Benina -lelekor

894 views

Published on

Published in: Spiritual
0 Comments
0 Likes
Statistics
Notes
  • Be the first to comment

  • Be the first to like this

No Downloads
Views
Total views
894
On SlideShare
0
From Embeds
0
Number of Embeds
2
Actions
Shares
0
Downloads
7
Comments
0
Likes
0
Embeds 0
No embeds

No notes for slide

Benina -lelekor

  1. 1. BENINAOrtó Istvánné Halász Zsuzsanna Lélekőr első kiadás
  2. 2. Írta: Ortó Istvánné Halász Zsuzsanna Benina A mű címe: Lélekőr Szerkesztette: Fejesné Bódai Georgina Gilina http://benina.huMinden jog fenntartva Ortó Istvánné Halász Zsuszanna részére! 2009. -2-
  3. 3. „Csendes fájdalom emészti lényemet, mint rozsda marta vas; elégek.Szerelmeddel kapaszkodj kezembe! Ordítsd szívembe, mit tegyek?Érzelmeim őrületem láncaiba rejtve; ne temess, kérlek! Simítsd szét bomló agyam ráncait! Annyira fáj Segíts!Kezedbe helyezem széthulló életem, Mondd: hogyan érezzek, különben elégek!” Benina -3-
  4. 4. -4-
  5. 5. 1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS Éljen a tanév első napja – gondoltam keserűen, miközbenvégigsétáltam a gimnáziumba vezető keskeny úton. Átkoztam az útmellett napsütésben fürdő fákat. Bosszantó lassúsággal haladtakmellettem. Ránéztem a karórámra. Riasztóan kevés időt hagyott nekem asétára. Mióta a szüleink meghaltak, a várostól húsz kilométerre éltema nővéremmel. Mary volt a legnagyszerűbb ember, akit a föld ahátán hordott. Harminckét éves korára a kisvárosi emberek sikereséletét élte. Előkelő posztot töltött be a helyi iskolában, ő volt azigazgató. Nagy szerencsémre nem a gimnáziumban, hanem azáltalánosban. Mary mindig azt mondogatta, nem bírna elviselni annyihormonoktól túlfűtött, szemtelen, kerge fiatalt, amennyi nálunkösszeverődött. Gyakran értettem vele egyet. Megint az órámra néztem, s döbbenten állapítottam meg, hogymár csak öt perc van az első csengőig. Megszaporáztam a lépteimet, -5-
  6. 6. bár szívem szerint visszafordultam volna. Nem az iskolával voltproblémám, nem. Imádtam tanulni, mindenből kitűnő voltam. Ha az emberekkel nem kellene állandó kontaktusba keverednem,nem is akadna problémám. Na, de sebaj, vontam vállat hanyagul. Ezt az évet már csakkibírom valahogy. Utolsó éves voltam a gimiben, utána jöhet alegtávolabbi egyetem. Mindegy melyik, csak messze legyen. PerszeMary könyörgött, hogy ne hagyjam egyedül ebben a porfészekben,de én ismertem őt. Szerette ezt a várost, imádott itt élni, hiszen őt isimádták. Az idő hirtelen fordult rosszra. Az addig ragyogó kék égen mostsűrűsödni kezdtek az áldott, szürke esőfelhők, mire megkönnyebbültsóhaj szakadt fel a tüdőmből. Szerettem az esőt, elmosott mindennegatív érzelmet a lényemből. És másokéból is. Volt egy érdekes tulajdonságom, vagy inkább képességem:éreztem mások érzelmeit. Ez a képességem inkább volt bosszantó,mint hasznos. Idegesített, mikor még a boltban is megéreztem, hogyaz eladónőnek mennyire elege van az unalmas kis életéből. Megborzongtam, és nem csupán a hűvös szél miatt. Nemszerettem a képességemre gondolni, inkább kikapcsoltam, amennyireez lehetséges volt. Egy alkalomról mégis tudok, amikor hasznátvettem. Új tanár érkezett akkor az iskolába, velünk volt az első órája.Fiatal volt, s kerek szemüvege ellenére is jóképű. A viselkedéseviszont arra utalt, mintha belefásult volna az életébe. Szenvtelenüladta elő a tananyagot, mindenfajta érdeklődést kizárva. Fogalmamsem volt, miről beszél, annyira lefoglaltak az érzelmei. Harc dúltbenne, éreztem. Mintha egy csónakban ültem volna a tengeren, sérzelmeinek vihara ide-oda dobálta volna a hullámokat alattam.Biztos voltam benne, hogy készül valamire, de mivel a -6-
  7. 7. gondolataiban nem tudtam olvasni, így a cselekmény rejtve maradtelőttem. Óra után követtem őt a parkolóba, s mivel nem tudtam, mitkezdjek ezzel az információval, így odaléptem hozzá, s egyszerűenmegkértem: „Ne tegye!” Furcsán nézett rám, összezavarodott. Még egy lépéssel közelebbkerültem, majd megérintettem a karját, s minden erőmmelkoncentráltam. Át akartam adni neki az összes kellemes érzést, melybennem élt. Maryval is gyakran tettem ezt, ha túlzottan felizgattamagát valami apróság miatt. A tanár, Mr. Johnson megnyugodott.Apró, mélyen ülő szemeivel döbbenten nézett rám. Láttam rajta,hogy nem érti. A kezem még mindig az alkarját szorongatta, igyekeztemmegnyugtatni. Mr. Johnson ámulata ott ragadt a szívében, de azaurája már nem volt kellemetlen fekete. Inkább zöld. Így láttam az embereket. Az érzelmeik hatására az őket körülölelő„aura” változtatta színeit. A zöld kellemes, nyugodt szín.Megnyugodtam, hogy legújabb tanárom nem dobja el magától fiatalletét (feltételeztem, hogy erre készült). Az eset óta is boldogan tanítjanekünk a biológiát, s ahogy éreztem mélyen a szívébe zárt. Ezzelegyedül volt, mivel olyannyira igyekeztem beleolvadni akörnyezetembe, hogy akadtak olyanok, akiknek fogalmuk sem voltEmily Normon létezéséről.Emily Normon. Még a nevem is szürke, régimódi. Megértettem az embereket, ha tükörbe néztem. Egyszerűvonások, barna hajam bután göndörödve kúszott a derekam aljáig(ma reggel sikerült szorosan a tarkómra összefogni), szintén barnaszemeim nem nyújtanak semmi különlegeset. Megintmegborzongtam, most már magamtól. Az első esőcseppek az iskolaparkolójában értek utol. A diákok sietve maguk mögött hagyták -7-
  8. 8. menő járgányaikat, hogy fedél alá meneküljenek. Mary szeretettvolna autót venni nekem, de lebeszéltem róla. Tudtam, hogy az őkevéske fizetése arra pont elegendő, hogy kényelmesen megéljünkbelőle, de egy kocsi már luxuscikknek számított volna. Ő isbringával járt melózni. Pillanatokon belül zuhogni kezdett az eső, eláztatta gondosanhátrafésült hajamat. Bosszúsan összeszorítottam ajkaimat.Diáktársaim izgatottsága az első iskolanap miatt nevetségesnek tűntszámomra, s már akkor mérges voltam, mikor beléptem az aulába.A fal, amelyet a környezetemben élők érzelmei és magam közéállítottam, hirtelen összeomlott. Eddig is érzékeltem a kíváncsiságot,ami az új diákok érkezését jelezte, most viszont szinte letaglózott.Ebben a kisvárosban szenzációnak számított, ha új arcok érkeztek,akik ráadásul – önszántukból – maradni is óhajtottak huzamosabbideig. Mozdulni sem bírtam. Diáktársaim érzései gátak nélkül törtek betiltakozó elmémbe. Kíváncsi érdeklődés, elbűvöltség, féltékenység,vágy cikázott át a testemen, jóllehet még meg sem pillantottam őket.Éreztem a közeledésüket, ahogy többen várakozásteljesen fordultakegy irányba, a lépcső felé. Kik ezek, hogy ilyen erős hatást keltenekezekben a szerencsétlenekben? A csengő hangja, mint éles mennydörgés hatottak lebénultérzelmeimre, de továbbra sem tudtam megmozdulni. Társaimgyorsan beszivárogtak a tantermekbe, én meg gyökeret eresztettemaz aula absztraktikus oszlopainak a lábánál. Felnéztem a lépcsőtetejére, lelkemen félő várakozás ült. A nap utolsó fényei a lépcsőtetejére omlottak. Szívem izgatott táncba kezdett, ahogy megláttam aközeledő árnyékot. Fulladni kezdtem. Éreztem, ahogy oxigén utánkiált a tüdőm, s igyekeztem arra koncentrálni, nehogy elájuljak. -8-
  9. 9. Minden rózsaszín volt, piros, és sárga. Akárkik is jöttek lefelé alépcsőn, mindenkiben ugyanolyan hatást keltettek. A gyomrom bukfencezett, én meg végre elég erőt gyűjtöttem,hogy visszaaraszoljak a bejárati ajtóhoz. Mintha mentőövet hajítottakvolna utánam, úgy kapaszkodtam a fémbe, ami csendes kattanássaladta meg magát gyenge ujjaimnak. Végre kinn voltam. Hátammalnekitámaszkodtam az ajtónak. A friss levegő az arcomba vágott, míglehunyt szemmel magamba szívtam a vihar illatát. Már nemszédültem, de a biztonság kedvéért még szorosan összezártam apilláimat. Elindultam. Úgy döntöttem, nem történik katasztrófa, hakihagyom az első órát. Néhány lépést araszoltam előre. Éreztem azesőcseppek nedvességét. Csendesen sóhajtva hátrahajtottam a fejem,és elmosolyodtam. Sokkal jobban éreztem magam, ezért hirtelenötlettől vezérelve az udvar felé kanyarodtam. Volt ott egy fedettterület, gondoltam ott eltölthetném bűnös perceimet. A szememelfelejtettem kinyitni, valami keménynek ütköztem, majd a nagylendület miatt a fenekemre estem volna a mögöttem elterülőpocsolyába. Szemeim gyorsan kipattantak, mikor a várt kínoshuppanás elmaradt, s helyette két erős fadarabot éreztem a derekamköré fonódni. Pár zavart pillanat múlva rájöttem, hogy nemfadarabok tartanak satuként, hanem erős karok. Felemeltem a fejem,hogy a megmentőm szemébe nézzek, s a legkékebb szempárraltaláltam szemben magam. Szemügyre vettem a szempártulajdonosát, s leesett az állam. Egy angyal karjaiba omlottam.Hosszú haját lazán fogta össze a tarkóján, markáns vonásainyugtalanságot tükröztek. Sűrű szempillái alól gunyorosan villantrám gyönyörű szeme, és szája sarka is megrándult a visszafojtottmosolytól. – Rendben vagy? – érdeklődött kíváncsian. -9-
  10. 10. Bólintottam, bár hirtelen újra szédülni kezdett velem a világ. Azidegen hangja, mintha énekelt volna, lehelete melengette az esőtőlátfagyott arcom. Zavarba jöttem. Próbáltam hátralépni, de nemengedte. Kérdőn-bosszúsan néztem ismét rá, majd hirtelen beugrott,mire vár. – Tényleg minden rendben! – szűrtem a fogaim közt csendesen.Éreztem, hogy a szorítása enyhül, majd megszűnik léteznikörülöttem. Ürességet éreztem, magam sem tudtam, miért? Eszembe jutott a neveletlenségem, ezért kelletlenül fordultamAdonis földi helytartója felé, hogy elrebegjem neki hálámat.Azonban gyorsabb volt nálam, s mire megfordultam, már csak acsukódó ajtót láttam. Hátamra tapadó nedves hajam figyelmeztetett,hogy a zuhogó esőben állok a semmit bámulva. Gyorsan észbekaptam, majd rohanni kezdtem az udvar hátsó része felé. Kényelmesen elhelyezkedtem az udvar közepén elterülőbaldachinos terasz korlátján, magam mellé ejtve az iskolatáskámat.Kicsit megráztam letapadt lófarkam, így nem tűntem annyira ázottverébnek. Gondolataim egymással versengve cikáztak át az agyamon. Arrakútfőből is rájöttem, hogy az új diákok egyikébe botlottam, szószerint. Tucatnyi megválaszolatlan kérdés kavargott bennem.Érdekelt volna, vajon hogy került oda olyan hirtelen az új diák?Tisztán emlékeztem ugyanis, hogy senkit nem láttam az udvaron,mielőtt beléptem volna az aulába. Talán mégis tévedek – gondoltam,miközben elővettem a kedvenc könyvem a táskámból. Mégsemtudtam a szövegre koncentrálni. A betűk helyett folyton megjelentannak a fiúnak az arca. Ilyen tisztán csillogó kék szempárt még sohanem láttam. És az arca. Hihetetlen mennyire simának tűnt. Vajonmilyen lehet megérinteni? Mérgesen csaptam össze a könyvet, majdszáműztem a táska mélyére. Csendes nevetés ütötte meg a fülem. - 10 -
