog itt a hó... Nálad?- Ja - mondom -, esik. Még nem indultál el?- A rádióban bemondták, nem tudom, hogy te hallottad-e, állítólag járhatatlanok azutak... - próbált ez a drágafiú kíméletesen felkészíteni.- Nem tudom - válaszoltam én. İt akartam, nem is értettem, miért nem indult már el.- Figyelj, tudom, hogy ennek nem fogsz örülni, tudom, hogy neked milyen fontos ez amai este... - kerülgette a forró kását továbbra is, ha már a féltı szerelmestegy pillanatra sem tudta felébreszteni bennem -, de mivolna, ha csak holnap mennék? Anyám is hívott, hogyne induljak.Jaj, több se kellett nekem!- András! - sikoltottam a telefonba. - Ezt nem tehetedmeg velem! Tudod, hogy mennyire számítok rád...És így tovább. Végig sem hallgattam. Akkor már hiábaigyekezett fedezékbe vonulni:- Nem mondtam, hogy nem, csak hogy lehet. Holnapreggel biztonságosabb volna... - magyarázta szelíden, ám belılem már fröcsögött akeserőség.- Hát férfi vagy te? - kiáltottam, mint egy antik hısnı.- Te gyáva potrohos! Te nem szeretsz engem!Derékig érı hó volt. Eszembe sem jutott, hogy ha akkorelindul, talán sohasem érkezik meg hozzám.- Hogy te milyen rohadt önzı vagy! - kelt ki végre magából. - Téged csak az érdekel,hogy ott legyek!- Naná, hogy az érdekel, mi más érdekelne? Ez az elsıesténk! A közös lakásunkban! Szeretlek, hát nem érted?- Az anyám, a testvérem aggódnak, de te, a szerelmem, nem...Na, ez újabb olaj volt a tőzre. Lecsaptam a kagylót.Ötpercenként hívogatott. Csak azért sem vettem fel.Az üzenetrögzítın hallottam, ahogy könyörög. Sírtam, mintegy kamasz, mint aki vagy mindent akar, vagy semmit, de azt is azonnal.Dühöngtem magamban: ez a szerelem?Hát milyen pasi ez?Kábé kilencvenháromszor hívott, miközben hajnaligzuhogott a hó, és egész településeket zárt el a külvilágtól.Másnap kialvatlanul rohantam dolgozni, megint valami rémes rendezvényen kellettokosan és vidáman pózolnom, de legalább nem kényszerültem arra, hogy azújabb, csúfos kudarcommal szembesüljek. Hazaérve éppen nekikészülıdtem, hogyegy halom papír zsebkendıbe
  • sirassam el ezt a szép szerelmet, amely épphogy elkezdıdött, és már hopp, vége isvan, amikor megszólalt a kaputelefon.- Ki az? - kérdeztem kissé barátságtalanul.- Én - válaszolta András.- Tudd meg, hogy nem engedlek be! - kiáltottam, mintegy diadalittas óvodás.- Jó, én meg akkor is megvárom, hogy beengedj! válaszolta, amibıl azonnal látszott,hogy pillanatnyilagaz ı mentális kora sem több az enyémnél.Erre nagy kegyesen beengedtem a lépcsıházba, mintmalacka a farkas mellsı lábát. Ott aztán újra kezdıdötta húzd meg, ereszd meg.- Nyisd ki! Szeretlek!- Nem nyitom! Nem szeretsz!- Akkor betöröm!így társalogtunk, eléggé szenvedélyesen egyébként, de határozottan az értelmiszínvonal rovására. Végülbeengedtem.- Itt parkolok a tilosban - mondta viszonylag megkönynyebbülve, miutánkibontakoztunk az ölelésbıl. - Hoz-tam néhány dolgot. Segítenél?Elég érdekes cuccokat vásárolt össze, s valóban, ezeka mindennapi élethez szükséges kellékek mind hiányoztak a lakásomból.Gyakorlatilag a komplett stafírungommai állított be, annak ellenére, hogy akkor mégnem tudhattuk, együtt élünk-e majd. Csupa-csupa praktikus éshétköznapi holmit cipeltünk fel, többek között egy fritızt, « amivel aztán jólbebüdösítette az egész lakást, ragaszkodván ahhoz, hogy ı készítse el az ünnepivacsorát.Én az a típus vagyok, aki a legkisebb sérelmét is sokáigképes dédelgetni, aztán hol komoly, hol tréfás formábanelıkapni és szurkapiszkálni vele.Úgyhogy például a mai napig elıszeretettel teszek kunkori kitérıt a viták végénazzal, hogy "bezzeg, amikor aháromcentis hóban te képtelen voltál...." És így tovább.A háromcentis hó mindenesetre a családi legendáriumrésze lett.De András lenyőgözı érzelmi nagyvonalúsággal tőr.Tőrte és kezelte elızı házasságom közénk hurcolt nyőgét.Ha ı viselkedett volna velem úgy, ahogy én vele - én vagylelövöm, így, egész egyszerően, vagy leültetem, és kerekperec neki szegezem: "Válassz. Vagy velem akarsz élni, vagy egy fantommal, akisoha nem szeretett téged! Nyilván ez nem nyugtat meg, de van egy rossz hírem: ezazember magát sem szereti, senkit sem szeret." Szóval valahogy ígyAndrás azonban,mint ahogy az eddigiekbıl is kiderülhetett, nem az a "felnyitom a szemed" típus, denem isegy Makarenko. "Ez egyrészt jólesik nekem, de nem igazán érdemlem meg akíméletes eljárást" - mondatja velema szenvedélybeteg, infantilis nı, aki szeretné, ha a felnıttek megreguláznák.Csakhogy András valóban felnıtt.