  11. 11. – Szabad? – hangzott fel mögöttem egy kedves hang. – Persze! – hátra sem néztem, úgy válaszoltam. Magambandohogtam – Már miért ne lenne szabad? Végtére nem az enyém azegész placc. Halk kuncogást hallottam, mire felkaptam a fejem.Meglepődtem, mivel egy újabb ismeretlen diákot pillantottam meg.Mi kereshet itt? Talán lógja az első óráját? A szemem sarkából figyeltem, ahogy elhelyezkedik mellettem akorláton. Magas volt ő is, mint a másik, de más hasonlóságot nemtaláltam a kinézetükben. Neki sűrű, barna haja volt, ami százfelémeredezett jóképű arca körül. Mozgása olyan könnyed, mint egygazellának. Vékonynak tűnt, de erőt sugárzott minden rezzenése. Az eső egyre hangosabban dobolt a kőből faragott baldachinon,csendes visszhangot verve az idegen fiú lábának ütemével. Már éppazon gondolkoztam, hogy miként tudnék kínos mosolyokat elkerülvetávozni a helyszínről, mikor hirtelen hozzám fordult. – Dewayne McDean vagyok! – mutatkozott be udvariashangnemben, miközben rám villantotta ragyogó fogsorát. Mosolyáradöbbent némasággal feleltem, a gödröcskéket kezdtem figyelnikisfiús arcán. – Emily! – végre megtaláltam a hangom. – Emily. – ízlelgette a nevem óvatosan, majd kissé összevontszemöldökkel folytatta mondandóját. – Szép neved van. Egyszerű kijelentés volt, mégis meglepett. Sose mondta mégnekem senki, hogy szép a nevem. Sőt! Bizton állíthatom, hogy többtucatnyi embert tudtam volna mutatni, akiknek még a létezésemrőlsem volt fogalmuk. – Te új vagy, igaz? – kérdeztem tőle a nyilvánvalót, mirekönnyedén felnevetett, majd bólintott. Mivel láttam, hogy több minthajlandó társalogni, így folytattam a faggatózást. – Messziről jöttetekide? - 11 -
  12. 12. – Eléggé – felelte tömören, majd érdeklődő tekintetet vetett rám. – Miért jöttetek ide? – kérdezősködtem tovább, nem törődvevizsgálódó pillantásával. – Nem tetszik, hogy jöttünk? – kérdezett vissza hamiskásanelmosolyodva újra. – Nem kellene, hogy tetsszen? – vontam föl meglepődve aszemöldököm, mire ajkát még szélesebbre húzta. Megcsóválta afejét, majd az orra alá dörmögte: – Ez aztán érdekes lesz... – Miről beszélsz? – érdeklődtem gyanakodva, mire ő megráztaszerteágazó tincseit. – Nem érdekes! Mesélj inkább a helyről, meg a suliról! – kérte,majd ismét megjelent szája sarkában egy bájos mosoly. – Mitmesélnek rólunk az emberek? Nem igazán értettem. Semmi kedvem nem volt a helyi pletykákatismertetni vele, miszerint ők hatan valószínűleg egy másik állambanelkövetett bűncselekmény miatt szöktek hozzánk. Ez az isten hátamögötti kisváros olyannyira eldugott volt, hogy ideális búvóhelynektűnt. Újra nevetett, bár nem értettem, min? – Nem hiszem, hogy érdekelne! – feleltem végül félszegmosollyal arcomon. – A helyieknek igen élénk a fantáziájuk. Ezen ahelyen az egyetlen érdekes dolog a könyvtár. Felcsillanni láttam zöld szemeit, tetszett neki az érdeklődésem.Előredőlt, lábait letette a korlátról. Már épp belefogott volnamondandójába, mikor hirtelen megdermedt. Rám nézett, de mégsemengem látott. Mintha egész máshol járt volna lélekben. Aztán aziskola bejárata felé fordult. Úgy tűnt, mintha kissé elsápadnatökéletes árnyalatú bőre, de aztán szemtelen mosoly terült szét rajta. - 12 -
  13. 13. Arra néztem, és egy lányt láttam közeledni. Tündérien hatott akinézete. Fél fejjel lehetett magasabb nálam, járása kecses, mintDewayne-nek. Rövid, szőke haja sűrű fürtökben keretezte bájosvonásait. Ahogy közeledett, én egyre inkább éreztem magamcsúnyának és jelentéktelennek. Mikor odaért hozzánk, odaálltDewayne mellé, barna szemei azonban engem pásztáztak.Nyilvánvalón egy pár lehettek, mozdulataik teljes összhangbanvoltak. – Tudom, de kíváncsi voltam! – válaszolt a lány kimondatlankérdésére Dewayne. Nem értettem, de ez őket láthatóan nem érdekelte. A lány mégmindig engem figyelt, őzbarna szemei kíváncsiságról árulkodtak.Bosszúsan összevontam a szemöldököm. Kicsit úgy éreztem magam,mint egy bazári majom, akitől épp a következő mutatványt várják.Dewayne felnevetett, mintha meghallotta volna a gondolatom, majdbarátnőjére mutatott. – Ő itt Angelina! Angie, ő Emily! – mutatott be minketegymásnak, megdöntve ezzel a velem szóba álló emberek rekordját.Félszeg mosolyom Angie tüneményes arcán tükröződött, majdodahajolt, hogy egy barátságos puszit nyomjon az arcomra. Furavolt. Mintha mindig is ismertem volna őket. Képtelen érzés. – Örülök, hogy megismerhettelek! – mondta Angelina vidámancsengő hangján, majd kissé elkomorodva fordult barátjához. – Mennünk kell! Már biztos rájött, mit műveltél! – Nagyon dühös lesz, igaz? – vigyorgott rá pimaszul Dewayne,mintha élvezné a számukra valószínűleg kínos helyzetet. Kíváncsilettem volna, hogy miről beszélnek? – Bizonyára – hagyta rá Angie, majd elindult a parkoló felé. Mégvisszafordult a baldachin végénél, hogy rám villantsa tökéletesmosolyát. – Később találkozunk, Emily! - 13 -
  14. 14. – Ha te mondod – motyogtam utána, mire Dewayne fürkészőpillantást vetett rám. – Akkor később – mondta, majd követte barátnőjét az esőbe. Tűnődve néztem utánuk. Különös emberek voltak, éstermészetellenesen szépek. Szegény Angie. Fogalma sem volt, hogy nem lesz később.Hogyan is lehetne, hiszen ha mással is beszélnek a suliból, akkorrájönnek, ki vagyok. Bolond lány – fogják majd nekik mondani –Különc. Nem érdemes rá vesztegetni a drága időtöket! Nagyot sóhajtva vettem a vállamra a táskámat, majd beszaladtama következő óra helyszínére. - 14 -
  15. 15. 2. BARÁTKOZÁS A terem előtt találkoztam az egyetlen olyan emberrel, aki talán abarátjának mondhatott. Lizbeth az eminens diákok kevésbé aktívcsoportját támogatta, s a szombat esti tombolások helyett boldoganvetette magát a házi feladatokba. Meg tudtam érteni. Mire odaértemmár felkészülten vártam, hogy áradozzon az új diákokról. Hiába.Lizbeth meg sem említette őket egész nap. Sőt, senki más sem.Mintha nem lenne bennük semmi különleges. A nap felénél már kezdtem magam kissé paranoiásnak érezni.Miért volt az, hogy senkinek nem keltették fel a figyelmét, míg énmajd’ elepedtem, hogy minél többet megtudjak róluk? Biológia óraután összezavarodva indultam az udvarra, hogy folytassam kedvenckönyvem olvasását. Lizbeth hirtelen megragadta a karom a folyosóközepén és nem engedett tovább. Tőlünk nem messze kinyílt egyterem ajtaja, de nem figyeltem, hogy kik jönnek kifelé. Körülvettek - 15 -
  16. 16. minket a diákok, én meg próbáltam nem feltűnően kirángatni adzsekim Lizbeth vékony ujjai közül. Ekkor észrevettem Dewaynet. Ő és társai léptek ki a teremből, sláthatóan nem tudták, hogy mihez kezdjenek. Dewayne zöld szemeikíváncsian figyelték, ahogy barátnőm a dzsekimet rángatja. Angieegy Rose nevű lánnyal beszélgetett. Pontosabban hallgatta acsacsogását. Felemeltem a kezem, s tétován mosolyogva odaintettemDewaynenek. Láttam felengedni, jellegzetes mosolya szétterültcsinos arcán. Már indult volna felém, mikor észrevettem a fiút, akibereggel botlottam. Mögötte állt, komor arca, majdhogynemellenséges, ahogy rám nézett. Dewayne mosolya eltűnt, felváltottavalami dühös grimasz. Sajnálkozón pillantott rám, majd sarkonfordult és a többiekkel együtt elvonult a parkoló irányába. Kicsit megalázottan néztem utánunk, de Lizbeth kitartó rángatásanem hagyott gondolkodni. – Mi ütött beléd? – kérdezte csodálkozva egyetlen barátnőm,majd elnézően rám mosolygott. – Tudom, hogy nem érzed, de ennedkell! – Óh, ebéd – motyogtam zavartan, mire ő kedvesen átölelte avállam, és a menza irányába kezdett vonszolni. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet – mondta nekemújra, célozva ezzel egy újabb különös dologra bennem. Volt ugyanis egy fura betegségem: nem éreztem az éhséget. Sohanem voltam éhes, nem is szerettem enni. Az ételek közül az édességvolt az egyetlen, amit – ha eszembe jutott – előszeretettelfogyasztottam. Feledékenységem ára gyakorta az ájulás volt, bárszerencsére az iskolában ritkán esett meg velem. Hála Lizbethanyáskodó természetének, mivel ő helyettem is észben tartotta ezt ahiányosságomat. Szívembe zártam őt ezért. - 16 -
  17. 17. Beléptünk a menza zsúfolt forgatagába, majd beálltunk a sorvégére. – Ínycsiklandozó. – suttogta nekem Lizbeth, majd kacagott afintoron, amit vágtam. – Majd viszek neked valamit. Menj, foglaljhelyet, különben kénytelenek leszünk állva enni! Ez azért enyhe túlzás volt, hisz nem jártak olyan sokan azétkezőbe; de azért elindultam, hogy becserkésszek egy jobb esésűasztalt. Az ablak mellé telepedtem, mert a tömegben ez volt azegyetlen hely, ami valami teret engedett nekem. Szegény Lizbeth csak lassan döcögött előre a sorral. Diáktársaimreggeli felajzott érzelmei mostanra lecsillapodtak, ezért először észresem vettem, hogy az idegenek beléptek az étkezőbe. Az emberekszinte észre sem vették őket, én azonban képtelen voltam másirányba fordítani a tekintetem. Gyönyörűek voltak mind az öten.Dewayne és Angie jöttek elől, mögöttük a morc szőke, ahogymagamban elneveztem, a sort pedig még két társuk zárta. Idegesen fészkelődni kezdtem, ahogy elhaladtak előttem.Dewayne és Angie rám sem néztek, csak haladtak kecsesen atömegben. Csupán a morc méltatott egy ellenséges pillantásra,mielőtt helyet foglaltak a miénktől legtávolabb eső, sarokban állóasztalnál. Lizbeth felé néztem, aki mögé beállt az a két új diák, akiket eddignem láttam. Már szinte természetesnek vettem a szépségüket. Ők isegy pár voltak, látszott, ahogy egymásra néztek. A fiú magassága meglepően kitűnt a tömegből, szinte átlátott azelőtte elvonuló emberek feje felett. Hosszú, barna haja volt, amitlazán fogott össze a tarkóján. Mélyen ülő, sötét szemei ridegennézték a menza kínálatát. Vékonyabb volt, mint a másik két fiú,karját a mellette álló angyali lány ölelte szorosan, mintha attól félne,hogy el kell szakadniuk egymástól. - 17 -
  18. 18. A lány alig különbözött Angietól, nem volt olyan magas. Derékigérő, tejfölszőke haja szöges ellentétben Angieétól egyenesen omlotta vállára. Macskaszemei legalább olyan zölden fénylettek, mintDewayne–é. Lelkesen válogatott a fémtálcákra, mindenből egyadagot. Újra a sarokban álló asztal felé néztem, de gyorsan le is sütöttema szemeim. A morc szőke kéklő tekintetével találkozni – még hacsak egy pillantásról is volt szó – zavarba ejtő volt. Mikor újrafelmertem nézni megnyugodhattam, mivel a fiú már más iránybafigyelt. – Meghoztam a túlélésünk fegyverét! – hangzott fel mellettemLizbeth boldog hangja, majd csendesen lepakolta a saját és az éntálcám is. Kérdőn vontam fel a szemöldököm. Túl sok ételthalmozott elém, ezért automatikusan eltoltam magam elől. Őazonban hajthatatlan volt. – Nem, nem! Tessék kiválogatni, ami jólesz, majd a többit bevállalom. – A zöldség az enyém, azt lebírom gyűrni. – alkudoztam vele, dehatározottan megrázta vörös fürtjeit. – Kevés! Azzal nem bírod ki a délutánt – jegyezte meg, majdmikor látta értetlenségemet, hozzátette. – Mary nem végez a suliban,mire hazaérsz. Te pedig el fogod felejteni megint, és mire a nővéredotthon lesz, addigra megint ájultan heversz a szobád teraszán. – Néha bosszantó a memóriád! – morogtam barátságtalanul, majdmagam elé húztam még egy szelet húst is a zöldség mellé. –Fehérjével rendben lesz, anyuci? – Várj csak! – mondta, eleresztve a füle mellett az ugratásomat.Egy csokit húzott elő a zsebéből, és nagyot kacagott felcsillanószemeim láttán. – Igen, így már rendben leszel! - 18 -
  19. 19. – Kösz! – mosolyogtam rá, aztán nekiláttam, hogy elpusztítsam atányérom tartalmát. Minden tökéletesen ízetlen volt számomra. Ennyi erővelcipőtalpat is rághattam volna, nem éreztem volna a különbséget.Nem is bírtam mind megenni. Az első pár falat után feladtam, ésengedtem a csokoládé csábításának. Imádtam az édességet, talánazért, mert ez volt az egyetlen, aminek éreztem az ízét. – Milyen furák az új diákok. – jegyezte meg Lizbeth mindenátmenet nélkül, és egy adag sült húst rakott a szájába. – Úgy találod? – érdeklődtem közömbösséget színlelve.Miközben haraptam egyet a csokimból az imént említettek feléfordultam, akik teljesen belemerültek a beszélgetésbe. Bizarr voltészrevennem, hogy ők is csak csokoládét esznek. – Igen, nagyon furák! – folytatta Lizbeth, mikor lenyelte a falatot.– Cornel Adams azt mondta, hogy Mercedes próbált velükbarátkozni, de ők nem foglalkoztak vele. Mikor találkoztál te olyanemberi lénnyel, akit hidegen hagyott az a csaj? Mercedes Phleming volt az egész gimnázium üdvöskéje.Tökéletesen kidolgozott, feszes teste, hosszú, fekete haja, hibátlanvonásai voltak. Valóban nem létezett olyan ember, akire ne lett volnavalamilyen hatással. – Azért ez nem olyan fura. – vetettem ellen, miközben a morcszőkét figyeltem. – Mindnek van párja. Talán ezért nem érdeklődtekMercedes iránt. – Nem hinném, hogy ez az oka. – folytatta a témát Lizbeth, sszeplős arcán aggodalom suhant át, miközben ecsetelte nekem azelméletét. Aurája egészen beszürkült a kellemes lilából, ami eddigkörülvette. – Hiszen a lányok is átnéztek rajta. Amúgy Cornel aztmondta, hogy arra a nagydarabra mozdult rá, de ő könnyűszerrel - 19 -
  20. 20. lekoptatta. Pedig neki nincs senkije. Mercedes még nem döntötte el,hogy utálja őket, vagy tovább próbálkozzon? – Hogyhogy? – érdeklődtem kíváncsian. – Túl jó kocsijuk van – mosolygott huncutul Lizbeth, mire aszemem forgattam. Így már érthető. Mercedes csak azokkal az emberekkel kerültszorosabb kapcsolatba, akik elég méltók voltak az ő társadalmirangjához. Az édesapja volt a helyi polgármester, amivel együtt járt akötelező báj, udvariasság, és természetesen akkora arrogancia, hogymásnak már rég kidurrant volna tőle a koponyája. Észrevétlenül megérintettem Lizbeth kezét, mire a szürke ködvégre oszlani kezdett körülötte. Elmosolyodtam, s tovább hallgattama csipogását. – Téged figyelnek. – mondta Lizbeth egészen halkan, azidegenek felé intve a fejével. Épp időben néztem feléjük ahhoz, hogy lássam elfordulni őket.Egyszerre álltak fel az asztaltól, idegesítően nagy volt közöttük azösszhang. Még Dewayne sem mosolygott, ahogy kifelé táncoltak amenzáról. Tudni szerettem volna, hogy érzik magukat? Az ő aurájuk mindigfehér volt, mindegy mikor találkoztam velük. Vajon csak álarc ez atökéletesség? Az nem lepett meg, hogy Dewayne és Angie nemköszöntek, vagy nem jöttek oda. Tudtam, hogy így lesz, de azértrosszul esett. Mint, ahogy a morc szőke ellenséges kisugárzása is,főként, hogy nem szolgáltam rá. Bár némiképp megnyugtatott, hogyMercedes felé is ilyen érzelmeket mutatott. Megnéztem volna azarcát, mikor kosarat kapott. – Mit mosolyogsz? – kérdezte Lizbeth, miközben elraktuk atálcáinkat a többi közé. Átvágtunk az egyre üresedő menzán, hogyelinduljunk a következő óránkra, ami történelem volt. - 20 -
  21. 21. – Azon töprengtem, vajon milyen tanár tuszkolja a tudást afejünkbe idén? – Töriből? – kérdezte, mire a szemem forgattam. Lizbethmosolygott. Tudta, hogy utálom a diák szlenget, azonban azzal istisztában volt, hogy neki elnézem. – Az új diákok közül hármantestvérek, és az ő apjuk lesz a történelemoktató. Ez így megfelelt? – Igen, nagyjából – feleltem, de az agyam leragadt néhányinformációnál. Míg elértünk a teremhez, kifaggattam Lizbeth –tmindenről, amit az újakról tudott. Kiderült, hogy Dewayne, a morc szőkével – barátnőm szerintAaronnak hívják –, és a hosszabb hajú lánnyal – Emmaline –testvérek. Az ő papájuk, Charles McDean lesz a történelem tanáridén. Azt már tudtam, hogy Dewayne barátnője Angelina, eztazonban nem kötöttem Lizbeth orrára. A baldachin alatt történőjelenetet bölcsen magamban tartottam. Emmaline párját, akitoronymagasan nézett fekete szemeivel Cade Johnsonnak hívták.Mint kiderült Charles McDean kitűnő barátságot ápolt Mr.Johnsonnal, akin egyszer segítettem. Ez magam sem tudom, miért,de frusztráló érzéssel töltött el. Letelepedtünk Lizbeth-szel az utolsó sorban. Még el semhelyezkedtünk, mikor belépett Charles McDean. Öles léptekkelvonult a tábla elé, majd szemügyre vette magának az osztályunkat.Persze ő is magas volt, de közel sem olyan szép, mint a gyerekei.Egykor barna hajába már jócskán vegyültek ősz szálak, melykiemelte markáns, napbarnított vonásait. Széles vállai voltak ugyan,de meg sem közelítették Aaron termetét. Elpirultam, ahogy eszembejutott, milyen könnyedén tartott a karjaiban, pedig elég nagy hévvelütköztem neki. – Emily Normon? - 21 -
  22. 22. Hallottam a nevem. Beletelt pár másodpercbe, hogy rájöjjek: az újtanár tart névsorolvasást, a nevek berögzítése miatt. Csendesenkinyögtem egy „jelent”, hogy aztán visszavonuljak néma figyelővé.Egy dallamot dúdoltam gondolatban, ez megnyugtatott. CharlesMcDeannek kellemes basszusa volt, könnyű volt nem figyelni rá. Az óra hamarabb véget ért, mint szerettem volna. Lizbeth – másokokból ugyan, de – osztozott csalódottságomban. Úgy gondolta, ezvolt a legfenomenálisabb történelem óra, mióta ebbe az iskolába járt.Tudtam, hogy túloz. Némán sétáltunk a parkolóig (végre kisütött a nap), ahol márvárakozott Lizbeth bátyja, Ron. Régi furgonjuk volt, szinte csak arozsda tartotta össze, én mégis irigykedve figyeltem. Bármitmegadtam volna, csak ne kelljen még egyszer végigmásznom ahosszú úton haza vagy a suliba. Morcosan sóhajtottam. – Mi a baj? – érdeklődött Lizbeth kedvesen, de én csak csóváltama fejem. – Semmi. – Hazavigyünk? – faggatózott, kitalálva ezzel gondolataimat,mire nemet intettem. Tudtam, hogy az ellenkező irányba laknak, legalább olyanmesszire, és a furgon is zabálta az üzemanyagot. Nem akartam, hogymiattam verjék magukat pluszköltségbe, mikor egyébként semvetette fel őket a pénz. – Nem, kösz. Tudod, hogy szeretek sétálni – mondtam neki, mintahogy mindig, s reméltem, hogy nem veszi észre a füllentésem. – Biztos? – nézett rám kételkedve, miközben tett egy tétova lépésta furgon felé. – Persze, menj már! – mosolyogtam rá, és a kocsi felé intettem. –Ront mindjárt szétveti a méreg! - 22 -
  23. 23. – Jön nekem eggyel, mert helyette csinálom a házimunkát – vontvállat, de azért búcsút intett, s bemászott a kocsiba. Figyeltem, ahogy elporzik a fekete furgon. Keserűen sóhajtottam,majd elindultam az órás sétámra hazafelé. Így már nem bántam,hogy sütött a nap. Kényelmetlen lett volna csatakosan cuppogvamenetelni. Már legalább tíz perce gyalogoltam, mikor egy autó lassítottmellettem. Életemben nem láttam még ilyen modern autót. Porscheformája volt, sötétkék metálfényén visszatükröződött a ragyogónapfény. Ámulva figyeltem lassítását, majd némán leereszkedősötétített ablakát. Az anyósülés felől Dewayne hunyorgó ábrázatabukkant elő. – Szia! Elvigyünk? – érdeklődött kedvesen, de nem bírtammagam rávenni a válaszadásra. Az autó mélyéből visszhangzottnevetése, mire rádöbbentem, hogy a testvérei valószínűleg atöbbiekkel együtt ott ülnek. A gondolat, hogy Dewayne morcos bátyjával kell egy légtérbenlennem kétségbe ejtett, ezért gyorsan megráztam a fejem. – Nem, kösz! – bosszúságomra a hangom megbicsaklott, de azértelszántan folytattam. – Már nem lakom olyan messze, és egyébkéntis: szeretek sétálni! – Nem kell félned Aarontól! – jelentette ki Dewayne szemtelenmosollyal arcán, mire csendes horkantás hallatszott a sofőr oldalafelől. Fülig vörösödtem, s újra felmerült bennem a gondolat, hogy ez afiú talán olvas a gondolataimban. Még hogy nem kell félnem –gondoltam magamban. – Inkább rettegnem! Lelki szemeim előtt megjelent Aaron lenéző, rideg pillantása,amivel szemügyre vett az ebédlőben, mire megborzongtam. Sikerültvalamivel határozottabban nemet intenem. - 23 -
  24. 24. – Kösz, de tényleg jobb, ha gyalog megyek! – Akkor, viszlát, holnap! – búcsúzott sajnálkozva. Épphogy visszadugta fejét az ablakon, a motor felbőgött, akövetkező pillanatban pedig kilőtt a Porsche. - 24 -
  25. 25. 3. KÜLÖNÖS ÁLOM Harmincöt perc múlva értem haza. A lábaim tiltakozvaengedelmeskedtek az agyam parancsának, felcaplattam takaros,halványkék házunk verandájának lépcsőjén. Áthatoltam a bejáratiajtó zárjának okozta akadályon, s egy pillanatra lerogytam azelőszobai fonott székbe. Zsibongtak a végtagjaim, mikor pár perc lusta ejtőzés utánbesétáltam a konyhába. Meg akartam lepni Maryt, ezértelhatároztam, hogy valamelyik kedvencét készítem vacsorára.Bolognai mellett döntöttem, mivel azt mindketten szerettük, ráadásulbaleset nélkül elbírtam készíteni. A főzés nem tartozott azerősségeim közé. Kezet mostam, majd egy lábasba vizet tettem a gázra. Egymásikban a darált húst rottyantottam össze a szósszal, és a kiskonyhában hamarosan ínycsiklandozó illatok kezdtek szállingózni.Azon tűnődtem, vajon az ízek miért nem olyanok, mint az illatok? - 25 -
  26. 26. Akkor talán én is nagyobb hévvel vetném magam a vacsorámra.Mióta az eszemet tudtam nem éreztem az ízeket. A szüleimorvosokhoz vittek, – génhibára gyanakodtak –, akik megállapították,hogy az agyam nem működik megfelelően. A fejemben a szerotoninés a noradrenalin – amelyeknek a mennyiségétől függ az íz érzékelés– nem működtek megfelelően. Az éhségérzet hiányát ezzel hoztákösszefüggésbe, belém tukmáltak milliónyi étvágy javítót, vitamint –eredménytelenül. Az édesség iránti olthatatlan vágyamat már megsem próbálták megfejteni. Ennyiben maradtunk. Evés után elmosogattam, majd fogtam a táskám, és felvonultam alépcsőn a szobámba. Az egész ház kicsi volt, mégis a szívünkhöz nőtt. Maryfelségterülete volt az egész földszint – nem volt bejárásom az őegyetlen szobájába, így ő sem merészkedett az én emeletibirodalmamba. A közös terület volt a konyha, és az emeleten afürdőszoba. Igyekeztünk úgy élni, hogy ne zavarjuk meg egymásprivát szféráját. Szegény Mary. Nem lehetett könnyű dolga, mikor tíz évvelezelőtt rámaradt a gyámságom gondja. Szüleink köztiszteletben állóemberek voltak, meghitt családi életet éltünk, míg egy napautóbalesetet szenvedtek. Mary akkor volt huszonkét éves, én nyolcmúltam. Összetörtem, szenvedtem anyám hiányától, de a nővéremvégig mellettem állt. A gyász mind a négy fázisán átestem, mígMaryn semmi nem látszódott. Egy könnycseppet sem ejtett a temetésszervezése közben, alatta, vagy utána. Erős volt, és azt hiszem akkorvált felnőtté. Az összecsiszolódásunk nem ment zökkenőmentesen, de máramár kitapasztaltuk, hogy mire harap a másik. Szerettem anővéremmel élni. Remekül kiegészített engem, mivel imádottfecsegni. Egy egyszerű cipővásár is úgy lázba tudta hozni, hogy - 26 -