  • És felnıttként nem hajlandó engem, a másik felnıtt embert, függıségi játszmákonkeresztül szeretni. Én perszejobban kedvelem az olyan viszonyokat, ahol kisgyerekként kezelnek, mert soha nemélhettem meg ezek elınyeitakkor, amikor valóban gyerek voltam, amikor ezek jártaknekem. Hiába fogom fel az eszemmel, hogy nekem egyáltalán nem jó, ha felnıttlétemre belemegyek az engeminfantilizáló függıségi helyzetekbe, mégis keresem ıket, vonzanak, kényelmesenérzem bennük magam.András azonban semmi ilyesmibe nem hajlandó belemenni. Ezért jó és építı, deezért problematikus is a kapcsolatunk.Szerintem ı soha nem áltatta magát azzal sem, hogyamiért én egy ideje nem beszélek neki a múltamról Gáborról, az abortuszról, arról,hogy most már egészenbiztos, hogy nem lehet gyerekem -, az bennem már végleg a helyére került.Nem csak ez a végtelen türelem érthetetlen a számomra. Az is egészen kivételes volt,ahogy végigküzdötte velem a mesterséges megtermékenyítés procedúráját, ahogyvégigcsináltunk több lombikbébiprogramot. Látom ezt aszelíd és kedves embert, ahogy ott áll a sorban a többi férfival, kezükben pohár. A kisboxban, aminek az ajtaját félkézzel fogni kell, szexmagazinok segítenek. Humánusabbhelyeken a párok együtt is bemehetnek.A kapcsolatunk kezdetén azonban, az orvosi beavatkozások elıtt kaptam egy utolsókis reménysugarat. Görögországban nyaraltam, és hiába vártam, nem jött mega menzeszem. Nagyon izgatott lettem, és fölhívtamAndrást.- Nem jött meg...! - mondtam neki nyugtalanul.- És? Miért idegeskedsz? Akkor is elveszlek feleségül...András irigylésre méltóan egészséges személyiség. Jóaz önismerete, és a lehetı legpozitívabb értelemben biztos önmagában. Nem félattól, hogy elveszít, mert tudja, hogy nekem csak ı van, és hozzám ı való. Nagyonirigylem ezért. Igazából még nem gondolkodtam el azon, hogymit fog szólni, ha elolvassa ezt a könyvet. Azért nem gondolkodtam ezen, mertAndrásnak van esze, és szerintemnem fogja elolvasni. Egyrészt kapott már az én történetembıl éppen eleget.Másrészt valójában nagyon szemérmes ember.S Mielıtt befejeztem ezt a könyvet, tisztán akartam látniaz engem leginkább nyomasztó kérdésben. Megkértemaz orvosomat, mondja meg nyíltan, van-e értelme próbálkoznunk alombikbébiprogrammal.- Györgyi, magának, sajnos, soha többé nem lehet gyereke - válaszolta.Tegnap újra jelentkeztem a pszichiátriai klinikán, aholminden évben rendbe tesznek. Néhány hete életet leheltek belém, de most aztmondták, nem tudnak felvenni.Mert egyre többet iszom. Elıször végig kell csinálnomegy elvonót, és csak utána tudják kezelni az alapbetegségemet.Ma reggel András behozott a Lipótra. Nem tudom, mi lesz velem. Azt mondják,délután altatni kezdenek...Vége!
  • TartalomElıjáték helyettAz ártatlanság koraAz én babám egy fekete srác...Béla, a betegségA Herceg és a hollywoodi álomIdeális férfiakKörhintaA híres rendezı és az ifjú politikusKean és a kínAndrásKészült a Dürer Nyomda Kft.-benPrinted in HungaryA szerzı újságíró. Az 1980-as évek végétıl egyévtizedig a Magyar Rádió munkatársa, szerkesztı-riporter és mősorvezetı olyanifjúsági, kulturális és magazinmősorokban, mint az Ötödik sebesség vagy a Reggelicsúcs. A Calypsorádiónál is dolgozik. A 90-es évek elejétıl a Magyar Televízióban A reggelnek,Magyarországelsı, országos napi reggeli televíziós adásánakmősorvezetıje. Emellett filmes mősort is szerkeszt-vezet (Mozi Top 10). Éveken át aStúdiócímő kulturális mősort tudósítja a Berlini, aCannes-i és a Velencei Filmfesztiválról.Jelenleg az ATV-n hetente jelentkezı, A nı helye címő beszélgetıs mősort vezeti, itta közélet prominens nıi szereplıit - üzletasszonyokat, politikusokat, mővészeket -faggatja.A Miért pont én? A depresszió szorításában címő könyve, amely 2005 nyarán jelentmeg a Park Könyvkiadónál, óriási siker lett. Nemcsaka "civil" olvasók - érintettek és hozzátartozóik fogadták nagy érdeklıdéssel, hanem azorvostársadalom is. Egybehangzó vélemények szerinta könyv sokat segített a depresszió elfogadtatásában, az azt övezı elıítéletekenyhítésében.