  27. 27. képes volt órákat beszélni róla. Ma volt az első tanítási nap, kíváncsivoltam, vajon meddig fog tartani a beszámolója? Nem kellett sokáig várnom. Hallottam csukódni a bejárati ajtót,majd nemsokára felcsendült nővérem szeretett hangja. – Mily! Megjöttem! – Jövök! – kiáltottam vissza, majd félretéve a matek leckétlerobogtam a lépcsőn. Legnagyobb ámulatomra Mary nem volt egyedül. CharlesMcDean toporgott a konyha ajtajában, elegáns öltönye kiríttszegényes, noha tiszta otthonunkból. Mary sugárzó mosollyalköszöntött, aurája zavart kékben tündöklött, ahogy próbálttermészetesnek hatni. Megfogtam remegő kezeit, hagytam, hogy arcon csókoljon, sennyi elég volt ahhoz, hogy megnyugtassam. – Jó estét, Mr. McDean! – köszöntöttem barátságos mosollyal aférfit, majd a hozzá közelebbi székre mutattam. – Nem ül le? Maradvacsorára? Csöndes nyugalommal nézett rám – igyekeztem elárasztani őketezzel az érzéssel, de Mary esetében nem volt könnyű dolgom. Mégsoha nem láttam a nővéremet ennyire idegesnek. Charles McDeanfürkészőn figyelt, majd kis bizonytalanság után helyet foglalt nálunk.Mosolyognom kellett, annyira kirívóan hatott a kopott, sárga falakközött, a használt bútoraink környezetében. – Képzeld Mily, Mr. McDean felvett engem hazafelé jövet! Hát,nem kedves tőle? – kérdezte Mary, miközben bekészítette a kávét agépbe. – De igen, nagyon kedves! – feleltem merengve, majd megfogtamvállait és leültettem a másik székre. Attól tartottam, hogy ha nemteszek valamit, menten összecsuklik. Elfojtottam előtörni készülő - 27 -
  28. 28. mosolyomat, aztán hátat fordítva nekik vártam, hogy elkészüljön akávé. – Nagyon helyes házatok van, Mary! – jegyezte meg Charlesmély hangján, mire a nővérem idegesen felvihogott. Égnek emeltem a szemeim. Mary szinte soha nem járt randizni.Mindig ilyen furcsán reagált, ha olyasvalakivel beszélt, akiszimpatikus volt számára. Halk mormolássá olvadt a beszélgetésük.Végre lejött a kávé, én pedig szórakozottan készítettem két csészébe. – Mit tehetek bele, Mr. McDean? – érdeklődtem jól nevelten,gondoltam ezzel tartozom a nővéremnek. Szavaimra a férfielmosolyodott, majd cinkosan közelebb hajolt hozzám. – Feketén iszom, de az iskola falain kívül szólíthatnál Charlesnak,ha nem bánod? – mondta, én meg nem tudtam eldönteni, hogykomolyan beszél, vagy csak ugrat? Vállat vontam, majd elé tettem a csészéjét. Mary sok cukorral, éskis tejjel szerette. Megcsináltam neki is, mert minden próbálkozásomellenére a kezeinek remegése tovább folytatódott. – Nem bánom, Charles! De azért fura lesz! – jegyeztem megóvatosan, mire csendesen felnevetett. – Pedig jobb lesz, ha megszokod! – Úgy tervezi, hogy gyakori vendég lesz mifelénk? –puhatolóztam finoman, de láttam Mary arcát. Ennél kékebb színeketmég senkinél nem volt alkalmam megfigyelni. Barna szemeivelszemrehányó pillantást küldött felém, de Charlest úgy tűnt, nemzavarja a megjegyzésem. – Ha már így rákérdeztél: igen, úgy tervezem! Amikor azt hittem, Mary ennél jobban nem lehet zavarban,tévedtem. Arca olyan vörös volt, hogy már attól féltem sisteregnikezd, gyorsan a vállára tettem nyugtató kezeim. Kicsit segített, - 28 -
  29. 29. alábbhagyott a remegése, s végre – aznap este először – ki tudottmondani egy épkézláb mondatot. – Szóval, honnan érkeztek hozzánk, Charles? – Elég messziről. – vonult vissza a férfi, sötét szemei hirtelenzárkózottá váltak. Már nem csupán a nővérem érzelmeit kellettkordában tartanom. Fürkésző pillantást vetettem a férfira, de minthaészrevette volna, érzelmei gyorsan rendeződtek. – És pontosan hány gyermeke is van? – faggatózott tovább Mary.Láthatón semmit nem észlelt újdonsült barátjának megingásából.Továbbra sem szóltam, csak csendesen figyeltem őket. – Pontosan egy sincs! – felelte kedves mosollyal Charles, majdtürelmesen magyarázni kezdett. – A feleségem meghalt tíz évvelezelőtt egy balesetben. Nem sokkal ezután fogadtam örökbe Aaront,Dewaynet, és Emmalinet. Cade és Angelina később csatlakoztak acsaládunkhoz, mivel ők nem tartoztak a testvérekhez. – Nem nehéz ennyi tinédzserrel? – érdeklődött huncut mosollyal anővérem, majd magyarázatképpen felém bökött a fejével. – Nekemkönnyű dolgom van vele, mert nem sok vizet zavar. Hé...Játékosan belebokszoltam a vállába, mire gyöngyöző kacajra fakadt.Charles megmosolygott minket, úgy tűnt, őszintén kedveli Maryt. – Nos, az én gyerekeim meglehetősen érettek – jegyezte megcsendesen Charles, s úgy tűnt, mintha mulatna magában.Éppen eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, már csak a gyertyahiányzik a kezembe. Egy elefánt sem lett volna jobban útban, a szűkkonyhában. Látványosan ásítottam egy nagyot, majd nyújtózkodva indultam alépcső felé. – Én visszavonulok, Mary! Van még egy kis leckém, és holnapmég mindig iskola. – hogy a búcsúm még hatásosabb legyen még a - 29 -
  30. 30. szemem is megforgattam, ahogy rendes tinedzserhez illik, mikor aziskoláról beszél. – Minden rendben? – kérdezte Mary aggódva, mire bólintottam.– Rendben. Akkor jó éjt! – Jó éjszakát, Charles! – köszöntem kedvesen, majdmegkönnyebbülten indultam el a lépcsőn fölfelé. Fullasztó volt máraz a rengeteg visszafojtott érzelem. Beértem biztonságot nyújtó szobámba, s ruhástól elterültem azágyon. Kimerített az egész nap, rögtön mély alvásba zuhantam. Álmomban egy tisztáson álltam. Olyan mértékű félelmet éreztem,mint soha addigi életem során. Megborzongtam, s kis időbe beletelt,hogy rájöjjek: nem a saját félelmemet érzem. Hátranéztem, s megdöbbenve vettem tudomásul, hogy McDeanékkis családja áll mögöttem földbe gyökerezett lábbal. Gyönyörűekvoltak, de valahogy furábbak, mint azelőtt. Dewayne eszméletlenülhevert a földön, feje Angie ölében. Ott volt Cade is, aki vicsorogvabámult rám. És Emmaline volt a legkülönösebb. Tejfölszőke hajaúgy lebegett sápadt arca körül, mintha víz alatt lenne. Vékony karjaitszéttárta maga előtt, mintha védelmezni szeretné testvéreit tőlem. Éktelen ordítást hallottam, mire rémülten megpördültem atengelyem körül, hogy szembetaláljam magam minden rémálmomlegfélelmetesebb teremtményével: egy vérfarkassal. Rájöttem, hogyMcDeanék nem tőlem rettegtek, hanem ettől a fenevadtól. AzÁllat legalább három fejjel volt magasabb nálam, egy ugrásnyira állttőlem. El kellett volna rohannom sikoltozva, mégsem mozdultam.Lehunytam a szemeim, majd úgy tártam szét a karom, ahogyEmmaline-től láttam az imént. A vérfarkas felénk ordított, bűzösleheletét éreztem az arcomon, de nem törődtem vele. Kizártam akülvilágot, és egy pozitív, megnyugtató érzést kezdtem sugározni aszörnyeteg felé. - 30 -
  31. 31. A vicsorgás először erősödött, mintha küzdene az érzelem ellen,aztán csend lett. Üres némaság ölelt körül. Kinyitottam a szemem, ésa vérfarkas nem volt sehol. A hátam mögé néztem, de senki nem voltott. Egyedül álltam a tisztáson, de tudtam, hogy van még ott valaki.Bizonytalan lépést tettem előre, mikor neszt hallottam oldalról.Odakaptam a fejem, de már késő volt. A fenevad letepert, s ahúsomba vájta éles fogait. Sikoltva, verejtékben fürödve ébredtem. Szívem hevesen kalapálta mellkasomban, mintha ki akarna törni onnan. Már pirkadt. A naphalovány sugarai bekúsztak redőnyöm apró rései között, srávilágítottak a szobámban szállingózó porszemekre. Beletelt néhány percbe, mire úrrá tudtam lenni ziháló légzésemen.Az álmom olyan eleven volt, mintha valóban megtörtént volna.Charles kivételével az összes McDean szerepelt benne – gondoltam,majd továbbfűztem magamban. – És Aaron? Vajon ő melyik volt? Afenevad, aki a végén rám támadott. Nem, ráztam meg határozottan afejem. Sosem bántana, egyikük sem. Ezzel a megnyugtató gondolattal vonultam el zuhanyozni, aföldszintről felszűrődött a rántotta illata, amire elfintorodtam. Egyilyen éjszaka után jobban esett volna egy hatalmas tábla csokoládé.A forró zuhany viszont gyógyír volt fárasztó álmomra, sokkalfrissebbnek éreztem magam. Magamra húztam kedvenc farmerom,majd találomra előkaptam a fiókból egy kék testhezálló pólót. Mosolyogva caplattam le a lépcsőn, s legnagyobbmegdöbbenésemre beszélgetés hangjai szűrődtek ki a konyhából.Összevontam a szemöldököm. Ki lehet az ilyen korán reggel?Döbbenetem csak fokozódott, mikor az előző esti vendégetpillantottam meg a reggelit falatozva. Charles már nem volt olyanfáradt, mint tegnap, öltönyét az előző napi szürkéről sötétkékrecserélte. Ez megnyugvással töltött el, legalább biztos, hogy nem - 31 -
  32. 32. töltötte itt az éjszakát. Mikor beléptem alaposan szemügyre vettmagának, s hirtelen úgy éreztem, talán a gyerekei már említettekneki otthon. Mary a tűzhely mellett foglalatoskodott, aztán mosogatott.Megmosolyogtatott a szituáció családias hangulata. – Jó reggelt! – üdvözöltem őket óvatos mosolyom kíséretében.Mivel mindkettőjük aurája nyugodt volt, így legalább ilyesfajtamegmozdulásokat nem kellett kifejtenem. Mary sugárzott, ahogyodatette elém a reggelit. – Jó reggelt! Hogy aludtál? – érdeklődött csevegő hangnemben,majd megállt a székem mellett, s fürkészőn nézett rám. – Remekül – füllentettem, mire bosszúsan megcsóválta a fejét. – Nem álmodtál semmit? Kiabáltál – jegyezte meg, s gyanakvószemeit nem vette le rólam. Zavaromban elpirultam. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet atörténelem tanárom előtt elemezni különös álmaimat, ezért újranemet intettem. – Nem emlékszem. Nekem úgy tűnt, hogy jól aludtam – mondtamkissé cinikusan, majd tessék-lássék ettem pár falatot a rántottából.Charles engem figyelt, de nem szólt semmit. – Kérsz csokit? – kérdezte Mary mosolyogva, majd felcsillanószemmel bólintottam. Mikor észrevette Charles kíváncsi tekintetét,magyarázatképp hozzáfűzte. – Nem szeret enni, nem érez éhséget.Az egyetlen, aminek szereti az ízét: a csokoládé. – Mary, kérlek...– néztem rá esdeklőn. – Nem hiszem, hogyCharlest érdekelné az étkezési szokásom. Mielőtt a nővérem felelhetett volna elkezdett csipogni a konyhaivekker, ez jelezte, hogy indulnunk kell. Fogtam a csokim, elrejtettema táskámba, majd a dzsekim felé igyekeztem. - 32 -
  33. 33. – Mily! – szólt utánam Mary, s újra felöltötte zavart kék auráját.Nem volt nehéz kitalálni, hogy mit szeretne mondani. – Charles voltolyan kedves, és megállt munkába menet, hogy felajánlja: elviszminket az iskolába. – Klassz, de én inkább sétálok, ha nem gond – mondtam, merteszembe jutott, hogy milyen ostobán néznék ki, ha az új történelemtanár kocsijából szállnék ki a suli előtt. Már a gondolatra is égnikezdett az arcom. – Kitehetlek az iskolától ötpercnyire, ha gondolod – jegyezte megCharles, mintha olvasott volna a gondolataimban.Mary rám nézett azzal a bizonyos hát nem édes? Pillantásával, de énhatározottabb voltam. – Nem, de azért köszönöm! Gyors hátraarcot csináltam, és kimasíroztam az ajtón. ElsuhantamCharles Land Rover Defenderje mellett, mely legalább olyangyönyörű sötétzöld metálfénnyel csillogott, mint Aaron kékPorschéja. Puccos alakok, gondoltam magamban dohogva, majdfülembe helyeztem Mp3 lejátszóm fülhallgatóját, és nekivágtamszokásos sétámnak. - 33 -
  34. 34. 4. Mercedes mérge Tökéletesen átlagos második tanítási nap volt, mégis valahogymás. Míg gyalogoltam az iskola felé valamiféle izgatott várakozásfogott el. Először nem is értettem. Szerencsére az út elég hosszú voltahhoz, hogy elemezhessem magam. Mikor rájöttem, majdnem hasraestem a saját lábamban. Aaron McDean. Miatta vártam annyira, hogy beérjek a suliba.Mazochista lettem? Hiszen még csak figyelemre sem méltat, vagy hamégis, abban sincs semmi jó. Gondolataimba mégis minduntalanvisszatért a kellemes érzés, mikor az esőbe a karjaiban tartott.Szemeim előtt egyfolytában kiolvashatatlan tekintete lebegett.Megborzongtam újra és újra, mikor bevillant az ebédlős jelenet, aholviszont ridegen méregetett. Hirtelen gumik éles csikorgására lettem figyelmes, ezvisszarángatott a valóságba. Felnéztem, és Mercedes Phleminggonoszul vigyorgó ábrázatával találtam szemben magam, amint - 34 -
  35. 35. szándékos lassúsággal hajt be előttem a parkolóba. Nem sokonmúlott, hogy a lábam lett a fekvőrendőr. Kikapcsoltam az Mp3lejátszómat, így hallhattam lenéző szavait, melyet legújabbtalpnyalójának, Rose Pointnak intézett. – Nem értem, hogy apám miért enged mindenféle jöttmentet ebbeaz iskolába járatni. Már mondtam neki, hogy aki nem rendelkezikmegfelelő egzisztenciával, annak nyisson egy másik iskolát! – feketeszemeit ridegen rám villantotta, majd hátradobva dús fekete hajátbeparkolt a számára fenntartott helyre. Tűzpiros Volvoja nem tűnt kiannyira, mint szerette volna, McDeanék Porschéja már ott kéklettmellette. Minket figyeltek. Pechemre valószínűleg hallották Mercedes beszólását. Lesütöttema szemeimet, nem akartam látni, hogyan reagáltak az érkezésemre.Azt még hallottam, amint gyűlölt évfolyamtársnőm negédesenüdvözli Aaront. A tornaterem előtt már várt rám Lizbeth. Még a csokinak semtudtam örülni, amit kedveskedve nyújtott át nekem. Észrevette, hogynem vagyok társalgós hangulatban, ezért a továbbiakban nem kerestea társaságomat. Csendes megalázottságomban töltöttem a délelőttöt, bár alegszívesebben sírva elrohantam volna. Nem tettem. Eljött azebédidő. Nem volt semmi hangulatom bájologni bárkivel,gumitalpakat legyűrni a torkomon pedig még kevésbé, így inkább azudvar felé vettem az irányt. Rossz ötlet volt. Mercedes és bandája kedvenc helyemen rostokoltak, s úgy tűnt,remekül szórakoznak. Késő volt visszafordulnom, mivel észrevettek.Elhatároztam, hogy levegőnek nézem őket és méltóságteljesenelvonulok mellettük. Magamhoz szorítottam a tankönyveimet,vállamra húztam a táskám, mély levegőt vettem, és elindultam. - 35 -
  36. 36. Közel jártam hozzájuk, mikor feltűnt, hogy telve vannak negatívérzelmekkel. Megszaporáztam a lépteim, de késő volt. Mercedesegyik nagydarab haverja – nem emlékeztem a nevére – úgy tett, mintaki el akar menni mellettem, azonban széles vállával fellökött.Esetlenül megtartottam az egyensúlyom, könyveim szétszóródtak anedves talajon. Igyekeztem tudomást sem venni a hangos vihogásról. Nemtörődtem a vállamban a fájdalomról (bár biztos voltam benne, hogymég napokig érezni fogom), és csendben lehajoltam összeszedni acuccaimat. Nem néztem fel, így nem láthattam, de érzékeltem, hogykörbefognak. Legalább öten voltak monstrumok, meg Mercedesszelmég két lány. Sikoltva akartam elrohanni, úgy éreztem még kínosabbvolna, ezért inkább maradtam. Növekvő gombóccal a torkombanvártam, hogy mi fog kisülni ebből a helyzetből. – Emily Normon – csendült fel negédesen Mercedes hangja,érzéki ajkán gonosz mosoly játszott a napfényben, ahogy utatengedtek neki oszlopos barátai. – Mit keresel te itt? Nem a nőimosdót kellene takarítanod? Vagy azzal már készen vagy? Szorosan összezártam a számat, majd megfordultam, hogyelmenjek. Inkább a menza, mint ez. Utamat két fiú a focicsapatbólelzárta, mire kénytelen-kelletlen újra Mercedes arcába néztem – Mit akarsz, Mercedes? Apuci nem vett neked plüsscicát, amiveljátszhatnál? – gúnyolódtam tehetetlenül, mire dühös fény villant alány tökéletesen kihúzott sötét szemeiben. – Hagyj elmenni! Jobbdolgom is van, mint a rikácsolásod hallgatni! Igyekeztem nagyon határozottnak mutatkozni, ám hangomcserbenhagyott, és az utolsó mondatnál megbicsaklott. Mercedes isészrevehette, mivel diadalmas mosoly terült szét az arcán. Hallottammár olyanokról, akik valahogy ugyanígy botlottak ebbe a csoportba, - 36 -
  37. 37. és a kórházban kötöttek ki. Mercedes persze megúszta, hisz a papájabefolyása hosszúra nyúlik. Éreztem, hogy a két fiú, akik mögöttem álltak, megragadták a kétkarom, mire a könyveim újra a sárba landoltak. Most már valóbanbepánikoltam. – Majd én megtanítalak, hogyan kell tisztelni egy magasabbrangbéli embert – sziszegte Mercedes. Csinos arcát eltorzította aharag, lendült a keze, s pofonja nagyot csattant az arcomon. Próbáltam szabadulni, de a monstrumok erősen tartottak. Elégmegalázó volt, nem akartam mást, csak hazamenni, hogykibőghessem magam. Túl sok volt a gyűlölet, ami áradt belőlük. Mercedes már a következő ütésre emelte a kezét, mikor hirteleneltűntek a karomat szorító kezek. Egyensúlyomat vesztve a földreestem. Kezem akaratlanul égő arcomra tapadt, ahol valószínűleg ottpiroslott Mercedes ujjainak lenyomata. Dulakodás hangjaithallottam, majd Mercedes sikoltott. Felnéztem, hogy lássam, mi történik. Aaron McDean magasodottfölém, kék szemei egészen elsötétültek a dühtől. A két monstrumotfigyelte, amint azok sántikálva haladtak a menza felé. Mercedesmérgesen dobbantott, értetlenül fordult örömének megfosztója felé. – Mi a fene ütött beléd? Tiszteletet kell tanulnia! – sziszegteAaron szemei közé, majd döbbenten figyelte, ahogy a fiú hátatfordított neki. Aaron megragadta a karomat, s határozott gyöngédséggelfelhúzott a sárból. A fejem kissé kóválygott a hirtelen eseményekmiatt, de azért össze tudtam szedni a könyveimet. Mikor mindenemmegvolt, Aaron kivette kezemből a cuccaimat, átkarolta a derekamat,és el akart vezetni a parkoló irányába. Mercedes döbbenten felhúzottszemöldökkel állta el az utat. - 37 -
  38. 38. – Mit akarsz te tőle? – szinte köpte a szavakat, ahogy kérdezte afiútól. Már-már hisztérikusan viselkedett, majd megvetően mutatottrám. – Ez csak egy csóró csöves! Éreztem, ahogy Aaron teste megfeszül mellettem, hangja csupáncsendes fenyegetés volt, mikor megszólalt. – A kisujja is többet ér nálad! – mondta, majd félretolta az útból aholtra vált Mercedest. Fél kezét a derekamon tartva terelt a parkoló irányába, én megszótlanul, kissé kótyagosan lépkedtem mellette. Az ebédidő a végefelé járhatott, mivel a diákok egyre nagyobb létszámban szivárogtakki a menzáról. Többen döbbenten figyeltek minket, ahogy odaérünka sötétkék Porsche mellé. Aaron – mintha ez lenne a világlegtermészetesebb dolga – betette a cuccaimat a hátsó ülésre, majdvárakozva rám emelte még mindig sötéten ragyogó szemeit. – Jól vagy? – érdeklődött lágyan. – Persze – feleltem lazán, de éreztem, hogy az ütés még mindigégeti az arcomat. Odanyúltam, forró volt a bőröm. Zavartan néztemmegmentőm szemeibe. – Nem hittem, hogy Mercedes ilyen nagyottud ütni. Aaron egy pillanatig rajtam felejtette tűnődő tekintetét, majdtétován megérintette az arcomat. Keze kellemesen hűvös volt,jólesően hatott sajgó bőrömre. Szívverésem, légzésszámommalegyetemben a duplájára ugrott. Képtelen helyzet volt, ahogy ottálltunk egy végtelennek tűnő pillanatig, s azt kívántam, bár örökkétartana. Aztán – túl hirtelen – elengedett, és kinyitotta előttem a Porscheajtaját. Csodálkozva néztem rá, mire tökéletes arcán megjelent egygunyoros mosoly. – Nincs kedved lógni velem? – úgy kérdezte, mintha a világlegtermészetesebb dolga lenne. - 38 -
  39. 39. Jóképű volt, ahogy hunyorgott a nap erős fénye miatt.Leheletének édes virágillata teljesen elbódított, és összezavart. Nemértettem, hogy most miért ilyen kedves, mikor tegnap még annyiralehetetlenül viselkedett velem. Aztán úgy döntöttem, hogy nemszámítanak az okok. Nem számít semmi, csak vele lehessek.Rájöhessek a titkaira. Félszegen elmosolyodtam, majd az anyósülésre vetődtem.Hirtelenségem azonnal megbántam, mivel a vállamba éles fájdalomnyilallt. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne nyögjek fel afájdalomtól. Éreztem, hogy Aaron beült mellém, de nem bírtamránézni. – Fáj valamid? – kérdezte aggódva, de nemet intettem afejemmel. – Nem, semmi. – nyögtem suttogva – Mindjárt jobban vagyok! – Pocsékul hazudsz! Elmegyünk a kórházba – jelentette kiellentmondást nem tűrően, majd kigurult a parkolóból. Száguldott,mint egy eszelős. – Már bánom, hogy beültem – jelentettem ki bosszúsan, defigyelmen kívül hagyta a megjegyzésem. Ránéztem, könyörgőrefogtam a dolgot. – Kérlek! Reggelre kutya bajom lesz! Csak rosszhelyen talált el az a monstrum. Lassított, de még mindig a kórház felé hajtott. Állkapcsán egyideg rángatózni kezdett, ahogy próbálta visszafojtani dühét. Mivel afájdalmam múlóban volt, sokkal kényelmesebben éreztem magam. – Vissza kellene mennem, hogy kitekerjem a nyakukat! –vicsorogta elszántan, s hangjából csak úgy sütött a gyilkos indulat. – Dehogy, annyit nem érek, hogy sittre kerülj miattam! –megborzongtam, de próbáltam lazán kezelni a helyzetet. – Sokkal többet érsz! – mormolta maga elé, mintha nem akartavolna, hogy meghalljam. Szavai azonban varázslatosan hatottak rám. - 39 -
  40. 40. Elpirultam, s igyekeztem valóban úgy tenni, mintha nem mondottvolna semmit. Egy ideig csendesen autóztunk, figyeltük a suhanó tájat, sörömmel vettem tudomásul, hogy elállt kórházas szándékától.Eszembe jutott Mercedes döbbent ábrázata, mire csöndesenfelkuncogtam. – Mi az? – fordult felém kíváncsian. – Tudod, Mercedes Phleminggel még soha senki nem húzott ujjat– mondtam neki, s láttam az árnyat átsuhanni megnyugvó tekintetén.– Viszont így senkinek nem adatott meg, hogy lássa tökéletesenkikészített vonásait így megnyúlni. Biztos vagyok benne, hogy egyjó időre kivontad a forgalomból. – Máskor is csinálta már ezt? – kérdezte aggodalmasan, sszemöldökei között megjelent egy ránc, ami koncentrációra utalt.Bólintottam, amin rágódott egy darabig, majd elmosolyodott. – Aközeli jövőben biztos lehetsz benne, hogy nem fogja. – Cicababánál sosem lehet tudni! – vetettem közbe, mirecsodálkozva nézett rám. – Én tudom! – mondta egyszerűen, s valamiért hittem neki. –Cicababa? – Mindenkinek adok egy gúnynevet, amivel becézgetemgondolatban – fűztem hozzá magyarázatképp. Rám nézett, szemeiújra tisztán kéken fénylettek. – Nekem is adtál? – tudakolta csúfondáros mosollyal ajkán, ámhangja felért egy simogatással. Nem feleltem, csak néztem őtpirulva. – Elmondod? Nemet intettem, nem akartam, hogy tudja. Csendesen felnevetett, majd hirtelen félrerántotta a kormányt, smegállította a kocsit. Körülnéztem. Nem láttam semmi érdekeset,ami okot adott a különös fékezésre. - 40 -
  41. 41. 5. ÁRULÓ SZERELMI JELEM Aaron felém fordult, szemei fogva tartották az enyéimet, hangjaszinte hipnotizált, mikor megszólalt. – Ha elmondod, akkor én is válaszolok egy kérdésedre –ajánlotta, mire teljesen éber lettem. – Feltétel nélkül? – Igen, feltétel nélkül – kuncogott. – És nem leszel mérges? – ezen is rágódott egy darabig. Csakmost tűnt fel, hogy bármilyen hangulatban is láttam őt vagy atestvéreit, az aurájuk állandóan ragyogó fehér volt. – A szavamat adom – ígérte kedvesen, de nem tudtam eldönteni,vajon igazat mondott-e? – Úgy hívtalak: morc szőke – böktem ki végre szemlesütve. Nemmertem ránézni, féltem, hogy megharagudott. Csak rászántammagam, nem tetszett, amit láttam. – Megbántottalak, igaz? Nemkellett volna elmondanom! - 41 -
  42. 42. – Tudom, hogy... – kezdte, de csak akkor folytatta, mikor atekintetünk újra egymásba kapcsolódott. – ... Nos, nem voltam veledvalami kedves. Te ezt most még nem értheted... megvolt... megvanaz oka. – De most más vagy – vetettem közbe, mire csendesenfelnevetett. Imádtam ezt a nevetést, örök időkig elhallgattam volna. –Megmentettél egy kiadós kórházi számlától! – Nem lett volna szabad beleavatkoznom, de láttam, mi történtvolna, ha nem lépek közbe. Nem engedhettem... – az utolsó szavakatmár szinte csak suttogta. – Nem akarom már távol tartani magamtőled. Lesz, ami lesz! Arca az enyémtől csak néhány centiméterre volt, virágillatúlehelete cirógatta az arcom, míg én elvesztem szemeinekkékségében. Az agyamra ereszkedő furcsa ködöt végül áttörteszavainak értelme. Azt mondta, amit hallottam? – Ezt most nem egészen értem – mondtam zavartan, újra nevetett. – Nem is baj. A testvéreim már régtől nyaggatnak, hogyavassalak be... – elhallgatott; tudatlanságom mintha kiabált volna ahirtelen beállt csendben. – De? – halkan megköszörültem a torkom, majd összeszorítottama számat, a vállam hihetetlenül sajgott.Sosem voltam ügyes színésznő, így persze, hogy észrevette. – Fáj a vállad – inkább volt kijelentés, mint kérdés. – Sajnálom – mondtam idegesen, s átkoztam magam, amiért ilyennyámnyila vagyok. – Mégis jobb, ha bemegyünk a kórházba – töprengett hangosan,mire én rémülten megérintettem a karját. Mary szívrohamot kapna, ha a kórház értesítené a balesetemről,gondoltam, s könyörgőn néztem a mellettem ülő angyalra. Aaronellágyulva indított, karját pedig igyekezett úgy tartani, hogy a - 42 -
  43. 43. kettőnk közti érintkezés minden erőfeszítés nélkül fennmaradjon.Megint gyorsan vezetett, én attól tartottam, hogy még mindig abalesetire akar vonszolni. – Csak vigyél haza, kérlek! – mondtam neki, mire láttam, hogy aszája sarka megrándul az elfojtott mosolytól. Mivel úgy tűnt, hogymeggyőzhető hangulatban van, folytattam. – Ígérem, hogy lepiheneka tévé elé, és végignézem az összes félresikerült szappanoperát, csakne lássak fehér köpenyes alakokat! – Emily! – furcsa érzés volt, ahogy kimondta a nevemet, melyetsosem hallottam selymesebben csengeni. Ránéztem, ő fejével az autóelé bökött. – Abbahagyhatod a könyörgést! Hazaértünk. Döbbenten meredtem a szélvédő mögött elterülő halványkékházunkra. Eddig fel sem tűnt, hogy eleredt az eső, a hazaérkezésünkmeg végképp nem. Ámulva fordultam Aaronhoz, aki szemmelláthatóan remekül szórakozott döbbenetemen. El nem tudtamképzelni honnan tudta, hol lakom? Kisegített az álomautóból (összeráncolta a homlokát, mikorajkamat óvatlanul elhagyta egy fájdalmas nyögés), és egész abejáratig kísért. Nyikorogva tárult ki az ajtó, én meg idegesentoporogtam a küszöbön. – Nincs kedved bejönni? – érdeklődtem udvariasan, mire rámvillantotta csúfondáros vigyorát. – Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet – jegyezte meg, miközbenközelebb lépett hozzám, és megállt közvetlenül előttem. Aznapimmár sokadszorra volt az arcunk vészesen közel egymáshoz. – Miért? – leheltem félig lehunyt pilláim alól. Megint nevetett. Éreztem ujjainak melegét az arcomon, mélyenbeszívtam kellemes virágillatú leheletét, s igyekeztem az arcát olyantökéletesen belevésni a memóriámba, mint amilyennek magam előttláttam. - 43 -
  44. 44. Aztán hirtelen – túl hirtelen – hátrébb lépett, s csevegőhangnemre váltott. A pillanat varázsa elillant, a feszültség továbbrais a levegőben vibrált. – Holnap odaülsz hozzánk a menzán? – kérdezte, s úgy tűnt,mintha nem lenne biztos benne, hogy valóban ezt akarja. – Ha szeretnéd, persze! – feleltem meglepetten, mire vidámságavisszatért a szemébe. – Igen, mindenki örülne – elő villantotta tökéletes, fehér fogsorát.– Dewayne és Angie el lesznek ragadtatva. – Csak mert odaülök? – ezt nem értettem, de nem firtattam adolgot. Más volt, ami érdekelt. – Azt ígérted, felelsz egy kérdésemre!– nem tetszett neki, hogy emlékeztettem, de azért várakozásteljesennézett rám. – Tegnap miért voltál olyan ellenséges velem? – Holnap talán elmesélem – felelte titokzatosan, mire elfutott améreg. – Megígérted, hogy válaszolsz, feltétel nélkül! – mondtam nekidurcásan. – Igen – hagyta rám, miközben lefelé hátrált a verandáról. – Denem mondtam, hogy tisztességesen játszom. Szeretnéd, hogy holnapérted jöjjek? – Nem – vágtam rá a kelleténél gyorsabban, s újra hallhattamcsengő nevetését. – Akkor az ebédnél találkozunk... Azzal sarkon fordult és elindult a kocsija felé. Már bezártam azajtót, mikor hallottam felbőgni az autócsoda motorját. Szívem mégmindig hevesen döngette a mellkasom. Tűnődve mentem az emeletifürdőszobába, a szekrényből előkotortam egy kisebb méretűtörölközőt, amire langyos vizet engedtem. Kicsavartam, hogy necsöpögjön, aztán a szobámban levettem a pólómat, majd sajgóvállamra tettem a hűs anyagot. - 44 -
  45. 45. Nem is értettem, hogy lehet ilyen fájdalmam, hiszen az amonstrum – időközben eszembe jutott a neve: David – csak fellökött,de nem bántott. Mármint úgy tűnt, nem kerül különösebberőfeszítésébe, hogy a földre taszítson. Óvatosan az ágyra feküdtem, de túl sok minden járt a fejembenahhoz, hogy elbírjak aludni. Kitámasztottam a hátam, aztánbelemerültem kedvenc könyvembe. Egy halom tojást láttam, majd hatalmas robajt követően egykivételével mindegyik összetört. Az épen maradt tojást valaki akezébe vette – én csak a kezét láttam –, majd bevonta egy különösenfénylő anyaggal. Gyönyörű volt, melegséget árasztott magából. Úgyéreztem, hogy órákig bámultam az aranyló gömbölyded formát. Aztán hirtelen villámlott, a tojás héja megrepedt. Valamimocorgott benne, tovább repesztette a meszes héjat. Egy pillanatracsend lett, a valami benne nem mozdult, mintha erőt gyűjtött volna.Végül hatalmas, fülsiketítő reccsenés, és vakító fény árasztott el.Döbbenten bámultam a tojásból kikelt lényre: önmagam láttam amaradványok között. Rémülten, zihálva ébredtem újra úgy, mint előző reggel. Csendvolt, félhomály, mintha alkonyodna. Felültem, hogy lemenjek köszönni Marynek, de azzal amozdulattal visszahanyatlottam a párnák közé. Szúró fájdalomhasított a vállamba, mire elfutott a méreg. Bosszantó volt ez afájdalom, s hirtelen úgy éreztem, erőt ad. Összeszorítottam a számat,másodszorra már sikerült, kimentem a fürdőbe. Nem néztem atükörbe, hajamat a fejem tetejére tornyoztam, aztán gyorsanletusoltam. Mire végeztem feltűnt, hogy nemcsak hogy nemsötétedett, hanem még a nap is kisütött hétágra. A zuhany – vagy amozgás – jó hatással volt a karomra, már csak tompán fájdogált. - 45 -
  46. 46. Visszamentem a szobámba, ahol döbbenten néztem az órára:reggel 7:15 volt. Észvesztő sebességgel kapkodtam magamra aruháimat. A fejembe nyomtam a baseball sapkámat – fésülködésremár nem maradt időm –, ami alá begyűrtem a hajamat. Kirohantamaz ajtón tudván, hogy Mary valószínűleg már rég az iskolában van.Szaporán lépkedtem, nem szaladtam. Utáltam futni, túlságosanmegterhelő volt számomra olyan gyorsan kapkodni a lábaim,miközben arra koncentrálok, hogy el ne vágódjak. Mivel a nagysietségben otthon felejtettem az Mp3 lejátszómat, ezért csakgondolatban dúdoltam néhány kedvencemet. Úgy tizenöt perce gyalogolhattam, mikor éktelen csikorgásthallottam a hátam mögül. Nem ismertem fel a kocsit, egy hatalmasterepjáró, és egyenesen felém száguldott. Ledermedtem. A fehérdzsip határozottan gyorsított, úgy tűnt a sofőr lába beragadt agázpedálon. Aztán minden olyan gyorsan történt. Éreztem az ütközést, de nemonnan, ahonnan számítottam rá. Valami félrerántott az útból olyanerővel, hogy a túloldali bokrok közt landoltam. Bár az a valamimegtartott – ijesztő volt az ereje –, hiába próbált védeni, mert avállamra estem szerencsétlen módon. Éreztem a csontomban az élesfájdalmat, s olyan hangot hallottam káromkodni, amire végképp nemszámítottam. Felemeltem a fejem és Aaron dühtől izzó sötétszemeivel találtam szemben magam. Aztán újra felbőgött a terepjáró motorja, hallottam vészesenközeledni. Aaron felmordult, szinte nem emberi volt a hangja, egészmélyről tört fel a mellkasából. Aztán fölém gördült, de nemnehezedett rám. Éreztem az erejét, már késő volt arrébb gurulni. Anehéz autó keresztülhajtott rajta, meg sem kottyant volna neki. Magaalá gyűrt, szinte nem is érzékeltem, hogy egy kocsi gázolt el minket,hangja azonban ijesztő volt. Recsegett-ropogott az aljnövényzet, a - 46 -
  47. 47. gallyak, a hatalmas autó letarolt mindent körülöttünk. Aaron úgy tűntmár nem bírja sokáig, egyre intenzívebben éreztem a súlyátmagamon. Nem zavart volna, de kőkemény mellkasa sajgó vállamatnyomta, s egy idő után elviselhetetlen volt a fájdalom.Felsikoltottam, Aaron ugyanabban a pillanatban ugrott le rólam.Mozgása egy ragadozóéhoz hasonlított. A terepjáró hangja egyretávolibbnak tűnt. – Emily! Jól vagy? – kérdezte aggódva, szemei még mindigsötéten fénylettek. – Az túlzás, hogy jól, de élek – nyögtem, nehezemre esett bármitis mondanom, mivel a vállam egyfolytában hasogatott. – Dewayne! Gyere! – ezt már a mobiljába mondta, majd hozzámfordult. – Az öcsém mindjárt itt lesz, beviszünk a kórházba! – Nem kell, tényleg! – sziszegtem a fogaim közül. Utáltam akórházi procedúrákat, ezért igyekeztem, hogy ne látszódjon arcomona fájdalom. – Mindjárt jobb lesz. Hogy kerültél ide? – Ne butáskodj, Emily! – mondta, s hangja mintha mosolygottvolna. Kérdésem megválaszolatlanul hagyta. – Olyan fehér vagy,mint egy hulla! – Köszönöm! – morogtam, majd fogtam a baseball sapkám, éslehajítottam a földre. Úgy éreztem, hogy már az is szorított, mint adzsekim, de azt nem mertem megkockáztatni, hogy levegyem.Hagytam, hogy a hajammal játsszon a hirtelen feltámadó szél.Nem válaszolt, a távolból autó hangja közeledett, de nem nézett arra.Csak bámult engem, fogva tartotta a tekintetem, furcsa pillantásátnem tudtam megfejteni. Összerezzentem, mikor lefékezettmellettünk a kék Porsche, amiből Dewayne pattant ki halálra váltan.Úgy nézett ki, mint aki tisztában van azzal, ami itt történt. – Dewayne! – mondtam neki, s igyekeztem mosolyogni. – Abátyád sokkot kapott! - 47 -
  48. 48. – Nem csodálom – felelte, majd ő is ugyanolyan döbbentenfigyelt, mint Aaron. Aztán felnevetett, és játékosan belebokszoltbátyjának kőkemény vállába. – Mondtam neked! – Fogd be! – sziszegte Aaron, de egyre sötétülő szemeit nem vettele rólam. Kezdett bosszantani, magyarázatra vártam, hiába. Dewayne semmondott semmit, csak leereszkedett bátyja mellé a fűbe. Felültem, éssikkantottam, mert a fájdalom az egész karomba sugárzott. Aarondühösnek tűnt, viszont az öccse rendkívül elégedett volt valamimiatt. Aztán megmozdultak, mindketten egyszerre, s a talaj hirteleneltűnt alólam. Aaron óvatosan helyezett az első ülésre, ragyogó kék szemeineknyoma sem volt, én pedig teljesen összezavarodtam. A morc szőkebevágódott mellém, és eszelősen vezetett a kórház felé, Dewaynehátul röhögött még mindig. Nem törődtem vele, inkább Aaronhozintéztem a szavaim. – Hogy csináltad? – kérdeztem csendesen figyelmen kívül hagyvamogorva hallgatását. – Az az autó összepasszírozhatott volna. – Miről beszélsz? Dewayne némán bámult ki az ablakon hátul, nem úgy nézett ki,mint akit meglep a beszélgetés különössége. – Hogy érted ezt? Talán tagadni akarod előttem? – ingerültségemerőt adott, hogy legyőzzem a fájdalmam. – Mit is? – megint csak kérdez, de egy válasz nem hagyja el aszáját. – Ne csináld ezt! – kértem, de nem figyelt rám, csak az utatpásztázta nyugtalan szemeivel. Teljesen kétségbeestem. Tegnap még annyira kedves volt, mostmeg tőrt forgat a szívemben azzal, hogy letagadja a nyilvánvalót.Rémesen éreztem magam. A fájdalom visszatért a tudatomba, - 48 -
  49. 49. zihálva szedtem a levegőt, s hiába küzdöttem, áruló könnyeimvégigfolytak az arcomon. – Mindjárt odaérünk – nyugtatott meg lágyabban. Azt hitte a fájdalom miatt sírok. Nem is sejtette, hogy a fizikaifájdalmamnak ehhez semmi köze, annál inkább elutasítómagatartásának. Aztán belegondoltam. Van oka mérgesnek lenni,hiszen – bármennyire is szeretné tagadni – láttam, hogy egy kocsimászott át a hátán miattam. Talán én is hasonlóképp reagáltam volnafordított esetben. Hátranéztem, tekintetem találkozott Dewayne-ével, mire a fiú rámmosolygott kedvesen. Arcán megjelentek a gödröcskék, zöldszemeiből megértés sugárzott, s én kicsit jobban éreztem magam.Időközben megérkeztünk, Aaron leparkolt a legközelebb abejárathoz, én pedig gyorsan kiszálltam a kocsiból, nehogy újra akarjaiba vegyen. Sajgott a vállam, próbáltam egyenes háttal elsétálnia bejárathoz, mikor megéreztem erős karjait, amint védelmezőnátölelik a derekam. Hálás voltam, de nem mertem ránézni, nehogykiolvassa a fájdalmat a szememből. Még most sem értettem aviselkedését. Ahogy odaértünk a csupa üveg bejárati ajtóhoz, azt hittemmentem elájulok, mikor megláttam magam. Tisztán emlékeztem azelőző délutánra, mikor a törölközővel a vállamon elaludtam. Mástnem csináltam egészen ma reggelig, mikor a nagy rohanásbanmajdnem elkéstem. Az üvegben Aaronnal találkozott a pillantásunk, tekintetetovábbra is kifürkészhetetlen volt. Most már értettem adöbbenetüket: derékig érő – addig – barna hajam szőkén csillogott areggeli napfényben. Mézszőkén, kiemelve bőröm halovány fényét. - 49 -
  50. 50. Aaron karja még szorosabban fonódott körém. Csendesensuttogott a fülembe, miközben a baleseti pult felé irányított. „Később minden kérdésedre választ adok” – ígérte. - 50 -
  51. 51. 6. TITKOK ÉS VÁLASZOK Azt hittem, hogy az egész délelőtt el fog menni a vizsgálatokra, arendőrségi feljelentésre, amihez az időközben kihívott, kétségbeesettnővérem ragaszkodott. Ehhez képest az egész egy órát foglaltmagába. Szegény Mary. Rettentően meg volt rémülve, soha olyansápadtnak még nem láttam, mint mikor belépett a baleseti ajtaján.Aaron egy tapodtat sem mozdult mellőlem még az után sem, hogyvelem volt a hivatalos gyámom. Nem lett volna szükség ekkorafelhajtásra, mivel majdnem tizenkilenc éves voltam. Azonban mégnappali szakra jártam, így kötelező formalitás volt. Maryt láthatóan nem zavarta, hogy Aaron és Dewayne árnyékkéntkövetnek minket. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalánészrevette őket. Borzasztóan aggódott. A hajamra is csak annyitmondott, hogy „csinos”. A nővérem – normális esetben – nemhasználta volna ezt a szót, nem foglalkoztam ezzel sem. Így - 51 -
  52. 52. nyugodtan járhatott az agyam a történteken, mivel Mary kettőnkhelyett is beszélt. Meg sem próbáltam megnyugtatni. Végigcsipogott, míg az orvos megvizsgált, aztán a röntgen alatt, majdmikor az osztályos orvos újra megvizsgált. Néhány perc volt, mikorelhallgatott: az orvos közölte, hogy megrepedt a kulcscsontom. Megkönnyebbültem. Nem olyan vészes, mint amilyennekéreztem. Legalább nem kell műteni, nincs hónapokig tartó kórházikezelés, hazamehetek. Hirtelen elakadt a lélegzetem. Ránéztemnővérem holttá vált arcára, s úgy döntöttem: hazamenni mégsemannyira jó ötlet. Megvártam, míg Mary elment meginni a szokásoskávé adagját, egyedül hagyott az orvossal és elmaradhatatlankísérőmmel. Kihasználtam a helyzetet, mohón fordultam akezelőorvosom felé. – Muszáj egyfolytában feküdnöm? Úgy értem, nem lehetnevisszamennem az iskolába? – kérdeztem, mire az orvos kérdőnnézett rám. Aaron a sarokban állt eddig, de szavaimra közelebblépett, s összevonta a szemöldökét. Láttam rajta, hogy nem tetszikneki az önállósodásom. – Hát... – hezitált az orvos, majd egy pillanatra elmerült akórlapom tanulmányozásában. – Ha megígéred, hogy óvatos leszel,nem veszel részt a tornaórán, és legfőképp ügyelsz az őrültsofőrökkel, akkor nem bánom! Még a kocsiban megegyeztünk a fiúkkal, hogy mindenkinek azlesz a legjobb, ha nem mondunk senkinek semmi különöset: elgázoltegy ámokfutó, majd megállás nélkül tovább hajtott. Nem láttamsemmit, a két McDean pedig épp iskolába mentek, mikor észrevettekengem. Ha bizonyos naiv szemszögből nézzük a történetet, még igazis volt. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – vetette közbe Aaron, kellemeshangján éreztem a visszafojtott feszültséget. Mielőtt folytathatta - 52 -
  53. 53. volna gyorsan közbevágtam, s elértem, hogy az orvos ne őráfigyeljen. – Ígérem, hogy betartok minden szabályt, és jelentkezem akontrollra időben! – összeszedtem újdonsült szőkeségemnek mindenvarázserejét, és rámosolyogtam a harmincas orvosra. Hatott. – Rendben, Emily! Akkor a nővér felteszi a rögzítő kötést, egyhét múlva pedig várom kontrollra! – mosolygott vissza rám, aztánösszecsapta a kórlapot és távozott. Rögtön utána bejött az ápolónő, majd egy rugalmas pólyával akaromat a mellkasomhoz rögzítette egészen kényelmetlen szögben,de a fájdalom csökkent. Egyébként bármit elviseltem volna, csak nekelljen hazamennem, Mary sápítozását hallgatni. Nem néztem Aaron felé, úgy gondoltam biztos megsértődött,vagy továbbra is haragszik rám valamiért. Igyekeztem nem tudomástvenni a jelenlétéről. Hamarosan Mary is visszatért Dewaynekíséretében, úgy tűnt valamennyire elfogadták egymást. Nővérkémszívéről hatalmas szikla gördült le, mikor megtudta, hogy elmehetekma suliba. Ő is úgy gondolta, hogy akkor nem lehet olyan nagyprobléma. A rendőrség felvette az adatokat, meghallgatták a vallomásom,miszerint nem láttam semmit, majd elmentek. Hamarabb végeztek,mint az orvos. Mikor végre átestünk a szükséges procedúrán, s kisétáltunk akórházból, tétován megálltam a parkoló előtt, ahonnan Mary zavartmosollyal hozta a kerékpárját. Dewayne elbúcsúzott tőle, majdbeszállt a Porsche hátuljába, amit nővérem ügyetlenül leplezettdöbbenettel vett szemügyre. Aaron némán állt mögöttem. – Akkor menjünk suliba! – szólt Mary zavartan, majdvárakozásteljesen nézett rám. - 53 -
  54. 54. Nem tudtam, mit mondhatnék, hiszen nem tudhattam, hogy Aaronmire gondol, mit szeretne? Az rendben, elhozott, de nem voltambenne biztos, hogy továbbra is óhajtja a társaságom. Szégyelltemmagam, amiért ennyi gondot okozok neki, viszont furdalta azoldalam a kíváncsiság. Hogy volt képes épségben maradni, miutánátment rajta a terepjáró? Kérdések milliói nyüzsögtek a fejemben, ekkor rádöbbentem,hogy Mary még mindig arra vár, hogy mondjak valamit. – Menj csak nyugodtan, várnak az apróid! – mondtam nekibizonytalanul. – Innen sem kell többet gyalogolnom, mint otthonról.Hallottam, amint Aaron ingerülten felsóhajt közvetlenül a hátammögött. – Nyugalom, Mary! Majd mi elvisszük az iskolába! – csendült felmögöttem bársonyos hangja. Úgy tűnt a nővéremet hidegen hagyta avarázsa, mert még mindig kétkedve ingázott a tekintete kettőnkközött. – Tényleg minden rendben lesz! – ígértem neki, majd hagytam,hogy óvatosan megöleljen. Felült kerékpárjára, még egyszer búcsút intett, aztán eltűnt akövetkező kanyarban. Hirtelen megint elöntött a bűntudat, amiért mindenkinek csakaggodalmat okozok. Ez a hangulat velem maradt az autóban is.Dewayne észrevehette, mert egész úton azon volt, hogy felvidítson.Mókás arcokat vágott, vicces történeteket mesélt, s a végén márvalóban őszintén nevettem rajta. Aaron komor szótlansággalvezetett. Az iskola és a kórház közötti egy órás távolságot húsz perc alatttettük meg. Mikor beálltunk a parkolóba Aaron leállította a motort,de nem mozdult egyikünk sem. Nem akarózott visszatérni avalóságba, annyira elszigetelt volt ez a légtér. A szemem sarkából - 54 -
  55. 55. Aaront figyeltem, szorosan markolta a kormányt. Úgy tűnt, mégmindig haragszik, ezért nagyot sóhajtottam, majd kiszálltam.Teljesen üres volt a parkoló, egy lélek sem mászkált a flancosjárgányok között. Elindultam a bejárat felé, de megtorpantam, mivel rájöttem, hogy„testőreim” nem követnek. Tétovázásomnak pár perc múlvaDewayne vetett véget, aki mosolyogva pattant ki a kék csodából.Csalódottan hallottam, ahogy felbőg a motor, egy pillanat múlvapedig elporzik. – Nyugi, Szöszi! – borzolta meg a hajamat Dewayne, mirefelnevettem. – Ebédre visszajön. Balesetem híre futótűzként terjedt az iskolában, szőke hajammalegyetemben. Gyűlöltem az egész napot, nem szerettem aközéppontban lenni. Dewayne is elment a saját órájára atestvéreihez, én meg egyedül maradtam, hagytam, hogy bazárimajomként bámuljanak diáktársaim. Lizbeth a sérülésemet még feltudta volna dolgozni, azonban nem tudott mit kezdeni szőkesörényemmel. Hiába győzködtem, hogy ettől még ugyanazmaradtam, nem hitt nekem. Egy idő után beláttam, hiába is próbálomjobb belátásra bírni. Így egyedül indultam a menza felé, s bíztam benne, hogy legalábbDewayne ott lesz valahol. Szétnéztem az ebédlőben, s egy pillanatramegtorpantam. Szívverésem a duplájára ugrott, a gyomrom idegesenbukfencezett egyet. Aaron az ablak melletti asztalnál ült, amitannyira szerettem, azzal a mosollyal gyönyörű arcán, amelyértbármit megtettem volna. Intett nekem, mire elindultam felé. Hirtelenmegszédültem, meg kellett kapaszkodnom valamiben, de nem akadtsemmi. Már felkészültem az esésre, mikor valaki elkapott. – Emily! – hallottam kedves hangját, éreztem édes leheletét, nemvolt energiám kinyitni a szemeim. - 55 -
  56. 56. – Mi történt? – ez Dewayne volt. Nem telt bele pár pillanat, s márválaszolt is. – Lizbeth szerint megint elfelejtett enni. Erre már kipattantak a szemeim. Tágra nyílt pupillákkal néztemDewayne huncutul csillogó zöld szemeibe, közben éreztem, hogyAaron a karjaiba emel. Lizbeth az ebédlő másik végében állt.Mindenki ott volt körülöttem: Angie, Cade, Emmaline, Dewayne. Ésmind aggódtak értem. Végtelenül kellemes érzéssel töltött el ez agondolat. Aaron leültetett az asztalhoz, aztán kérdőn nézett rám, denem szólt semmit. - Mit ennél? – érdeklődött Angie kedves, dallamos hangján. – Csokit – feleltem mohón, mire mind megkönnyebbültenfelnevettek. Emmaline kacagva tolta elém hatalmas tábla csokoládéját.Annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam kibontani. Aarongyöngéden kivette a kezemből, s minden erőfeszítés nélkül széttéptea csomagot, majd felém nyújtotta a tartalmát. – Egyél! – parancsolt rám kedvesen, mire engedelmesenbegyűrtem néhány kockát egyszerre. – Ti nem esztek? – kérdeztem, mert szörnyen zavarban voltam.Csak néztek, de nem szóltak semmit. Nagyon fura volt. Mintha egyrég nem látott kedves ismerős lennék, akinek minden mozdulataújdonság. – Az vagy! – jelentette ki Dewayne egyszerűen, majd elvett egydarabot a csokiból. Döbbenten bámultam rá. Most már egészenbiztos voltam benne, hogy ez a fiú, aki az elmúlt két napban nagyonjó barátom lett, valami módon tud a gondolataimban olvasni. Eztmég magamnak is csak most ismertem be először nyíltan. – Mi van? – kérdezte Cade, aki velem szemben, Emmalinemellett foglalt helyet. Dewayne kinevette, aztán azt mondta: - 56 -
  57. 57. – Ne kíváncsiskodj! Majd ő elmondja, ha akarja. Egyébként megnem kéne annyira bámulnotok! – Nem, semmi baj – mondtam nekik, s úgy tűnt isszák mindenszavamat. Zavartan elmosolyodtam. – Csak arra gondoltam az előbb,hogy úgy figyeltek engem, mintha egy rég nem látott ismerős lennék.Kedves ismerős... – Te még nem értheted ezt, de mi már tudjuk, hogy te vagy, akitrég vártunk! – mondta Emmaline lelkesen, s miközben beszélt ahajamat csodálta. – Tudjátok, miért lett szőke a hajam? – kérdeztem kíváncsian, súgy láttam mindegyiküknek felcsillant a szeme, majd Aaronhozfordultak. – Ne itt. – mondta a fiú, s csak most vettem észre, hogy ő isengem figyelt. – Most ennie kell. Majd tanítás után.Töprengtem, s boldog várakozás fogott el, hogy végre megtudhatomaz elmúlt napok különös történéseit. Dewayne nézett rám hirtelenelkomolyodva, majd előrehajolt, hogy más még véletlenül se halljameg, amit kérdezni akart. – Mi volt az álmodban? – Melyik álmomra gondolsz? – kérdeztem idegesen, miközben aszámba tömtem még egy adag édességet, hogy időt nyerjek. Az eltelt két éjjelen szinte csak Aaron körül forgott mindenálmom. Egy éjjel többször is felébredtem, s minden alkalommalmás-más álomképek tolongtak a fejemben. Az egyetlen közösbennük Aaron McDean volt. Hirtelen észbe kaptam, hogy Dewayne-nek milyen képessége van, s törölni próbáltam ezeket a képeket afejemből. Felnéztem, s láttam, hogy a fiú majd szétpukkad avisszafojtott nevetéstől. Zavaromban azt sem tudtam, hova nézzek, séreztem, ahogy vörös színt ölt az egész ábrázatom. - 57 -
  58. 58. – Mond már! – sürgette az öccsét Aaron, mire Dewayne végreabbahagyta a röhögést. – Nem azokra az álmokra gondolok, Emily! – figyelmen kívülhagyta bátyjának szúrós pillantását, és egy csibészes mosolyt küldöttfelé. Aztán elkomolyodott, és a szavait hozzám intézte. – Ebben azálmodban nem látom Aaront, de mindenki mást ennél az asztalnáligen. Ekkor hirtelen bevillant, melyik álomra gondolt. Lehunytszemmel igyekeztem minden energiámmal arra koncentrálni, s minélrészletesebben megjeleníteni számára. Emlékezetemben még élénken élt a szemükben felvillanórémület, aztán a megkönnyebbülés, amit a szörnyeteg elzavarásaután éreztek. A végét el akartam harapni. Nem akartam, hogy lássa,amint a szörnyeteg mégis elkap, és éles fogait belém mártja, de nemvoltam elég ügyes. Kinyitottam a szemeimet és szembenéztem öt döbbentszempárral. Aaron volt a legsápadtabb közülük, s bár nem tudtam,hogy csinálják, de biztos voltam benne, hogy ők is látták, amitDewayne-nek sugároztam. – Hogyan? – leheltem tétován, mire Angie ravaszulelmosolyodott. – Dewayne olvassa, én továbbítom – suttogta cinkosan. –Kivetítés. – Oh... – hirtelen csak ennyire futotta tőlem, de aztánösszeszedtem magam, s kíváncsian fordultam Aaronhoz. – És te?Komoly volt, de ne komor, ami kicsit felvidított. Igyekeztemelterelni a figyelmüket az iménti feszült pillanatról. – Azt hittem, már kitaláltad! - 58 -
  59. 59. – Az erőd? – vágtam rá gyorsan, mire csendesen felnevetett.Érdekes mód, ha vele beszéltem a többiek addig más irányba néztek.Mintha kikapcsolnának olyankor. – Igen. És a jövőbe látás – felelte beletörődötten, mikor látta,hogy addig úgysem hagyom békén, míg meg nem tudom a töredékétmindannak, amire szükségem volt. A jövőbe látás kérdését nemnagyon értettem, kitalálta a gondolatom. – Pillanatok jelennek meg,képek vagy egy jelenet, mintha kivágnák egy filmből. Mindig csakrövid idővel előre mutatja meg, ami be fog következni, a többithomályosan látom. Így láttalak meg téged is, mikor Mercedeskikezdett veled, vagy mikor láttam feléd közeledni a furgont. – Oh... – ismét csak ennyire futotta tőlem, mire újból felnevetettcsendesen. – És Cade? Hirtelen mindenki elnémult, talán még a lélegzetüket isvisszatartották. A beálló néma csendet végül Dewayne törte meg. – Cade félig vámpír, félig angyal, mint mi – mondta, majdkuncogott egyet. – Neki nincs különleges képessége, csak annyi,hogy Emmaline szerelme. – Hé... – Emmaline rosszallóan megcsóválta a fejét, de azértnevetett testvérének a tréfáján. Cade játékosan elővillantottatökéletes fogsorát, én pedig velük nevettem. Nem féltem egyiküktőlsem; úgy éreztem, közéjük tartozom. Mintha valamikor elveszítettemvolna valamit, amiről az évek során nem is tudtam, hogy hiányzik –most pedig visszakaptam. Éreztem Dewayne fürkésző tekintetét, mire üzentem nekigondolatban: „Ezt nem muszáj az orrukra kötnöd!” Nem néztem rá,és láttam, hogy nevet. Elfojtottam egy mosolyt, majd esdeklőnfordultam Aaronhoz, aki – mint mindig – most is szemmel tartott. – Elárulod, miért lett szőke a hajam? - 59 -
  60. 60. – Nem, ő nem fogja! – kacagott Emmaline, s hirtelen megintmindenkinek jókedve lett. Aaron nem szólt semmit, csak hátradőlt aszékében, mintegy engedélyezve a beszédet társainak. – Biztos tudni akarod? – kérdezte Cade, aki ismeretségünk ótaelőször mosolygott. – Annyira csak nem lehet rossz – mosolyodtam el. – Angyalok vagyunk, Emily! – hajolt hozzám egészen közelEmmaline, majd magyarázatképp hozzáfűzte. – Ha valamit nagyonintenzíven érzékelünk...ha hat az érzelmeinkre, akkor az örökrenyomot hagy a külsőnkön. Még mindig nem értettem, pedig láttam, hogy már mennikészülnek. Mind felálltak, én is, csak Aaron maradt mozdulatlan. – Szerelmes vagy! – suttogta a fülembe Angie, de úgy tűnt,mintha kiabálna. Szerelmes. Aaron McDeanbe. – villant az agyamba. Dewayne hangos hahotára fakadt, én meg a legszívesebbenelsüllyedtem volna, ha ez lehetséges. Mivel azonban nem így volt,csak elpirultam rettentően. Kellett nekem erősködni, hogy mindenttudni akarok. Újdonsült barátaim Dewayne-t nyaggatták, hogy mondja el nekik,mire gondolok, de én könyörögve fordultam hozzá. – Dewayne... – nem tudtam hogyan folytassam. Mégis megértette,mert kedvesen összeborzolta a hajam, majd így szólt: – Ne félj, Szöszi! Ez nyílt titok. Ennyiben maradtunk, aztán mind elindultak. Tétován tettemnéhány lépést, mikor egy csinos láb eltakarta előlem az utat.Megtorpantam, s Mercedes Phleming gyönyörű arcába néztem. Alánynak még megszólalni sem volt ideje, mikor éreztem Aaron erőskarját a derekamra fonódni – érintésére felforrósodott a bőröm.Nekitámaszkodtam, mire láttam, hogy Mercedes tökéletesen kihúzott - 60 -
  61. 61. szemöldöke a magasba ívelt. A gúnyos szavak, amelyekkel illetnióhajtott a torkára forrtak, aztán se szó, se beszéd sarkon fordult. Hallottam Aaron halk kuncogását, éreztem ölelését a derekamon,s miközben az osztályterem felé terelt arra gondoltam, hogy talánnem is lesz olyan rossz az utolsó évem ebben a porfészekben. - 61 -
  62. 62. 7. McDEANÉK TISZTÁSA A nap hátralévő részében Aaron egyfolytában a közelemben volt,mintha attól félne, hogy köddé válok. Mosolygott, mikor eztmegmondtam neki, aztán sejtelmesen csak annyit mondott: – Már intéződik ez az ügy – ennél többet nem volt hajlandóelárulni. Elkísért a teremig, ahol el kellett töltenem az időmet, ő pedigelment a sajátjába. Kínszenvedés volt az az egy óra nélküle,egyfolytában nála kalandoztak a gondolataim. Angyalok. Naná...Hisz mind gyönyörűek, a hangjuk, a hajuk... Eszembe jutott Aaronillata, tisztán csillogó kék szeme, selymesen sima bőre. Rájöhettemvolna. Cade vámpírsága meglepett, de be kellett látnom, hogy valóbankülönbözött tőlük. Sokkal sápadtabbnak tűnt, mint társai, ésvalahogy ijesztő benyomást hagyott az emberben, mikor beszélt vele. - 62 -
  63. 63. Cikáztak a gondolataim. Eszembe jutott Dewayne, gondolatolvasás,aztán ott van Angie a kivetítéssel, Aaron ereje és jövőbe látása –vajon Emmaline-nek mi jutott? Hitetlenkedve megcsóváltam afejem. Álmodom vagy mindez a valóság? Olyan volt, mint egytündérmese, most már csak a gyáva oroszlán hiányzott abádogemberrel. Vajon tisztában vannak az én képességeimmel? Nememlítették, tehát nem valószínű. Alig vártam, hogy vége legyen az órának, és feltegyem az újabbkérdéseimet. A csengő hangjára összerezzentem. Gyorsanbelepakoltam a könyveimet a táskámba, aztán siettem, hogymegkeressem őket. Aaron megelőzött. Már a terem előtt várt rám, kedves mosolyaszinte simogatta a tekintetemet. Magasságával és széles vállaivalmég mindig nem tudtam megbarátkozni, szinte eltűntem mellette.Csak testnevelés órám lett volna, viszont a helyzetemre valótekintettel nem ragaszkodtak a megjelenésemhez. Aaron ellógta asaját – biokémia – óráját, majd a parkoló felé terelt. – Már nem vagy kíváncsi? – érdeklődött csúfondáros mosollyalcsinos arcán. – Nem mertelek kérdezni – mondtam őszintén, mire kérdőn nézettrám. Eltöprengett egy darabig, s láttam, hogy nem érti agondolatmenetemet. – Nem kell tőlem félned! – biztosított. – Soha nem bántanálak! – Tudom! – vágtam rá gyorsan. Elgondolkodtam. Hogyan istudnám elmagyarázni neki, hogy mi jár a fejemben, mikor bársonyostekintetét az enyémbe fúrta. Úgy tűnt, Dewayne képességét kívánjamagának. Megálltunk, észre sem vettem, hogy máris odaértünk a kékPorsche mellé. Betette a táskámat a hátsó ülésre, majd kíváncsianfelém fordult. - 63 -

×